Oszvald Marika, a Kossuth-díjas operettszubrett a letűnt korok ósdi színházának primadonnáját játssza élete első prózai szerepében, az Átrium Film-Színház Sirály című előadásában. Van itt kitömött óriássirály, ijesztő maszkok, ugrabugrálva talpat csókolgató asszonyok. De elég ez Csehov darabjához?

Egynézős színház, amelyben a néző maga a gyilkos: a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjaként maga is részt vesz az előadásban, a vásár az ő bőrére megy, és tökéletesen elmosódik a határ „élet” és „művészet” között.

Egy Tajtékos napok, amelynek utolsó jelenetében Jézus a kereszten egy budapesti parkban, a felriasztott hajléktalanok között jelenti ki közönyösen, hogy itt már nincs mit tenni. Két előadás, amelyet a még csak egy éve diplomázott Fehér Balázs Benő rendezett, és amelyek után nem túlzás kijelenteni, hogy a fiatal alkotó a mai magyar színház egyik legizgalmasabb figurája.

Oszvald Marika első prózai szerepébenForrás: Dudás Ernő

Ő rendezte most Csehov Sirályát

Azt a művet, amelyben elhangzik a színháztörténet második leghíresebb okfejtése a színházról, színjátszásról – a leghíresebbet a Hamletben kell keresni. Új formák kellenek, mondja ebben a főhős, Kosztya, vagy ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi.

Le az előző generációk avítt színházeszményével,

amelyben hadonászó, öblögető színészek csak utánozzák három fal között, hogyan élnek, esznek, isznak, beszélnek az emberek – mondja a lázadó alkotó, aki kamaszos hevületével meg akarja reformálni a művészetet. Csakhogy kamaszos hevületet csak a külvilág – köztük az ünnepelt primadonna anyuka, az „avítt színház” sztárja – lát a szavaiban, ő maga azt hiszi, komolyan beszél. De végül mégsem sikerül megtalálnia a saját hangját, mégsem sikerül meghaladnia a bevett formákat.

A dráma azért nem csak a művészetről és az új formákról szólForrás: Mészáros Csaba

Hogy Fehér Balázs Benőben az ember meglássa Kosztyát, ahhoz azért nem kell túl nagy fantázia. És ez jó, mert a színháznak általában sokat használ a személyes érintettség, a mélyen belülről feltörő motiváció, mert ha az megvan, akkor szinte garantált, hogy a rendező tényleg akar is valamit mondani a világról, amelyben ő és a nézők élnek.

Ezek után a legkevésbé sem meglepő, hogy Kosztya idézett okfejtését az előadás szövegkönyvét készítő Fekete Ádám dramaturg megtoldja jó néhány sornyi vendégszöveggel. Ebben az előadásban nemcsak az fáj a fiatal alkotónak, ami több mint száz éve fájhatott az (egyébként Csehovnál azért talán némi megértő iróniával ábrázolt) akkori lázadónak, de

minden, ami ma problémás a magyar színházi életben.

Fehér Balázs Benő Sirályának az Átrium Film-Színházban az a legkomolyabb problémája, hogy korántsem követ egy olyan egyértelmű, átgondolt koncepciót, mint amit az erős felütés sugall. Ennek persze az is oka, hogy ha fontos témája is, a dráma azért nem csak a művészetről és az új formákról szól, hanem például arról is, hogy senki nem azt szereti, aki őt szereti.

Arról, hogy van-e szeretet a féltékeny anya és a féltékeny fiú kapcsolatában. Hogy miként teszi tönkre Kosztya hírnévre vágyó szerelmének életét egy „celeb” és a kudarc. És arról, hogy ki kiért visel felelősséget, ki kin tudna segíteni, ha akarna, és hogy miért nem segít senki senkin mégsem.

A vidéki tanyán élők furcsa maszkban játszanakForrás: Mészáros Csaba

És úgy tűnik, ezekről a témákról a rendező nem gondolt olyan sokat, mint az új formákról. Ráadásul a formai játék sem igazán következetes vagy revelatív, nem jön létre ugyanis belőle valódi rendszer. Jó ötlet, hogy a darab szerinti jószágintéző itt az előadásnak is „intézője”: felkiabál a világítóknak, hogy mikor milyen fényre van szükség, vagy szól a díszítőknek, ha átállás jön – ez ugyanakkor megmarad néha-néha felbukkanó poénnak, mintsem hogy valódi tétje lenne, valóban átformálná az előadás világát.

Akad nem egy egészen abszurd ötlet is, ezek azonban nem igazán tudnak szervesülni

az ehhez képest túl sokszor lélektani realista játékmódhoz, de még egymáshoz sem feltétlenül. Akad, ami következetes és fontos jelentéssel bíró gesztus: a címszereplő, a lelőtt sirály röhejesen nagy figuraként jelenik meg a színen, ami jól rezonál sok elem eltúlzottságára.

