Én még azt sem tudom, ki a miniszterelnök

Szacsvay László, a nemzet színésze ad interjút 2015 május 18-án
Szacsvay László, a nemzet színésze ad interjút 2015 május 18-án
Vágólapra másolva!
Élete nagy ajándékának tartja, hogy fogékony a humorra. Lehet, hogy a Nemzet Színésze cím helyett jobban örült volna egy jó szerepnek. Szacsvay László, a Katona József Színház színművésze szerint a színház halála a demokrácia, de azt nem tudná megmondani, manapság ki az ellenség.
Vágólapra másolva!
  • Nem biztos, hogy szerencsés kilencévesen halottat látni és géppuskasorozat elől menekülni.
  • Sokkal jobban jár az ember, ha a rossz dolgokon röhög egyet, mint ha bosszankodik.
  • Kigyógyult a rákból.
  • Lemegy a függöny, kialszanak a fények, aztán az ember kimegy az utcára, és kész a tudathasadás.
  • Már kétszer lefotózta a Kossuth téren a közterület-felügyelet, mert a kutyája ráment a fűre.
  • Milyen érzés a Nemzet Színészének lenni? Jó.

Rengeteg interjút adott, amióta a Nemzet Színésze lett. Miről kellett eddig a legtöbbet beszélnie?

Csupa olyan kérdést tesznek fel, amire nem lehet válaszolni. Milyen érzés, hogy én lettem a Nemzet Színésze? Jó. Számítottam rá? Hát ki a fene számít ilyesmire? Aki igen, az nagyon szomorú ember lehet. Nem az a dolgunk, hogy kitüntetéseket gyűjtsünk be, bár hál’ istennek akad egy-kettő, nem is akármilyenek. Ország-világ előtt kimondom, a nemzet tizenkét színésze közül mindenki Kossuth-díjas! Hát ide nekem azt is, különben ki fogok lógni a sorból! (nevet)

Lehet, hogy jobban örültem volna egy jó szerepnek Fotó: Szabó Gábor - Origo

Azt is nyilatkoztam már, lehet, hogy jobban örültem volna egy jó szerepnek. Persze ez egy olyan díj, amit a szakma ad; komoly szeretetet érzek mögötte, és bárki, akivel találkozom – legyen az járókelő, rendőr, hajléktalan – egy-két jó szóval illet, ami szintén örömteli érzés.

Az elmúlt bő egy évben hatan hunytak el a Nemzet Színészei közül. Azt beszélik, Garas Dezső mondta a díjazásakor: „Na mi van, rákerültem a halálsorra?”. Önt nyomasztja ez a gondolat?

Hát hogy a bánatba ne nyomasztana?! Ezt a díjat egy húszéves nem kaphatja meg. Ha jól számolom, negyvennégy év van mögöttem a pályán – bár nagyon rossz vagyok matekból, ezt is sokszor lenyilatkoztam már –,

ez a díj sajnos már összegzésül szolgál valakinek, aki már leélt egy életet.

Szívet melengető nyugdíj-kiegészítés ez, amely nyugodt öregkort hivatott biztosítani, és amely biztosan elég arra, hogy tudjam rendezni a számláimat.

Soha életemben nem voltam pénzsóvár, sem pedig sok pénz tulajdonosa. De pénzből minél több van, annál több mindenre lehet költeni: remélem, a fiamat is jobban tudom segíteni, talán a testvéremet és a feleségemet is, akiknek minimális nyugdíjuk van.

Sosem voltam kitalálóember, sosem kértem és soha nem is adtam vissza szerepet Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hát, mit mondjak: életem alkonyán rám mosolygott a szerencse. Nem jelentkeztem érte, és remélem, nekem egy jó ideig még nem is kell döntenem róla, hiszen köztudott, hogyan kerül be egy új tag. Igaz, akik helyére új tagot kellett választani, jóval idősebbek és jóval betegebbek voltak nálam. De azért az ember kisagyában ott van ez a gondolat.

Ebből a negyvennégy évből harminchármat a Katona József Színházban töltött. Nem érezte soknak ezt az időt ugyanabban a társulatban? Sok színész beszél arról, hogy hét-nyolc év után levegőváltozásra vágynak.

