Szétgurult szemgolyók, koponyából kimászó agyvelő és a mindent megfertőző nevetés, avagy ne higgyük, hogy a horror és a humor kizárja egymást, az igazi borzalommal úgyis akkor találkozunk, ha bekapcsoljuk az esti tévéhíradót. De miért van halálfej a falloszok helyén, és miért is pisil a kopasz? Győrffy László festővel a Várfok Galériában rendezett kiállításán beszélgettünk.
- Bal hüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg. Ez volt Győrffy legutóbbi kiállításának címe.
- A festő 2001-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azóta rendszeresen állít ki, jelenleg doktorandusz a Pécsi Tudományegyetemen.
- Győrffy szerint civilizációnk biztonsága törékeny illúzió, és a művészet révén nem nyerünk megváltást, legfeljebb a kényszerű nevetésig juthatunk.
- De ez a nevetés az, ami mindent megfertőz és felszabadít.
- Szerinte a Magyar Művészeti Akadémia léte ellehetetleníti a szakmai párbeszédet.
- „Én itt élek és itt dolgozom, ezzel szeretnék kezdeni valamit” – állítja a festő, aki kedveli az IKEA hússzínű korszakát.
Győrffy képei láttán az első reakcióm általában a felszisszenés, ami rögtön át is fordul egy kissé bárgyú nevetésbe. Aztán a látottak alattomosan beégnek a retinámba, és napokig nem tudok szabadulni a bizarr képzettársításoktól, az ijesztően gyagyás arcoktól és groteszk horrorjelenetektől.
Mintha Hieronymus Bosch kimászott volna a sírból,
hogy mókázzon kicsit az emberiséggel, de már csak egy Bosch márkájú fúrógép képében kísért, hogy lyukat üssön a boldogság falán – ahogy az egyik rézkarcon látjuk is.
Győrffy az elmúlt években állított ki többek között Budapesten, Székesfehérváron, a debreceni Modemben, műveiről rengeteg elemzés született. Nemrég kezdett el szobrokat is készíteni, alapanyagait néha diliboltból, máskor szexshopból szerzi be, munkáit aprólékos, profi technikai kivitelezés jellemzi. A festővel provokációról, nem gyógyító művészetről, a nevetés mindenhatóságáról beszélgettünk, és
fény derült a pisilő kopasz rejtélyére is.
Kivel cserélnél szívesen fejet?
Hadd válaszoljak egy Polanski-filmből vett idézettel: ha levágják a fejemet, a fejem vagy a testem lennék én? Milyen jogon mondaná a fejem, hogy én vagyok?
Oké, nézőpont kérdése, hogy fejátültetésről vagy testátültetésről beszélünk.
A kérdés az, hogy behódolunk-e a fej elsőbbsége előtt.
Hódoljunk be egy pillanatra. Szóval kivel cserélnél? A legfrissebb hírek szerint ez közel sem lehetetlen.
Nem cserélnék senkivel, de lehet, hogy fordítva varratnám vissza a sajátomat, hogy hátrafelé nézzen. Azért is lenne ez hasznos, mert látnám, mi zajlik a hátam mögött.
Jó ötlet! Azért kérdeztem, mert amikor említettem, hogy fotók is készülnek az interjún, azt mondtad, akkor intézel addig egy fejcserét. És hát a Várfok Galériá-s kiállításodon pont van egy csomó fej, bár nem mindig fejszerűek. Miért pont fejekkel kezdtél?
A fejben székel az agy, a racionalitás, a gondolkodás. A klasszikus humanista ábrázolás szerint a fej a testrészek hierarchiájának csúcsa. Ezek a fejszobrok ezt a felfogást állítják a feje tetejére: itt a fejek saját magukat zabálják fel, kimászik az agyvelő, és megeszi az arcot.
Mert hát miért a fej a minden?
George Bataille francia filozófus alapított is egy titkos társaságot Acéphale néven, ami görögül fejetlent jelent. Ők Leonardo da Vinci híres emberábráját fej nélkül rajzolták újra, és az ember középpontját a gyomorba helyezték, a belek közelébe. A fallosz helyére meg halálfejet rajzoltak.
Na igen, a fura fejek mellett sok itt a diszfunkcionális fallosz is. Az egyik mintha egy vibrátor lenne, csak itt egy üres vásznat szakít át. Mi zavar a szaporodásban?
