Ekkora kereszt nincsen. Áll velem szemben egy kétméteres fickó talpig öltönyben és köldökig fuxban, nem tudok mást nézni, mint a hatalmas kegytárgyat a nyakában, ő pedig egyre fenyegetőbben fixíroz. És a felebaráti szeretet? – kérdezném, de inkább elkapom a tekintetemet. 

Molnár Ferenc Caramel tízéves jubileumi nagykoncertjére várunk a Papp László Budapest Sportaréna előtt, a keresztes óriás után apró pedagógusba ütközöm, aki éppen tanácsokat oszt a diákjainak: aztán nem drogozni, nem berúgni!  Látom, ahogy felcsillan néhány tekintet, köszönjük az ötletet, drága tanár úr! Valamelyik SOS gyermekfaluból jöttek, a hangzavarban nem értem pontosan melyikből, a lényeg, hogy Caramel nagylelkűen tiszteletjegyeket adott a falunak, máskülönben nem lehetnének itt. 

Caramel-szűz vagyok

Egy ilyen papír sokaknak nagy kincsFotó: Szabó Gábor - Origo

Nem bizony, a legolcsóbb jegy 8000 forint, ez már az öltözékeken is látszik. Mindenki csiniben van, minőségi ruhadarabok, sehol egy kitérdesedett nadrág, sehol egy kibolyhosodott pulóver.  Kivéve a jegyüzért, akinek olyan koszos a nadrágja, hogy hajléktalannak nézik, nem is akad vevője. 

Caramel-szűz vagyok, komoly gondot okozott otthon, hogy mit vegyek fel. Carameles pólóm nincsen, nem tudom, a művész rajongói hogyan fésülik a hajukat, viselnek-e titkos tetoválást, karkötőt, jelvényt, hogy a villamoson összekacsinthassanak. 

A régi emlékek alapján az biztosnak tűnik, hogy az együvé tartozásnak jele kell, hogy legyen. Egyetlen együtteses pólóm van, valami metálos bandáé, ajándékba kaptam. A grafikus annyira be volt lőve, hogy a csapat nevét nem lehet kiolvasni, mindenesetre nagyon szép posztapokaliptikus kép van a felirat alatt: valami atomtemető felhőkarcolók maradványai előtt. 

Kismadár, égbe száll

Jó lesz ez, legalább látják majd rajtam, hogy ím, megtévedt bárány érkezett a nyájba. Hamar kiderül, hogy ezzel durván mellélőttem, nincsen titkos karkötő, nincsen titkos jel, a Caramel-rajongókat nem lehet a külsejük alapján definiálni. Semmi bőrszegecs, semmi brillantin, nincs itt semmi látnivaló.

LED-es világítás, ezúttal Tiborcz István nélkülFotó: Szabó Gábor - Origo

Viszont mindenkinek megvan a maga keresztje, az enyém talán az, hogy a bizsus-keresztes óriás előttem ül két sorral. Igen, ül, ez ilyen ülős koncert, furcsállom is, se egy kis pogó, se egy kis tánci-tánci? Kezdő fogásként Caramel énekiskolájának néhány növendéke ad elő dalműveket. Odáig rendben van a dolog, hogy 

lehet zöld az ég és kék a fű, hiszen túl vagyunk már a posztmodernen, de amikor az jön, hogy „kismadár, égbe száll”, akkor azért megremeg a térdem. 

Nem maradhatunk szülés nélkül

A Leonard Cohentől nyúlt Hallelujah végképp padlóra küldene, pláne, mivel egy programozókülsejű fickó elérzékenyülten énekli három székkel odébb, de ekkor megpillantok egy kismamát a lépcsőn lefelé jönni, úgyhogy maradok. Ezekben az átgenderizált napokban nem maradhatunk szülés nélkül: kivárom. 

Ő következett Pápai Joci utánFotó: Szabó Gábor - Origo

A kismama és a metálos póló sem érdekel itt senkit, majdnem mindenki a mobilja fölé hajol. Pápai Joci az előzenekar, a basszerosa öthúros, bund nélküli gitáron játszik. Civilben csóró jazz-zenész lehet, de ha nem is, az biztos, hogy nem egy OKJ-tanfolyamról esett be. Átlagéletkor nincsen, sok a gyerek, sok a szülő, sok a nagymama. Joci megkönnyíti a dolgomat, mert megkérdezi, kinek van gyermeke a közönség soraiban. Úgy az emberek 60 százaléka emeli fel a kezét. 

