A leszbikusok nem szeretik a könyveimet

Suzana Tratnik egy olvasó-író találkozón Kovács Bálintnak 2015 október 16-án

A felnövés azt is jelenti, hogy megtanulunk traumák között élni – mondja Suzana Tratnik szlovén író és leszbikus aktivista, akivel arról beszélgettünk, miért volt nehezebb Jugoszláviában a punkoknak, mint a leszbikusoknak, mitől szeretné megvédeni az egyház a szlovén gyerekeket, és hogyan válhat az iskolákban ajánlott olvasmánnyá egy transzszexuálisokról szóló regény.

• Ismert homoszexuális aktivistaként írta meg első regényét a szlovén leszbikusokról.
• Leszbikus karakterei között vannak drogosok is, mert nem akar hazudni a közönségének.
• Biztosan sokan gondolják úgy: „á, engem ez nem érdekel, én nem vagyok meleg”.
• A szlovén iskolások kedvesek és nyitottak, nem törődnek azzal, valaki homoszexuális-e.
• A coming out olyan módokon is árthat egy művész pályájának, amire nem is gondolt volna.

Miért döntött úgy, hogy az írás mellett leszbikus aktivistaként a politikában is aktív szerepet vállal?

Már huszonegy-huszonkét évesen aktivista voltam, ekkor vettem részt az első szlovén leszbikus csoport megalapításában. Csak később írtam meg az első regényemet a leszbikus szubkultúráról. Így könnyebb dolgom volt – vagy éppen nehezebb, nem tudom –, mivel ismert homoszexuális aktivistaként nem is nagyon kellett azzal törődnöm, hogy az emberek mit mondanak az irodalmi tevékenységemről.

Volt, hogy megszólalt az azonos neműek házasságának ügyében is Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mostanában viszont inkább a kultúrára, és nem a politikára koncentrálok: én szervezem az LMBT (Leszbikusok, Melegek, Biszexuálisok és Transzneműek) filmfesztiválját Ljubljanában, és sok könyvet fordítok szlovénre. Volt, hogy megszólaltam az azonos neműek házasságának ügyében is, de már másokra tudom hagyni ezt a témát – szerencsére, hiszen ez azt jelenti, hogy egyre több az aktivista.

NÉVJEGY

Suzana Tratnik 1963-ban született Muraszombaton, a mai Szlovéniában. Szociológus, író, fordító és publicista. A leszbikus mozgalom egyik kiemelkedő aktivistája, LMBTQ filmfesztiválokat szervez, köteteket szerkeszt. 2013-ban a nyolcadik budapesti LIFT – Leszbikus Identitások Fesztiváljának egyik díszvendége volt. Első saját könyve 1997-ben jelent meg Fagypont alatt címmel. Nevem Damian című regényét Szlovéniában bevették a „Nőjünk fel könyvvel" nevű programba, így az iskolák ajánlott olvasmánya lett. Magyarul a Párhuzamosok című kötete olvasható, amelyért megkapta a Preseren nevű, szlovén nemzeti irodalmi díjat.

Használta már az irodalmat arra, hogy azzal támogassa az aktivizmusát?

Ha megírsz és kiadsz egy könyvet, az onnantól a saját életét kezdi élni. A Nevem Damian-t például

az első szlovén transzszexuális regényként

emlegették, hiába voltak olyan transznemű ismerőseim, akik nem szerették volna, hogy a főszereplőt a transzneműekkel azonosítsák. Persze ha létrehozol egy műalkotást, az segíthet abban, hogy az emberek máshogy tekintsenek a dolgokra, megváltozzon valamiről a véleményük. Az is szélesíti az elménket, ha mondjuk más nemzetekről olvasunk regényeket.

De ahhoz, hogy pozitívnak festhess le egy csoportot, a negatív dolgokat is meg kell mutatnod. A valóságot kell ábrázolni, máskülönben az emberek nem fognak hinni neked.

Sokszor róják fel nekem leszbikusok, hogy nem szeretik a könyveimet olvasni,

mert az azokban szereplő leszbikus karakterek között vannak, mondjuk, drogosok is. De hát az élet ilyen, miért hallgatnánk el a rossz dolgokat?

Most a Nevem Damian filmváltozatán dolgozunk Maja Weiss rendezővel, aki szintén folyton azt mondja: mindegy, hogyan valósítunk meg valamit, a lényeg csak az, hogy valódinak érződjön. Ha azt akarod, hogy a közönséged egy bizonyos módon gondolkodjon, semmiképp sem hazudhatsz nekik, akár kellemes, akár kellemetlen dolgokról beszélsz.