Az egy filléres, szándékosan nem túl jó minőségű vibrátor, csak megnyerő kék-zöldre festettem a felületét. A fallosz nem erotikus motívum a képeimen, hanem biometafora, ami a burjánzással és a halállal függ össze. A legtöbb nemi szerv a munkáimon nem alkalmas arra, hogy betöltse a biológiai funkcióját, sőt saját ellentétükbe fordulnak, a reprodukció helyett az önfelszámolás eszközei. Mintha nem lenne lehetséges a koitusz, csak az onánia.
Ez egy pesszimista szemlélet persze, de nem gondolom, hogy a művészet révén nyerünk valamilyen megkönnyebbülést vagy megváltást. A halál kódolt a születéskor: gonosz Gaia halálra ítéli teremtményeit. Legfeljebb egy kényszerű nevetésig juthatunk.
Elég lelombozónak tűnik. Ez lenne az elérhető maximum, egy vicsorgó vigyor?
Ez számomra pont elég. És én nem becsülném alá a nevetés jelentőségét! A nevetés lebont minden határt, és a hatalommal való szembenállás legfőbb eszköze is. Szóval ebben a játékos pesszimizmusban van felelősségérzet, hiszen elég naiv lenne idealisztikus képet sugallni a körülöttünk lévő világról, amiben rettenetes dolgok történnek.
A Facefuck sorozat fejszobrai is viccesek számodra?
Abszolút. Ez a kicsit gyagyás, gyermeki túlzásra épülő világ a pingponglabdaszerű gülüszemekkel, elfolyó arcokkal, irreális színekkel egyszerre borzasztó és humoros. Visszaköszön bennük az IKEA gyerekrészlege.
Az IKEA is folyton változik, de a világoszöldes, hússzínű korszakát nagyon szerettem.
Nehéz lenne mindebben felkavaró drámát látni. A műveim éppen aláássák a tiszta drámaiságot, és mindent megfertőznek nevetéssel. A művészetben vallásos szintig infantilis vagyok, de a kivitelezésben kifinomultságra törekszem.
Azt mondtad egy interjúban, hogy agyból festesz. Kézügyesség nem is kell hozzá?
De igen, ezt most kínzó módon tapasztaltam meg, amikor egy banális baleset miatt – leestem a létráról – megsérült a bal kezem. Vagyis az, amelyikkel festek, ezért is lett a tárlat címe az, hogy Bal hüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg. Abban az interjúban túlhangsúlyoztam a gondolkodás, az agy jelentőségét, de valójában én a tudatalattit használom, csak tudatos módon.
Számomra a művészeti munka fárasztó és fókuszált figyelmet igénylő tevékenység, protestáns munkaszemléletem van, semmifajta elszállást nem engedélyezek a műteremben. A szürrealisták azt hitték, házasíthatjuk a tudatalattit, és a barátunkká tehetjük, de szerintem a tudatalatti brutális dolog.
Ha a tudatalatti látszik a képeiden, akkor biztosan. Te provokatívnak tartod a munkáidat?
A provokáció nem más, mint hangos beszéd, de az a fontos, hogy mit mondunk. Engem jobban érdekel a tartalom. Persze naiv lenne azt állítani, hogy nem számolok az erős hatással, amit keltenek ezek a művek. De nincsenek tudatos stratégiáim arra vonatkozóan, hogy milyen hatást váltanak ki. Egyszerűen az foglalkoztat, hogyan lehet a határok átlépésével minél intenzívebb tárgyat létrehozni.
Milyen határokra gondolsz?
Azokra, amik megadják a civilizációnk biztonságát, amiről ilyenkor derül ki, hogy milyen törékeny. Élő és halott. Természetes és mesterséges. Külső és belső. Én és másik. Emberi és nem emberi. Horror és humor.
Ha ezeket összekeverjük, létrejön egy elbizonytalanító, összetett minőség. A műveim rendszertani zavart keltenek, ezért olyan kényelmetlenek, kiismerhetetlenek. Ez a kiismerhetetlenség félelmetes, de kegyetlenül nevetséges is.
„Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól.” Olvasom az egyik képeden. Ez elég para, főleg, hogy a Máté evangéliumából van. Hogyan kerül ide a Biblia?