Sokféle állatfaj van ebben a szakmában, van, aki így gondolkodik, van, aki másképp. Én is ismerem az olyan mondatokat, mint hogy „szükségem van az inspirációra”. Így nyilatkoznak a bátrabbak, és akik maguk szeretik intézni a sorsukat. A gyávábbak jobban szeretnek biztonságban lenni. Van, aki elmegy szabadúszni – én úgy meghalnék.

Sosem voltam kitalálóember, sosem kértem és soha nem is adtam vissza szerepet. De tagadhatatlanul van ebben egy kis restség, egy kis beletörődés a sorsomba. Talán mindennél többet ér, ha az ember érzékeny a humorra, így sokkal könnyebben elviselhetők a dolgok. És én ezzel az ajándékkal meg vagyok áldva,

rendelkezem öniróniával, egy kis szarkasztikus, másnak nem ártó gúnnyal.

Sokkal jobban jár az ember, ha a rossz dolgokon röhög egyet, mint ha bosszankodik.

Mire gondol, amikor a sorsába való beletörődésről beszél?

Beletörődni elsősorban abba kell, hogy az ember már nem húszéves. Ifjúkoromban legjobb barátom volt a tükör, hiszen ha az ember szerelmes, verseket olvas, és próbálja ezeket elmondogatni – talán innen indult a pályám.

Nem hasonlítom magam a nagy Szacsvayhoz, én a kis Szacsi vagyok Fotó: Szabó Gábor - Origo

Talán van benne némi genetika is: egyik ősöm Szacsvay Imre volt, a Nemzeti Színház örökös tagja, aki ötvenéves kora körül abbahagyta a pályát, mert beletörődött, hogy ez már nem az ő világa. Félreértés ne essék, nem hasonlítom magam a nagy Szacsvayhoz, én a kis Szacsi vagyok, most már Szacsi bácsi – így hívnak a szemét fiatalok; még mindig jobb, mintha Szacsi bának hívnának.

Tudomásul kell venni, hogy rengeteg új tehetség van, és hogy sokszor a szereposztók is elfáradnak: őket is nyilván az új inspirálja, nem az, akit már sokszor használtak. Hogy engem mi inspirál? Színész-szleng, hogy "– Ezt meg hogy játsszuk? – Hát arccal a pénztár felé!" Ez persze csak vicc. De sajnos semmilyen pályán sem csak kellemes, hasznos, sikeres feladatok vannak.

A színész érzékeny ember, nem csak a pislákoló vagy lángoló exhibicionizmus működik benne. Van, aki ezt a helyén tudja kezelni, és van, aki belehal.

Sokszor nagyon nagy a nyomás, amit én is tapasztaltam, amikor egy-egy előadás nagyon sikeres volt.

Lemegy a függöny, kialszanak a fények, aztán az ember kimegy az utcára, és kész a tudathasadás: az előbb még több százan ünnepeltek – most mi van? Most akkor ki vagyok én? Ezt le kell tudni csengetni. Van, akinek sikerül egy pohárral, van, akinek több kell. Nincs recept. És ha bukás van, és nincs az az érzés, amit szerettünk volna, ugyanez van.

Nem, van valami, amibe nem kellett beletörődnöm: nem haltam meg, kijöttem a rákból Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az öregséggel is elég sok szimptóma jelentkezik: a hallás, a beszéd sem a régi, feledékenyebb az ember, és a tánclépés, ami valaha ment, már gondot okoz. Valamikor haskelepet kértek tőlem – azt sem tudtam, mi az. Amikor megtudtam, kiderült, hogy nem tudom kézzel felhúzni magamat. De az ügy, az előadás érdekében – Zsámbéki rendezésében játszottam Vézna Francit – jó hónapos mindennapi edzéssel megcsináltam. Ma már nem mindent tudok megcsinálni.

Az elmúlt öt-hat év több beletörődést igényelt, mint a korábbiak?

