Annyi minden szólt a könyv elolvasása mellett. Először is Vekerdy Tamás, aki mindig a szívemből beszél, ha gyerekekről, szülőkről, iskoláról kérdezik. Másodszor Csányi Vilmos, akinek kutyás történeteitől talán még azok is ellágyulnak, akik szerint négylábú barátaink semmi másra nem jók, mint hogy végtermékükkel és ugatásukkal a kutyátlanok agyára menjenek.

Harmadszor maga a műfaj, amelynek nagy rajongója vagyok, a beszélgetés. Az igazi beszélgetés már önmagában is művészet, lejegyzése pedig külön tehetséget igényel. Ahhoz, hogy a szöveg igaznak hasson, az élőszóban elhangzott mondatok a papíron átalakulnak, a dialógus szerkezete megváltozik, a dramaturgia szabályai felülírják a valóságot. Révai Gábor, a kötet szerzője szerencsére tisztában van ezzel a mágiával.

A beszélgetést mint műfajt azért is tartom fontosnak, mert attól tartok, kihalóban van. Látszólag persze virágzik, az írott sajtó ontja az interjúkat, a tévékben sikerrel futnak a talk-show-k, az emberek talán soha ennyit nem kommunikáltak egymással, mint manapság.

Csakhogy a kommunikáció még messze nem beszélgetés.

Ez utóbbi teljes koncentrációt igénylő művelet, kifinomult társastánc, odaadó figyelem és együtt rezgés. Ugyanolyan izgalmas és kielégítő, mint a jó szex. És egy biztos: okostelefonnal a kézben nem működik.

Ami a halállal kapcsolatban felmerülhet

De a kötet témája is arra csábított, hogy elolvassam. Révai Gábor előszavában azt ígéri, valami olyasmiről lesz itt szó, amiről nem nagyon szeretünk beszélni. Valamiről, amiből tabut csinálunk, pedig valamennyiünk kikerülhetetlen végzete.

Két közkedvelt, nyolcvanéves entellektüel segítségével szembenézünk a barátságtalan ténnyelForrás: Libri

Amiről nem csak beszélni nem szeretünk, de felkészülni sem tudunk rá, elfogadni sem tudjuk és kezelni sem, amikor arról van szó, hogy egy szerettünk távozik az ismeretlenbe vagy a megsemmisülésbe, ízlés szerint.

A cím (Beszélgetések az elmúlásról) némileg okot adhatott volna a gyanakvásra. Miért a finomkodó elmúlás a tárgyszerű halál helyett? Hát nem arra vállalkozunk, hogy két közkedvelt, nyolcvanéves entellektüel segítségével szembenézünk azzal a barátságtalan ténnyel, hogy

valamennyiünk napjai meg vannak számlálva?

Nos, lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de nálam a katarzis elmaradt. Szó van ugyan eutanáziáról, végrendelkezésről, haldoklásról, végtisztességről, temetőbe járásról, gyászról, reinkarnációról meg túlvilágról, szóval minden lehetséges témáról, ami a halál kapcsán felmerülhet, de valahogy egyik beszélgetőpartnerével sem jut el Révai a személyességnek arra a szintjére, ahonnan igazán megrendítővé, megismételhetetlen élménnyé válna a kötet olvasása.

Forrás: Libri

Nem hallunk arról, mikor szembesültek először a halállal. Mikor láttak először (ha láttak egyáltalán) halott embert, és ez hogy hatott rájuk? Volt-e halálfélelmük gyerekkorukban? Mikor tört rájuk először a bizonyosság, hogy egyszer ők is meg fognak halni? Hogyan élték meg szeretteik elvesztését? Hogyan birkóztak meg a gyásszal? Hiányzott-e valami az életükből? Egyáltalán: értelmet ad a halál az életnek vagy ellenkezőleg, teljesen értelmetlenné teszi?

Egymásnak szegezhettek volna bizonyos kérdéseket

Ilyesféle kérdések rajzottak a fejemben a könyv olvasása közben, amelyekre rendre nem kaptam választ. És miközben jó ötletnek tartom, hogy a szerző két ilyen nagyon különböző beállítottságú és agyberendezésű embert választott beszélgetőtársául, mégis hiányérzet maradt bennem e tekintetben is.

Jó lett volna e két karakteres gondolkodót nem (vagy nem csak) külön-külön faggatni, hanem legalább egy beszélgetés erejéig összeereszteni. Révai ugyan itt-ott utalt arra, mit mondott a másik az adott téma kapcsán, de valódi „összecsapás” mégis csak akkor történhetett volna, ha egymásnak szegezhettek volna bizonyos kérdéseket.