Durva dolgok történtek a melegekkel Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nehéz volt az előző rendszer Jugoszláviájában leszbikus aktivistaként érvényesülni?

A nyolcvanas években lettem aktivista, amikor a rezsim már puhább volt. Az azelőtti időszakban durva dolgok történtek a melegekkel, bár talán nem annyira, mint Jugoszlávia többi országában. Szlovénia mindig más volt egy kicsit.

A nyolcvanas évekre viszont már megvoltak a társadalmi, békepárti, feminista és meleg mozgalmaink. És nagyon erős volt a punk kultúra is: inkább nekik gyűlt meg a bajuk a rendszerrel és a rendőrséggel. Szóval ekkoriban már

nem volt olyan nehéz dolgunk, talán azért sem, mert meglepődtek rajtunk, és inkább ránk hagyták a dolgot.

Azokban az országokban, ahol háború volt, sokkal nehezebb a helyzet, Belgrádban például a mai napig lehetetlen Pride felvonulást rendezni. (A 2001-ben szervezett Pride vérontásba torkollott, és még 2010-ben is Molotov-koktélokkal és téglákkal támadó homofóbok csaptak össze a rendőrökkel, de például az idén is volt pride és nem volt zavargás. A szerk.) Nehezebb a helyzet Boszniában és Macedóniában is.

Az írók üldögélhetnek otthon egyedül Fotó: Szabó Gábor - Origo

Egy korábbi interjúban azt mondta, az 1986-os genfi nemzetközi leszbikus konferencia élete egyik legfontosabb eseménye volt. Miért?

Ott együtt volt csaknem 800 leszbikus aktivista a világ minden tájáról. Azelőtt ezzel a témával inkább csak suttogások formájában találkoztam, nem is igazán tudtam, hogy a leszbikus egyesületek világszerte szervezetten működnek, helyszíneket bérelhetnek ki konferenciákra, magazinokat adhatnak ki, és kiállhatnak a jogaikért.

Amikor hazaértem Genfből, megváltozott az életem.

Ma sok szlovén művész foglalkozik a leszbikusság, melegség, biszexualitás és transzneműség (LMBT) témájával?

Ebben az irodalom a legerősebb; sok a meleg, főleg a leszbikus író és költő. Vannak fotósok és festők is, de filmben vagy színházban már nem teljesítünk ilyen jól, talán mert ahhoz több pénzre, több emberre és nagyobb infrastruktúrára van szükség. Az írók viszont üldögélhetnek otthon egyedül, és bármilyen gondolatuk támad, nincs szükségük másokra a megvalósításukhoz.

Nem igazán fenyegetnek balhék Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nem lehet, hogy azért is készül kevesebb LMBT témájú színházi előadás és film, mert a közönség botrányt rendezne?

A nagy, népszerű színházakban is vannak LMBT témájú előadások. De ha egy intézmény csak ilyen témákkal szeretne foglalkozni, akkor szerintem nem a botránnyal lenne problémája, hanem azzal, hogyan adja el a produkcióit. Biztos sokan gondolnák úgy:

Á, engem ez nem érdekel, én nem vagyok meleg”.

Szóval nem igazán fenyegetnek balhék, ugyanakkor sok meleg művész fél attól, hogy coming outoljon, még akkor is, ha egyes alkotásaik a melegségről vagy a leszbikusságról is szólnak. Nem akarják, hogy ezzel azonosítsák őket, vagy emiatt elforduljon tőlük a közönségük.

Mert ez is megtörténhet: azért Szlovénia sem száz százalékig csak nyitott emberekből áll, nálunk is vannak homofóbok, és az előbújás olyan módokon is árthat egy művész pályájának, amire nem is gondolt volna.

Én személy szerint nem nagyon érzékelek homofóbiát, de én már ismertebb írónak számítok. Nem tudom, mi lenne a helyzet, ha pályakezdő lennék.

Homoszexuálisként kevesebb a szövetségesed, nem számíthatsz annyi támogatóra, nehezebb barátokat szerezned.

Kevesebb a lehetőséged, talán kicsit keményebben kell dolgoznod az érvényesüléshez.

Mindig a jó kérdéseket teszik fel Fotó: Szabó Gábor - Origo

Amikor megtudtam, hogy a transzszexualitásról szóló regénye, a Nevem Damian bekerült az ország iskoláinak ajánlott olvasmányai közé, azt gondoltam, ezek szerint Szlovénia elképesztően nyitott ország.

