Izlandon több a levegő, mint Magyarországon

Dunajcsik Mátyás hátat fordított karrierjének, otthagyta stabil állását, és elköltözött Izlandra. Egy évtizede a magyar irodalmi élet meghatározó szereplője, írt két könyvet, fordított Rimbaud-t és Oscar Wilde-ot, dolgozott a Magvető kiadónál, szépirodalmi főszerkesztő volt a Librinél. Aztán kivándorolt. Mostanában izlandiul tanul a reykjavíki egyetemen. Arról kérdeztük e-mailben, mi indította el ezen az úton, és hogyan látja az északi sarkkör közeléből a magyar irodalmat és a hazai közbeszédet. 

• Szerinte ma már nem a cenzúra a hatalom útja a véleménymonopóliumhoz, hanem a mennyiségi dezinformáció.
• A mai progresszívebb értelmiségnek semmilyen hatása sincs a szélesebb közbeszédre.
• Magyarországról csak a legborzalmasabb hírek ütik meg a nemzetközi média ingerküszöbét, Izlandról csak a pozitívak.
• Az izlandi könyvpiac a maga 350 000 fős lakosságával nagyjából akkora számokkal dolgozik, mint Magyarország könyvpiaca.
• Kevés dologra van nagyobb szüksége a magyar irodalomnak, mint arra, hogy végre olvassák és szeressék.

A Libri szerkesztője volt, amíg ki nem vándorolt Izlandra Forrás/Fotó: Gerőcs Péter

Elismert állást hagytál ott azért, hogy Izlandon jóformán a nulláról kezdj építkezni. Úgy látom, akkor vonultál ki a magyar kulturális életből, amikor éppen beérkeztél íróként és szerkesztőként. Mi vonzott a híresen rossz időjárással megáldott szigetországba?

Akkor vonultam ki, amikor azt láttam, hogy innentől már csak ugyanazt tudnám csinálni még tíz-húsz évig, mint eddig, és közben semmi nem marad belőlem, amit a saját írásaimba tehetnék,

a hazai állapotokba viszont szép lassan beleőrülök.

De végtelenül fáradt is voltam: a Libri kiadói részlege alig pár év alatt lett Sárközy Bence és Halmos Ádám partizánakciójából az ország piacvezető kiadói csoportjává. Fantasztikus volt részt venni ebben a folyamatban, ami sikeresen mozdította ki a magyar könyvpiacot a korábbi langyos unalomból, de közben tíz-tizenöt évet öregedtem is.

2013-ban az első komolyabb túlterheléses összeomlásom után megpályáztam egy három hónapos írói ösztöndíjat Izlandra, és a nyarat fizetés nélküli szabadságon kint töltöttem. Tulajdonképpen hazataláltam, hirtelen újra lélegezni tudtam. Több volt a levegő. Aztán még visszamentem egy évre a kiadóba, de lélekben már akkor Izlandon maradtam.

A Snæfellsnes félszigeten 2015-ben Forrás: Korai Zsolt

Milyen érzés a szigetország biztosította nyugalomból, távolságból Magyarországra tekinteni?

Mintha egy domb tetejéről néznéd, ahogy a szülőfaludat porig égetik.

Azt mondod, itthon talán beleőrülnél a hazai állapotokba. Mi zavar pontosan?

Szerintem ezt nem kell túlságosan magyarázni. Az ember hetente olvas két olyan hírt, aminek a hallatán rögtön csomagolna, ha nem vándorolt már volna ki eddig. Elképesztő látni, ahogy a jelenlegi politikai elitnek néhány év alatt sikerült valóságos kulturális ground zeróvá változtatnia az ország közvéleményét: olyan dolgokról vitatkozunk, olyan nézetek kecmeregnek elő a történelem szemétdombjáról, amik ellen már a századfordulón habzó szájjal tiltakozott a világ haladóbb fele – ehhez csak Ady Endre politikai publicisztikáit kell újraolvasni.

A mai progresszívebb értelmiség pedig teljesen tehetetlenül nézi ezt,

magára maradt és kétségbeesett Facebook-csoportként, aminek már semmilyen hatása nincs a szélesebb közbeszédre, még ha ezt ők maguk nem is mindig veszik észre. És ezt az öncsalást nagyban elősegíti, hogy manapság már nem a cenzúra a hatalom útja a véleménymonopóliumhoz, hanem a mennyiségi dezinformáció.