Nem, van valami, amibe nem kellett beletörődnöm: nem haltam meg, kijöttem a rákból. Ez már nagy ajándék a sorstól, ami átsegít a beletörődésen, és ad egy tartást: mégiscsak kellek valakinek, nem tudom, kinek. Így már azt is el tudom mondani, hogy minden erőmmel harcoltam, azzal a fizikummal, ami nekem van. Milyen erőim vannak nekem? Például képes voltam Szomorú vasárnapot játszani pelenkában, mert így lehetett megoldani. Ha az ember leáll, és nem használ segédeszközöket, nem lett volna Szomorú vasárnap, nem lett volna siker, és nem tudtam volna örömet szerezni talán egy-két embernek.

Aztán – a baj nem jár egyedül – rögtön jött egy lágyéksérv és egy trombózis. Ezeket is túléltem. Ehhez képest mi egy jó szerep? Már az elég nagy szerep, hogy egyáltalán ott vagyok. Amint visszatértem, játszottam a Pisztrángötös-ben, de nagy ajándék volt részt venni A mi osztályunk-ban, és talán a Rükverc-ben sem vagyok fölösleges. Egy csavar voltam a Heldenplatz-ban, és kaptam egy jó szerepet a Cigányok-ban is. És ott volt a Pianínó Benedek Miklós rendezésében: nem egy villámtréfa önálló estet létrehozni, egy évig tanultam – próbára akartam tenni magam, vajon mit bírok még.

Hogy látja, mit bír? Milyen színésznek tartja most magát?

Erről kérdezze a kritikusokat, a rendezőket vagy az igazgatókat. Az ember állapota akár egy napon belül is tud változni, nem tudok általános mérleget vonni. A fiataloknak azt szoktam mondani, amikor fáradtak: na, kisfiam, a profit az különbözteti meg az amatőrtől, hogy az amatőr lehet zseniális, fantasztikus, de a profinak akkor is játszania kell, amikor nincs hozzá kedve.

A színész mivolthoz fontos, hogy kondícióban tartsam önmagamat Fotó: Szabó Gábor - Origo

Sokszor játszottam harminckilenc fokos lázzal vagy az előbb említett pelenkában, lelki vagy másmilyen válságban. De a színházban töltött idő ajándék: legalább azzal tölti az ember, amit szeret. Bár az sem mindig egyértelmű, hogy szeretem-e, amit csinálok. A színésznek fontos, hogy kondícióban tartsa magát: akármilyen is a szerep, ha munka van, akkor ott kell lenni. Aki elhagyja magát, amikor nem játszik semmit, óhatatlanul tönkremegy.

Én a kezdet kezdetén hapták-színész voltam, ami azt jelenti, hogy haptákban állva mondogattam, hogy "igen, igazgató úr", "igen, világhírű rendező úr". Ma meg arra nevelik a színészeket, hogy kreatívak legyenek, ami rögtön behozza a demokráciát a színházba. Én mindig azt mondtam: a színház halála a demokrácia. Képtelenség mindenkit végighallgatni, aki baromságot beszél. Kell egy olyan vezető – a rendező –, aki tiszteletet parancsol, felkészült, akinél nem tudnak jobbat mondani. Kell egy kohéziós erő, ami összetart egy produkciót. Én többnyire ilyen emberekkel dolgozhattam: Marton Endrével, Major Tamással, Sík Ferenccel, később Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral.

Korábban azt nyilatkozta, hogy gyűlöl politizálni. Miért?

Jobb, ha ebbe bele sem kezdek, mert még kiderül, hogy politizálok. Egyrészt nem értek hozzá – milyen jó lenne, ha ebben az országban mindenki azt csinálná, amihez ért! És ezzel már politizálok is. Azt a mondatot sem én találtam ki, hogy aki politikusnak megy, egyéb gazságokra is képes. Ilyen mondásokkal van tele a fejem, de ez édeskevés a politikához.

Így ezt is a humoros oldaláról közelítem meg. Szegény drága barátommal, Hollósi Frigyessel politizáltunk mindig; mindenki röhögött, ahogyan Frici megőrült attól, hogy

én még azt sem tudom, ki a miniszterelnök – persze én is rátettem azért egy lapáttal.

Jó kis meccsek voltak. Az én politizálásom itt merül ki.