Egy amerikai barátom is azt mondta, náluk soha az életben nem történhetne meg, hogy egy ilyen könyvet odaadjanak az összes iskolás gyereknek. Szlovéniában nem lehet azt mondani, hogy a nagyközönség kifejezetten nyitott lenne, de mindig vannak néhányan – főleg kulturális területen –, akik azok.

Így volt ez azzal a bizottsággal is, amelyik beválasztotta a Nevem Damian-t azok közé a könyvek közé, amelyeket kinyomtatnak huszonkétezer példányban, és odaadnak az iskoláknak. Nem kötelező tanítani, de a legtöbben úgy döntenek, szeretnének foglalkozni vele.

Vannak olyan gimnáziumok, ahová engem is meghívnak a gyerekekkel irodalomról, transzszexualitásról beszélgetni. És ezek nagyon jó beszélgetések: az iskolások kedvesek és nyitottak.

Nem igazán törődnek azzal, valaki homoszexuális-e, nincsenek meg bennük a sztereotípiák,

inkább a családról, Damian problémáiról kérdeznek. Mindig a jó kérdéseket teszik fel.

Akkor optimista a jövőt illetően?

Igen is, meg nem is. Mostanában gyakran felmerül az egyneműek közötti házasság nagyon nehéz kérdése, aminek nagyon komoly ellenzői vannak: például az egyházak és a konzervatív csoportok. Úgy tűnik, hamarosan népszavazás lehet róla, de nehéz a helyzet.

A problémát nem a parlament jelenti Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mivel most baloldali kormányunk van, a politikusok támogatóan állnak ehhez a témához. A problémát nem a parlament jelenti, hanem a konzervatív oldal, akik sokkal nagyobb erőt képviselnek az utcán. Az egyház pedig sokkal jobban tudja mozgósítani az embereket, miközben azt állítja,

ők védik meg Szlovénia normalitását.

Mindig tudják, mely szavakat használják ahhoz, hogy az emberek azt érezzék: hát persze, hiszen így

szívességet teszünk Szlovéniának, és megvédjük szegény gyerekeket és az egész nemzetet.

A Párhuzamosok című kötete minden novellájának gyerekek a főszereplői. Miért?

A könyvet egy gyerek nézőpontjából írtam meg, de a felnőttek világáról szól, nem a gyerekek életéről. A gyerek elbeszélő azért érdekes számomra, mert egy kislány egyrészt naiv és ártatlan, másrészt viszont mindig őszintén és egyenesen kimond mindent, nem próbál illedelmesnek látszani vagy mást mondani, mint amit gondol. Egy gyereknek nemcsak azt kell megtanulnia, hogyan legyen jó, de azt is, hogyan legyen rossz.

A felnőtté válás azt is jelenti, hogy megtanulunk traumák között élni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Aki felnő, annak meg kell tanulnia rossznak lenni?

Mire felnövünk, megtanítják nekünk, hogy bár jó, ha nem hazudunk és őszinték vagyunk, de azért ha átjön vendégségbe a nagynénénk, akkor jobb, ha nem mondjuk meg neki, hogy nem tartjuk túl kedvesnek, és még ronda ruhákban is jár. Ha egy gyerek mégis így tesz, az még jópofának számít – ezért is érdekelt a gyerek elbeszélő.

A kötet főszereplőjét minden novellában éri valamilyen kisebb-nagyobb trauma. Igaz, egy gyerek számára sokkal több minden lehet traumatikus.

A felnövés azt is jelenti, hogy megtanulunk traumák között élni.

Ezek némelyike nagyon mély, de van, hogy tulajdonképpen még vicces is, milyen nagy problémát csináltunk valami apróságból. Remélem, hogy a könyvben is érezhető a dolgok humorosabb oldala.

Sean Penn a Milk című filmben Forrás: Budapest Film

A Nevem Damian transzszexuális főszereplője is majdnem gyerek.

Damian 19 éves, már majdnem felnőtt, aki már a saját életét éli. Születésekor azt mondták neki, hogy lány, de ő fiúnak érzi magát. Nem tartja magát transzszexuálisnak – ez a szó el sem hangzik a regényben –, nem is akar foglalkozni ilyesmivel, csak azt akarja, hogy hagyják békén férfiként élni. A könyvet a kilencvenes évek végén írtam,

akkoriban még nem esett túl sok szó a transzneműekről.

Melyek a kedvenc LMBT témájú filmjei, könyvei?

Ez nehéz kérdés, mert rengeteg ilyennel találkozom, és a legtöbb nem tetszik. Szerettem a Milk című filmet a meleg politikusról, Harvey Milkről. A könyvek közül nagyon szeretem Leslie Feinberg Stone Butch Blues-át és Jackie Kay műveit.