Dunajcsik Mátyás (1983), költő, író, műfordító. Budapesten született, első diplomáit 2011-ben szerezte az ELTE esztétika-francia szakán. Szépíróként és kritikusként a kétezres évek elején kezdett publikálni az ország vezető lapjaiban. 2010 és 2011 között a Magvető nemzetközi kapcsolattartója volt, majd a Libri Kiadó 2011-es alapításától 2014-ig szépirodalmi főszerkesztőként dolgozott az új kiadói műhelyben. 2014 őszétől Reykjavíkban izlandi nyelvet és kultúrát tanul.

Fordított Nabokov-, Robe-Grillet- és Oscar Wilde-műveket, újrafordította Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegét. Első önálló kötetére, a Repülési kézikönyvre Bródy Sándor-díjat kapott. 2012-es novelláskötete a Balbec Beach címet viseli. Első mesekönyve, A szellemhajó tavasszal jelenik meg a Kolibri Kiadónál, Gilicze Gergő illusztrációival.

Ezt hogy érted?

Azt, hogy ami történik, csak ritkán lehet a szólás- és sajtószabadság hagyományos fogalmaival megragadni: ma nincsenek bebörtönzött írók, bezúzott könyvek, amire a demokratikus világnak megvannak a maga bejáratott válaszai, szervezetei, akciótervei. Amikor az információnak még kevesebb csatornája volt, amin keresztül eljuthatott az emberekhez, a hatalom komoly erőforrásokat fordított az ellenőrzésükre. De ma, amikor az információ olyan, mint a meleg víz vagy az áramszolgáltatás, már csak kellő mennyiségű hazugságot kell beletölteni ugyanabba a csőbe, és nem kell aggódni amiatt, hogy egy oknyomozó újságíró egyébként valahol megírta, hogy minden másképpen van.

Milyen hatása van ennek a közbeszédre?

Napról napra látjuk megvalósulni ugyanazt, amiről az én generációm már csak történelemként, mondjuk Petri György és Esterházy Péter korai írásainak kapcsán tanult: hogy maga a nyelv fertőződik meg, a szavak elvesztik az eredeti jelentésüket.

A legszentebb fogalmainkról is csak afféle ironikus viccként tudunk beszélni,

miközben mások rossz viccekről beszélnek a legmélyebb tisztelet és komolyság hangján.

Az elhagyott Dagverðará farmon a Snafellsnes félszigeten Forrás: Korai Zsolt

Nagy port kavart, hogy a kormány nemrég fiatal írók és költők tehetséggondozására egy frissen létrehozandó szervezetnek adott 150 millió forintot. Mit gondolsz erről?

Ez talán a legszebb példa arra a nyelvi erózióra, amiről az előbb beszéltem, ami pedig az utóbbi napokban lezajlott erről vita címén, arra tényleg nincs jobb kifejezés, mint a süketek párbeszéde. Csupa szép, nemes kifejezés hangzik el, amikben elvileg senkinek nem kéne kivetnivalót találnia: fiatal írók, tehetséggondozás, az irodalom felfrissítése. De az egész köszönőviszonyban sincs a magyar kultúra jelenlegi realitásaival: mintha egy párhuzamos dimenzióból mondaná ezt valaki, ahol még csak most kell felfedezni a fiatal irodalmat.

Pedig évtizedek óta működnek a fiatal magyar írószervezetek, a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége, de más irodalmi műhelyek is foglalkoznak tehetséggondozással, nevetségesen kevés pénzből, csodálatos lelkesedéssel és profizmussal. Ezzel az ötlettel most

szembeköpték és lesajnálták az ő áldozatos munkájukat.

De persze őket sem tiltják be, csak hagyják, hogy csendben haldokoljanak a periférián, miközben alapítanak egy új szervezetet több pénzzel, infrastruktúrával és kevesebb hozzáértéssel.