Például az ünnepelt színésznő anyukát játszó Oszvald Marika operettes, csinnadrattás belépője; de már az ünnepelt operettszubrett első prózai szerepeltetése maga is jelzésértékű, az előadás, a műalkotás részévé teszi a külső, előadáson kívüli körülményeket.

Több jelenet hasonló túlzásokra épül: a helyi orvosba szerelmes asszony a díszletfal tetején üldögélő férfi cipőjét csókolgatja ugrálva; a lekezelő orvos nemcsak szóban inzultálja a hatvanéves kora ellenére is élni kívánó nagybácsit, de mintegy mellesleg le is kever neki néhány maflást.

Oszvald Marika kiváló arányérzékkel parodizálja is, de komolyan is veszi saját státuszátForrás: Mészáros Csaba

A második felvonás nagy részében pedig a vidéki tanyán élők furcsa maszkban játszanak, hosszú ideig csak saját, jelentését vesztett lózungjaikat ismételgetik, tekintet nélkül a másikra; az egészen szürreális jelenet pontosan kifejezi, milyen élhetetlen környezetet teremtenek ezek az egymás mellett elbeszélő, saját helyzetükből kilépni képtelen figurák.

Az ehhez hasonló gesztusok találóan hívják fel a figyelmet a sorok mögött megbúvó feszültségekre, miközben

komolytalanságukkal felrázzák és kibillentik a nézőt a kényelmes befogadói pozícióból.

Csakhogy ez a játékmód nem jellemző az előadás egészére, és az öteletek egymáshoz viszonyítva sem tűnnek mindig egységesnek. Az említett pofozkodás például az azt kísérő rajzfilmes hangeffekttel már nem abszurd, inkább bárgyú, míg a fejjel a falnak támasztott színésznő percekig tartó helyben járása nem indokolt a belső logika szerint sem.

És a legfontosabb jelenetek mégis megmaradnak a lélektani realizmus talaján, amivel nem az a fő probléma, hogy ez az erős kettéválás nem tűnik igazán indokoltnak, hanem az, hogy egyik sem megy elég mélyre.

Oszvald Marika nem igazán tudja felfedni, hogy a primadonna milyen tulajdonságai és miért győzik meg végül a férfitForrás: Mészáros Csaba

Oszvald Marika primadonnaként kiváló arányérzékkel parodizálja is, de komolyan is veszi saját státuszát, míg szeretője, a híres író szerepében Kaszás Gergő olyan rezignált, mint egy teknős; remekül játssza a csak az emberek közötti sodródásból életerőt nyerő, szinte személyiség nélküli embert.

Mégis, kettejük nagyjelenetében, amelyben a nő könyörög a férfinak, hogy ne dobja el őt egy fiatalabbért, nem igazán van feszültség,

Oszvald Marika nem igazán tudja felfedni, hogy a primadonna milyen tulajdonságai és miért győzik meg végül a férfit.

Porogi Ádám Kosztyaként eleinte igazi meggyőződésből lázad, de ahogyan a darab szerint kiszalad a lába alól a talaj, úgy a színész egyre inkább egy hangszínben, pusztán némi nem teljesen komolyan vett kiábrándultságból kezd játszani. Így az a jelenet, amikor teljes erőből ütközne össze a fiú és anyja jelleme, nem tud szikrákat vetni, nem tud új mélységeket megmutatni.

Kaszás Gergő olyan rezignált, mint egy teknősForrás: Mészáros Csaba

Trokán Nóra, aki a Kosztya szerelméből az író szeretőjévé váló Nyinát játssza, az előadás nagy részében csodálatos. Minden gesztusa, arcrezdülése következetesen épít fel egy éretlen kislányt, aki először csöppen bele a felnőttek „komoly” világába, és nem sokat ért belőle, de borzasztóan tetszik neki minden, amit lát.

Trokán ezzel pontosan megindokolja, miért nem igazán erősek az élete korábbi szakaszát jelentő Kosztyához fűződő érzelmei, és mit vár az író szerelmétől. Roppantul kifejező rendezői-színészi döntés, hogy a színésszé válni akaró lány a nevetségességig majmolja a primadonnát, míg végül befutott, mégis kudarcos színésznőként konkrétan az ő egyik levetett ruhájában jelenik meg. Azonban Porogi és Trokán előadás végi nagyjelenete megint csak felszínes marad. Ahogy a többi nagy kettősben, úgy

itt sem tudnak a színészek játékukkal további információt adni az elmondottakhoz.

Így viszont az erős, de nem tökéletesen kiforrott, nem teljesen következetes, és így nem elég sokatmondó formai állítások mellett a Sirály végül nem tud szokatlanul izgalmassá válni a cselekmény tekintetében sem. Olyan, mintha több lenne benne, mint amit megmutat. De csak olyan, mintha.