A bűn felvilágosodás előtti fogalma foglalkoztatott, és az a gondolat, hogy a szem maga képes a bűnözésre. Hiába tilos valami, az önkéntelen kíváncsiság miatt odatéved a tekintetünk. Sokan irtózunk valamilyen látványtól, mégis képtelenek vagyunk elszakadni tőle. A tiltás arra csábít, hogy megszegjük.
Van olyan látvány, amitől úgy irtózol, hogy nem tudod levenni róla a szemed?
Így állok a horrorfilmhez. Gyerekkorom óta vonz, filmen, festészetben, miközben mindig volt bennem félelem.
De a félelem vonz oda egy kapuhoz, amin aztán át lehet lépni.
A látás azért elsődleges ebből a szempontból, mert nem kell semmit tenni érte – csak nézni.
Ha összeszámolnám a szemgolyókat a műveiden, elég nagy szám jönne ki.
A látás elvileg a megismerés eszköze, de ha túlburjánzik, semmi jó nem sül ki belőle. Számomra például a vakság fontosabb, a rézkarcaimat szinte vakon készítem. Egy vizuálisan túlterhelt közegben élünk, a populáris kultúra szinte feldolgozhatatlan vizuális ingerekkel bombáz minket. Vajon képesek vagyunk túllátni ezeken a felszínes kódokon?
Az esti tévéhíradó vagy az élő közvetítés a Parlamentből az igazán sokkoló, a művészetben ábrázolt borzalom inkább szórakoztató. De nem érdekel, hogy konkrét társadalmi eseményekre reagáljak, a politikus művészet jelzőt kisajátították a nyíltan aktivista munkák, ez a fajta művészet mostanában fontossá vált itthon.
Hogyan látod a Magyar Művészeti Akadémia térnyerését a magyar képzőművészeti életben?
Tarthatatlannak. Nem maga az akadémia a baj, hanem a státusz, amit csak úgy megkapott. Kevés állami tőke áll rendelkezésre a magyar kortárs művészet segítésére, a magántőkét pedig Magyarországon nem igazán lehet bevonni. Ezért fontos szerepe van az állami hozzájárulásnak, amit aránytalanul kisajátított egy politikai kurzus. Ez nagy probléma, és megosztja a művészeket is, és ellehetetleníti a szakmai kérdések megvitatását.
Mi lenne a megoldás?
Nem látok semmilyen működőképes forgatókönyvet arra, hogy ki lehessen szállni ebből a spirálból. Persze vannak külföldi lehetőségek, tanulmányutak, de én itt élek és itt dolgozom, ezzel szeretnék kezdeni valamit.
Semmilyen ideológiai kurzushoz nem tudok és szeretnék csatlakozni,
úgyhogy sem művészeti, sem ideológiai értelemben nem érzem magam mainstream alkotónak Magyarországon.
Egy botrány miatt viszont bekerültél a mainstream médiába, ostoba vádak hangzottak el egy, a szegedi Reök-palotában kiállított műveddel kapcsolatba, egyes Jobbikhoz és KDNP-hez köthető politikusok vallásgyalázást kiáltottak, érthetetlen okból. Megviselt a felhajtás?
Reggel éppen csúsztam ki az ágyból, alig voltam még magamnál, amikor szóltak, hogy tiltakoznak az installáció ellen. Azt hittem, vicc, de nem nevettem sokáig. Egyesek összefüggésbe hozták a kiállítást Alföldi Róbert szegedi István, a király-rendezésével is, mintha ez valami kitervelt támadássorozat lenne. A botrány csúcsán egyfolytában hívtak telefonon, alig tudtam órát tartani Pécsett a doktori iskolában.
A Reök-palota lezárta a termet, odaállítottak egy őrt, és kiírták, hogy mindenki saját felelősségre nézheti meg. Elegem lett a felhajtásból, visszahívtam a műveimet, csak azt kértem, hogy a képek helyét hagyják üresen. De ez már egy lefutott ügy, nem szeretném, ha bármilyen szinten felizzana, kellemetlen volt az egész.
Fel szoktak háborodni a munkáidon?
Ennyire soha. De a szakmai közeg védettséget ad. Ami a kiállításra járók között természetes, szélesebb körben magyarázatra szorul. Más egy felháborodott, de baráti kritika, és más, amikor egy idegen gyűlölködő leveleket ír.
A festmények némelyike olyan, mintha egy nagyon bizarr mesekönyv illusztrációja lenne. Még dínók is vannak!