Eddig ringathattuk magunkat abba az illúzióba, hogy bár a jelenlegi rablóelit a színházakat már letarolta, a múzeumokat, a filmgyártást, a közmédiát magáévá tette, az irodalom valahogy kívül marad majd a látókörén. De most – sokadszorra – bebizonyosodott, hogy senki sincs biztonságban.

Van honvágyad?

"Ezeknek!?"

Séta a Reykjavík melletti Viðey szigeten Forrás: Korai Zsolt

Tervezel visszatérni Magyarországra?

Nem sietek haza. Bármilyen szívet tépően jó is volt a karácsonyi szünetben viszontlátni a szüleimet és azt a néhány barátot, akik még Magyarországon élnek, vagy érezni az értő figyelmet és szeretetet a Szóceán című önálló estemen vagy a Litera előszilveszterén, ahol az anyanyelvemen, hazai közönség előtt olvashattam fel.

Ehhez képest Izland maga a jólét paradicsoma?

Izland bizonyos szempontból épp ellentétes helyzetben van, mint Magyarország: amíg Magyarországról általában csak a legborzalmasabb hírek és intézkedések ütik meg a nemzetközi média ingerküszöbét, addig Izlandról csak a pozitív hírek jutnak el a világmédiába. És ebben benne van az itteni turisztikai propagandagépezet keze is, ami teljesen utópikus képet fest az itteni viszonyokról.

Pedig ahogy Magyarországon is számtalan csodálatos kezdeményezés és jó dolog történik, Izland is csak egy ország, a maga nagyon is valós társadalmi problémáival és nehézségeivel, a válság utáni baloldali "forradalom" után most éppen egy meglehetősen szegényellenes, jobboldali kormánnyal. Hogy mást ne mondjak, ma az izlandi orvosok és ápolónők ugyanolyan nagy számban költöznek át Norvégiába a kevesebb munka és jobb fizetés reményében, mint a magyarok.

Az izlandi állami televízió 2014-es szilveszteri paródiája a turisták Izland-képéről

Pedig sok híradás szólt arról, hogy a 2008-as államcsőd után a turizmusnak köszönhetően példásan talpra állt az izlandi gazdaság.

Igen, viszont már most látszik, hogy ezt ugyanúgy ész nélkül túl fogja tolni a kormány, mint annak idején a tőzsdézést. Reykjavík már most jobban hasonlít egy turisztikai kiszolgálóközpontra, mint egy valódi városra, és ez hosszú távon katasztrofális hatással lesz arra a kultúrára, ami egyébként a természeti látványosságok mellett a másik legfontosabb vonzereje az országnak. Az AirBnB robbanás például ugyanúgy ellehetetlenítette a reykjavíki belváros albérletpiacát az állandó lakosok számára, mint Budapest belső kerületeiben.

Szóval Izland sok szempontból hasonló irányba tart most, mint Magyarország,

csak távolabbról indult és lassabban halad. Viszont a társadalom önvédelmi mechanizmusai jobban működnek itt, mint otthon. Erősek a szakszervezetek, élénkebb a társadalmi közbeszéd – hogy mást ne mondjak, az írók és más művészek is részesei, és van is súlya annak, amit mondanak –, és villámgyorsan szerveződnek tüntetések.

Reykjavík leghíresebb hot dogosánál, Térey János A legkisebb jégkorszak című, a helyszínen játszódó részletét olvasva

Egy interjúban azt mondtad, hogy bevándorlóként Izlandon csak mosogatni lehet. Ez nem túl jó perspektíva.

Ez csak attól függ, mennyi pénzt és megbecsülést kap érte az ember, és mennyit kell érte dolgoznia. Nekünk, kelet-európai bevándorlóknak például akár több egyetemi diplomával is vonzónak tűnik egy olyan élet, ahol takarítóként, halgyári munkásként vagy pincérként is aránylag jó életszínvonalon el lehet lenni, és akár arra is jut pénzed és időd, hogy kultúratermelő és -fogyasztó, polgári életet élj. Magyarországon

hozzászoktunk, hogy minden foglalkozáshoz rögtön társadalmi státuszt is rendeljünk,

itt azonban ez nem feltétlenül van így. Ha ma kiszolgál valaki egy kávézóban, holnap simán lehet, hogy az ő zenekarának a koncertjére fogsz elmenni, vagy az ő könyvét olvasod majd lefekvés előtt.