Erre válaszul egy olyan dal következik, ami szofisztikáltabb helyeken tömegoszlatásra lenne alkalmas:  Hidd el nekem, kislányom, csak te vagy nekem, a kis kezed soha el nem engedem.  Már majdnem elájulok a kultúrsokktól, amikor észreveszem, hogy előttem egy leszbikus pár tagjai egymás combját simogatják. Nagy buli lesz itt, hiszen még le sem kapcsolták a villanyt! 

Együtt remélünk

Még lehet mozogni, sétálok egyet az arénában. Közben: „köveket hord a szél, de mi együtt remélünk”. Nem jutok szóhoz, pláne, mivel a mellettem álló fazonnak fehér fonott bőr karkötője van. Lehet, hogy mégis van titkos jel? Az emberek hatalmas vödör pattogatott kukoricákat fogyasztanak, semmi zsebből laposüveg vagy tántorgás a büfé előtt. Az a szitu, hogy jól szituáltak vagyunk.  Aztán – 35 perces késéssel, ami igazán barátinak tekinthető – végre kezdünk, még fel sem csendült az első taktus, máris mobilokkal gyertyáz a nép. Szomszédaim hozták a gyereket, a nagypapát, valamint egy zseblámpát is, nincs konnektor a telónak, márpedig az aksival spórolni kell, ha az ember mindent videóra vesz. 

A 21. század Máté PétereFotó: Szabó Gábor - Origo

Az ember nem választhatja meg a közönségét – jegyzem fel, valamint azt is, hogy a jubiláló énekes decens öltönyben van, hozzá kigombolt ing, díszzsebkendő. Jön a dalok közötti első megszólalás, Caramel mesél a gyerekkoráról, a cigánytelepről, ahol felnőtt, arról, hogy vízhordás közben felnézett az égre, és álmodott arról, hogy képesek vagyunk a legkilátástalanabb helyzeteken is változatni. 

Hihetetlenül szuggesztív a pali, valósággal magába szippantja a közönséget, most együtt álmodik a telt házas lelátó és ő. „Úgy zuhanunk át az életen, Hogy fel nem fogható hirtelen.” A 21. század Máté Pétere – jut eszembe, miközben Demjén Rózsi Jégszív című szerzeményét énekli. Ez a harmadik dal a koncerten, de a közönség már egy emberként dalol. 

Azért jó volt

Egy zsoltár következik, a református általános iskolában eltöltött évek emlékére. Többen is kimennek a büfébe, amit nem értek, hiszen ez egy nagyon klassz gospeles, funkys elemeket felvonultató, baromi nagy erőt hordozó feldolgozás. „Azért jó volt” – mondják mögöttem. Kisgyerek tapsikol félszegen, az anyja bátorítja, „ne félj, nem bánt a bácsi!”. 

A legkisebb fiú a mesékbőlFotó: Szabó Gábor - Origo

Azt hittem, a koncert odaszegezi a nézőket a székükhöz, mondjuk persze tízezres nagyságrendben gondolkodva ez igaz is, de meglepő a lounge-hangulat: rendszeresen ki kell engedni valakit a sorból, ki mosdóba megy, ki büfébe. Avagy, ahogy Petri György mondja: „Nagy kérdés: hogy lehet tovább rontani a javíthatatlant; a körülmények mostohák, s alulról fűtik már a katlant.” 

Megyünk tovább, jön egy bejátszás a 2005-ben megnyert Megasztár döntőjéről, majd a művész a közönség sorai közt énekel. Könnyes a szeme. Szeretik. Ő a legkisebb fiú a mesékből. És egy szívrabló. Világszínvonalú sztár. Csak hát a nyelvi gúzs miatt soha nem lesz világsztár. 

De talán jobb is ez így, megmarad kézzelfogható közelségben a kisembereknek. Egy önazonos, szerény fickó, aki ugyan éppen az Arénában énekel, de lehetne akár a szomszédod is. Semmi manír, semmi műmájerkedés, egy elképesztően szenvedélyes, őszinte ember áll a színpadon, hatalmas erő van a hangjában, a dalaiban. 

Lehetne akár a szomszédod isFotó: Szabó Gábor - Origo

Mondom ezt úgy, hogy nagyon más a zenei világunk. Mondom ezt úgy, hogy a körülöttem ülők jó része nem meri belevetni magát az érzelmekbe, unottan orrot piszkál, vagy csetel a telefonján. Meglesem a szomszédomét: „Koncert után beülünk valahová?” Persze, lassan induljunk is, hogy elkerüljük a tömeget.”

Aztán isztok valami édeset – teszem hozzá magamban szomorúan. Nem tudom, a kismama hogy áll a szüléssel, mindenesetre a smukkos-keresztes óriás a könnyeit törölgeti. Megérkezett.