Csak azt fogadja el lehetségesnek, ami a tudományos vizsgálat próbáját kiálljaForrás: MTI

Egyszóval sem a halálról, sem Csányiról és Vekerdyről nem tudtam meg semmi eget-lelket rengető újdonságot, így aztán a könyv legérdekesebb vetülete számomra a kétféle attitűd összehasonlítása maradt, melyet Csányi és Vekerdy megtestesít.

Vekerdy nem tűr korlátokat a fantáziáján, Csányi igen

Ami esetükben már csak azért is izgalmas, mert a szakterületük nem is tér el egymástól olyan nagyon, mint ahogy első ránézésre tűnik. Csányi Vilmos ugyanis nem csupán az állatok viselkedését kutatja, hanem az emberét is,

aki az ő szemlélete szerint csak egy állat a sok közül.

Vekerdy Tamás számára pedig egyértelműen a világ legizgalmasabb kérdése, hogy miként működik az ember.

Az egyikük, Csányi Vilmos, természettudós, aki szigorú korlátokat szab a fantáziájának. Csak azt fogadja el lehetségesnek, ami a tudományos vizsgálat próbáját kiállja. Ezzel szemben Vekerdy Tamás minden gondolat mögött nyitva hagy egy ajtót, amelyen át újabb világok nyílhatnak meg, akár az előzőnek ellentmondó, azzal összeegyeztethetetlenek is.

Vekerdy Tamás számára az emberi képzelőerő nem kisebb hatalom, mint a rációFotó: Origo

A megismerés legmegbízhatóbb módja a tudományos módszer

Nem tudom, Csányi Vilmos tagja-e a Szkeptikus Társaságnak, de ha nem, akkor is egészen biztosan szimpatizál a törekvéseikkel. Tudják, ez az az egyesület, amelynek tagjai tűzzel-vassal, de főként a logika, a ráció és a tudományos bizonyítás eszközeivel igyekeznek meggyőzni a közvéleményt arról, miért humbug a homeopátia, a spiritiszta szeánsz vagy az auraterápia.

A társaság honlapján ezt olvashatjuk: „A szkeptikus kifejezés egy filozófiai irányvonalat és gondolkodásmódot takar, mely szerint a világról alkotott képünket a logikára és a tudomány kellően alátámasztott eredményeire kell alapozni, nem pedig tekintélyre, hagyományra vagy bármiféle olyan dogmára, amely a racionális gondolkodás akadálya lehet. A magyarországi Szkeptikus Társaság azt vallja, hogy a körülöttünk levő világ megismerésének legmegbízhatóbb módja a tudományos módszer.”

Azért idéztem ezt a hitvallást, mert akár Csányi Vilmos is mondhatta volna.

Csányi szerint csak arról lehet beszélni, ami tudományosan alátámasztható,

azaz mérhető, kísérleti körülmények között újra és újra megismételhető. Minden más vélekedés, mese. A halálközeli élmények egy pillanatig sem érdeklik, mert nem igazolhatók. A halál után élet lehetősége fel sem merül, hiszen az anyagtalan létezés, a lélek feltételezése tudományos nonszensz. Isten léte megint csak nem foglalkoztatja, mert agnosztikusnak tartja magát, vagyis ami megismerhetetlen, azzal nem foglalkozik.

Most akkor melyikük az igazi szkeptikus?

Csányiban az a megkapó, hogy hihetetlen következetességgel, már-már azt mondanám, vallásos elkötelezettséggel veti alá magát a tudomány előírásainak. Ami a természettudományos megismerés határain kívül esik, arról nem vesz tudomást. Ha van is a létezésnek az emberi értelmen túlmutató dimenziója, ő azzal nem tud mit kezdeni.

Ezzel szemben Vekerdy Tamás számára az emberi képzelőerő nem kisebb hatalom, mint a ráció. Ő aztán tényleg vérbeli szkeptikus, hiszen még a ráció és a logika működésében sem hisz dogmatikusan. Pszichológusként napi tapasztalata van arról, hogy az ember személyiségét és sorsát mennyi minden alakítja a racionális belátáson túl. És azt is tudja, hogy a ráció sokszor elfedi a valóságot, az irracionális pedig időnként képes felfedni azt.

Révai Gábor beszélgetőskönyve végül is szinte tankönyvszerű pontossággal tárja elénk, hogyan működik egy olyan ember, akinek a jobb, és egy olyan, akinek a bal agyféltekéje a domináns.

Viszont ha tényleg a halálról szeretnénk nagyon személyes, nagyon megrendítő vallomást olvasni, akkor egy másik beszélgetés dokumentumát érdemes a kezünkbe venni. Ebben a téma legavatottabb magyar szakértője, Polcz Alaine vall az életéről és az élettől való búcsújáról (Singer Magdolna: Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel Jaffa Kiadó 2007).