A reykjavíki nemzetközi irodalmi fesztivál segédszervezőjeként is dolgoztál. Hogy látod, miben különbözik az ottani könyvpiac működése a magyartól? Mit tanulhatunk az izlandi irodalmi élettől?

2013-ban azért is jöttem Izlandra, hogy erre a kérdésre választ kapjak. De ironikus módon arra kellett rájönnöm, hogy az irodalom népszerűsítésében, eladhatóvá és vonzóvá tételében a magyarok az izlandiaknál sokkal innovatívabbak és sokkal előrébb járnak.

Ugyanis sokkal kétségbeesettebbek.

Való igaz, hogy az izlandi könyvpiac a maga 350 000 fős lakosságával nagyjából ugyanazokkal a számokkal dolgozik, mint a tízmilliós Magyarország könyvpiaca. Egy példa: az itthon is ismert Ófeigur Sigurðsson új, vaskos szépirodalmi regényéből tavalyelőtt pár hónap alatt 11 000 példányt adtak el. Ilyen szám hallatán egy magyar könyvkiadó is pezsgőt bontana.

Izlandi irodalom magyarul Forrás: Magvető/Libri/Origo

A kortárs izlandi irodalom hihetetlenül gazdag, nagyon jó minőségű és széles körben olvasott, nemzetközi szinten is. De ez nem annyira a mostani, tudatos stratégiák eredménye, sokkal inkább történelmi örökség: hiszen egy olyan nemzetről beszélünk, ami már a XII. századtól kezdve a saját nyelvén írt és olvasott, és az irodalmat tette meg a nemzeti identitása alapjának.

Miben vagyunk mégis jobbak?

Ma egy tipikus izlandi könyvbemutató alig több a szerző hárommondatos méltatásánál, majd jön legfeljebb féloldalnyi szöveg felolvasása, fél óra múlva pedig már mindenki csak borozgat, és üdvözli az eseményre eljött barátait – viszont utána tömött sorokban mennek megvásárolni az egyébként egyáltalán nem olcsó könyveket.

Ezzel szemben Magyarországon ma már csak épp zsonglőrmutatványokat és állatszelídítést nem várunk el a szerzőinktől, amikor a könyveik népszerűsítéséről van szó, mert pontosan tudjuk, hogy nálunk a szöveg önmagában már nem elég ahhoz, hogy eladja a könyvet.

A Szóceán című esten 2015 decemberében Budapesten Forrás: Lencsés Anita

Mi a legnagyobb baj a magyar szépirodalom intézményrendszerével?

Bár az utóbbi négy-öt évben sok minden történt, ami reménykedésre ad okot, még mindig rengeteg a begyepesedett struktúra, a megszokásból, előre leosztott lap, az automatizmus.

Forrás: Magvető

Például mikor láttunk utoljára Magvetős kötetet úgy igazán megbukni? Ki írta meg Bartis Attila új könyvéről, A végé-ről, hogy nem más, mint egy utánlövés az “arrogáns seggfej sajnáltatja magát” témájára, ami tizennégy évvel ezelőtt, A nyugalom kétszáz oldalán még újszerű és mellbevágó volt, másfél évtizeddel később és háromszor olyan hosszan viszont már nem több, mint kínos, fekete giccs?

Remekművet kiáltani sokkal egyszerűbb.

Ráadásul a jelenlegi kormányzat brutális kultúrarombolása közepette egy csomó olyan elavult dologhoz is körmünk szakadtáig ragaszkodunk, amik fölött egyébként már rég eljárt az idő. Például miközben a szélesebb közönséghez eljutó médiában már szinte alig van valami szó a könyvekről és az irodalomról, ha kivéreztetve is, de fenntartunk húsz-harminc országos irodalmi folyóiratot, amiket a benne publikáló szerzőkön és a szűk baráti körükön kívül senki nem olvas, ráadásul a neten sem archiválják magukat tisztességesen.