Mit akarunk mi itt ezen a kis Magyarországon? Fotó: Szabó Gábor - Origo

Azt viszont irgalmatlan butaságnak tartom, hogy már a mi szakmánk is kettéosztott, bár azt hiszem, ez sokszor már családokon belül is így van. Mit akarunk mi itt ezen a kis Magyarországon? Világ életünkben gyarmat voltunk, mindig megmondták, mit kell csinálnunk, vagy keletről, vagy nyugatról, vagy északról, vagy délről – hát hová kapálózunk? Persze, egy életünk van, és akiben van hatalomvágy, az maximálisan ki akarja élni.

Akkor sem politizál, ha azt látja, hogy a politika a színházba is beavatkozik?

A politika mindig szeretett a művészet uszályán híveket szerezni magának. Vannak, akik teljes mellszélességgel beálltak a sorba. Nekem eszembe se jutna színigazgatónak lenni. Borzasztó az egész! Ki vágyik arra, hogy ne legyen egy szabad perce sem? Talán ehhez is kell egy kis hatalomvágy.

Önt negyvennégy év alatt sosem próbálta a maga oldalára állítani a politika? Sosem hívták verset mondani pártgyűlésre?

Egyszer fordult elő. Egy SZDSZ-rendezvényen kellett – nem verset mondani, hanem – valamilyen írást idézni sokadmagammal. Fogalmam sem volt, hogy mi ez, de hívtak, és ha hívják, a színész reflexből igent mond. Még arra is felkért valaki, hogy részt vegyek az SZDSZ kampányában; már nem emlékszem, ki volt az, de már SZDSZ sincsen, úgyhogy teljesen mindegy. Tőlem ez nagyon távol áll, és nem is tartom magamat alkalmasnak rá. Viszont elég magas toleranciával és alkalmazkodóképességgel rendelkezem. Ez nincs meg mindenkiben, de nem is adják ingyen, ez talán látszik az arcomon. A negyvennégy év nem volt végig felhőtlen boldogság.

A rendszerváltás befolyásolta a pályáját?

Amikor… Hogy is hívják? Ja, igen: Szűrös Mátyás bejelentette, hogy mától Magyarország megnevezése Magyar Köztársaság, én éppen Sydneyben voltam, és az egészet a tévében láttam. Turnén voltunk a Katona József Színházzal, nem tudom, mi zajlott akkor itthon. A taxisblokád alatt sem voltam idehaza. A tévéostromnál ott voltam a tévé előtt – mármint a készülék előtt, és néztem a közvetítést. Elképesztő volt, hogy ilyen létezik. Nem tudom, direkt rendezték-e így. Engem már kétszer lefotózott itt a Kossuth téren a közterület-felügyelet, mert a kutyám ráment a fűre. Azt is fotózták, amikor szétverték a tévészékházat, meg a frissen elkészült parkot, de azt nem tudom, ott ki bűnhődött a fű letaposásáért.

A régi rezsimben lehetett tudni, ki az ellenség. Hát most mondja meg valaki, hogy ki az! Fotó: Szabó Gábor - Origo

Kilencéves voltam ötvenhatban; nekem egy életre elég volt, amit akkor látnom kellett. Kilencévesen halottat látni az utcán, gépfegyversorozat elől futni nem biztos, hogy szerencsés. Ötvenhatot Amerikai úti lakosként élveztem. Az ötvenes években, ha jött egy autó, kimentünk megnézni. Hát ötvenhatban jó sok autó jött, addig sose látott, elég furcsa márkák. Később az Ajtósi Dürer soron laktam, ott meg több ízben élveztem az ablakból április negyedikét. Mindig jó alvókám volt, tényleg rám lehet mondani, hogy mellettem ágyút lehet sütögetni, mert nem ébredtem fel nyitott ablakkal a szemközti játszótéren a sortűzre.

Érezte már úgy valaha, hogy nincs értelme színházat csinálni?

Színházat csinálni szerintem mindig van értelme, mert talán egyedülálló fóruma a gondolatközvetítésnek. Megismételhetetlen: aki ott van aznap, az kap valamit. Ha a tévét kapcsolja be, ott nem mondanak igazat. Ha az egyik oldal mond valamit, a másik biztosan az ellenkezőjét állítja. Nem lehet zöldágra vergődni. A régi rezsimben lehetett tudni, ki az ellenség. Hát most mondja meg valaki, hogy ki az!