Egy prehisztorikus, ember nélküli világot képzeltem el, és valóban van egy meseillusztrációs vagy edukációs könyv jellege a képeknek. A dínók mellett van szennyezett szivárvány, vannak sérült, kukacszerű ikertornyok, túlburjánzó napenergia is.
A fejplasztikák inspirációs forrása egyébként a pszichiátriai betegek által készített agyagszobrok voltak, amiket szintén kézzel festettek meg az ápoltak.
A gyerekrajzok vagy az ápoltak művei kiesnek a hagyományos kánonból.
Viszont a szürrealistáktól kezdve állandó inspirációs forrásként működnek. De a fejek az én esetemben egyáltalán nem terápiás művek.
Minden kiállításod tiltakozik az ellen az elgondolás ellen, hogy a művészetnek valamiféle gyógyító szerepet tulajdonítsunk – sem a művésznek, sem a befogadónak, sem a világnak nem lesz feltétlen jobb általuk.
A művészeti terápia egy orvosi módszer, a művészetet pedig a művészi szándék határozza meg. A terápiának fontos funkciója, hogy az alkotó jobb állapotba kerül általa – az én munkáimban nincs ilyen fejlődés, sőt egyre jobban szétcsúszik minden. A gyerekrajzokról is azt szokták mondani, hogy valamiféle érintetlen tisztaság van bennük, ami érdekes, a saját gyerekrajzaimat is egyfajta tanúságként szoktam nézegetni, de ezeket nem tekintem művészetnek, mert hiányzik belőlük a felelősségteljes felnőtt gondolkodás. A művészet csak abból jöhet létre. Lehet inspiráló egy gyerekrajz, da az egy gyerekrajz.
A művészethez felelősség kell és tudatosság. Ha az megvan, onnantól sok minden történhet, például lehet felelősen hülyének lenni.
Többet rajzoltál gyerekként, mint a többiek?
Két és fél éves korom óta rajzolok, az első pár évben iszonyatos tempóban, mint egy grafomániás. Több ezer ilyen rajzom van. Anyukám volt annyira figyelmes és lelkes, hogy ezeket összegyűjtötte. Egy ideig ez a rajzolásfunkció sokkal jobban működött nálam, mint sok minden más.
Az iskola gyakran letöri az ilyen tehetséget. Nálad ez így volt?
Az biztos, hogy hirtelen több lett a dolgom. De én nem utáltam iskolába járni, és jó tanuló voltam. A közösség zavart egy kicsit, egykeként nem voltam jó a másokkal való együttműködésben. Az elvárások nem tetszettek, de az igen, hogy lehet rajzolni. Meghatározó élmény volt egy 89-es Goya-kiálltás a Nemzeti Múzeumban, kiskamaszként az nagyon megütött.
A Képzőművészeti Egyetemen hogy érezted magad?
Azt gondolom, hogy nem szabad azt várni, hogy mindent az ember feneke alá tesznek, a professzoroktól is sokan túl sokat várnak. Erős akadémiai képzést kaptunk, anatómiát tanultunk, eltérő technikákat sajátítottunk el, ezt máshol nem kaptuk volna meg. Fontos volt, aztán fontos volt elhagyni ezeket. De a lényeg az volt, hogy orrvérzésig rajzoltam és festettem.
Az egyik képed címe Rossz agyféltekés rajzolás. Többször találkoztam én is jobb agyféltekés rajzolást hirdető tanfolyamokkal. Ezeket figurázod ki a címmel?
Láttam egy-két rajzot, ami állítólag ezzel a módszerrel készült, de nekem nagyon komoly kétségeim vannak. Túlértékelik az intuíciót, ami egy csábító gondolat, és üzletileg is bejön. Szoktam mondani: mivel balkezes vagyok, elvileg a jobb agyféltekém domináns, vagyis harminc éve jobb agyféltekés rajzolást művelek – és lehet látni az eredményt! A rossz agyféltekés rajzolás sokkal vállalhatóbb program szerintem.
Pisil a kopasz, pisil a kopasz… Sehogy sem tudom kiverni a fejemből ezt a mondatot, iszonyú nyugtalanító. Az egyik rézkarcodon olvastam.
Egyszer rájöttem, hogy ez az apokalipszis anagrammája. Engem is nyugtalanít, hidd el!
Kövesse az Origo Kultúra rovatát Facebookon!