A folyóiratok nehéz helyzetéről ebben a cikkben írtunk bővebben a Nemzeti Kulturális Alap átalakításának apropóján. A körképből kiderül, hogy a magyar kulturális folyóiratok régóta csökkentett létszámban, szerény honoráriumokkal, jelentősen lefaragott költségvetéssel működnek, a szcéna egyszerre frusztrált és lelkes: a szerzőket és szerkesztőket csak az elhivatottság, a lapok szeretete és a bekerüléssel járó presztízs hajtja.

Szerintem két-három irodalmi folyóirat bőven elég lenne az országba – most hirtelen a Műút és a Jelenkor jutnak eszembe –, a felszabaduló erőforrásokat pedig arra kellene fordítani, hogy a nagyobb médiumokban több szó essen az irodalomról.

Közhely, hogy a magyar versesköteteket jóformán nem lehet eladni. Ezért is volt meglepő a Libri és a Helikon sikere: markáns stílusú, barátian árazott kötetekkel álltatok elő, izgalmas programokat szerveztetek hozzájuk, és együttműködtetek a hazai slam poetry szcénával. Felmerülhet a kérdés: nem jár ez azzal a veszéllyel, hogy az eladhatóság, a költészet piacosítása minden szempont fölé kerül?

Az, hogy ez még ma is kérdés lehet egy interjúban, gyönyörűen mutatja, hogy ahogy a többi dologban, a magyar irodalommal kapcsolatban is csak feloldhatatlan ellentétekben és véres bosszúdrámákban vagyunk képesek gondolkodni. Ugyanúgy, ahogy a Libri Kiadó indulásakor meg a Magvető kontra Ulpius Ház kettősségen volt képtelen túllépni a közvélemény. A slam poetry és a hagyományos költészet szembeállításának ugyanígy nincs értelme.

Simon Mártonnal a Dalok a magasföldszintről című verseskötet bemutatóján Budapesten

Érdekes egyébként, hogy a költészet és a slam poetry kapcsolatát újra és újra feszegető kultúraféltők ezeket a kérdéseket valahogy ritkábban teszik fel Varró Dániel, Lackfi János és Szabó T. Anna egyes, főleg a Facebookon terjedő írásaival kapcsolatban. Pedig ezeket a szövegeket ugyanúgy a gyors poénok, könnyen emészthető tanulságok és a hamburgernél is gyorsabban fogyasztható forma mozgatja, mint a kevésbé elgondolkodtató slam szövegeket.

Nem vitatom se az egyik, se a másik létjogosultságát,

attól viszont a falra tudok mászni, amikor megváltoztathatatlan kategóriákban gondolkozunk, és képtelenek vagyunk felismerni az alkotók és műfajok sokszínűségét.

Hogyan lehet vonzóvá tenni a fajsúlyosabb, hagyományos költői szövegeket?

Csak túl kell lépni megszokott sémákon, amikor egy irodalomtudós faggatja a szerzőt, aki aztán néhány szöveget belemotyog egy csupasz mikrofonba. Fel kell ismerni, hogy a könyvbemutató, a felolvasóest színpadi műfaj. A költőknek meg kell tanulni előadóművészként viselkedni, és meg kell teremteni a befogadás intim, koncentrált, de minden érzéket stimuláló közegét. Erre szerencsére ma már rengeteg példa van, hihetetlenül izgalmasak az együttműködések szerzők és képzőművészek, szerzők és zenészek között.

Ezek mind annak a jelei, hogy az utóbbi években a magyar irodalom végre-valahára elkezdett újra utat keresni a saját közönsége felé. Amit lehet piacosításnak is nevezni, de szerintem ma kevés dologra van nagyobb szüksége a magyar irodalomnak, mint éppen arra, hogy végre olvassák és szeressék.

A Halott Pénz feldolgozása Dunajcsik Mátyás Minden tagod című verséből

Akkor végül is optimista vagy?

Azért azt nem mondanám. A magyar kultúrát és irodalmat is csak azért nem féltem, mert a történelem azt mutatja, hogy ennél jóval sötétebb korokban is születtek remekművek. De pont az izlandi tapasztalataim miatt azt is tudom, hogy békeidőben ugyanúgy születnek. Én pedig inkább az utóbbira szavaznék, mind itthon Izlandon, mind otthon Magyarországon.