Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A színház azért olyan élő műfaj, mert minden előadás egyszeri és megismételhetetlen: hogy mi történik a színpadon, az mindig függ az aznap esti közönségtől is. Talán nincs színházi ember, aki ne méltatta volna már életében a nézők és a játszók közt kialakult, különleges viszonyt egy-egy szokatlanul jól sikerült előadásról szólva.
De ami a színház legyűrhetetlen szépségét adja, az benne a leggyötrelmesebb is. Hiába akarja az ember teljes beleéléssel átadni magát a műélvezetnek, sok száz másik jelenlévőtől is függ, tényleg elmélyedhet-e a gyönyörben. A színháznézést nem oktatják egyetemen, és
az egyetlen vizsga a jegyvásárlás: aki ezen átmegy, máris elkezdhet ügyködni a többiek élményének tönkretételén.
Persze szándékos rosszindulatról az esetek legnagyobb részében szó sincs. Azt a legtöbben tudják, hogy nem kimondottan jól nevelt dolog nekilátni a vacsorának a nagymonológ közben, hogy ma már nem illik paradicsomot dobálni, vagy az első sorból feltenni a lábunkat a színpadra. Viszont van pár dolog, ami – a gyakran színházba járók tapasztalatai alapján – már kevésbé tűnik egyértelműnek, pedig éppolyan zavaróak, mint a bekiabálás vagy a csengőhangok halálsikolya.
Kifejezetten kevés rendezőre jellemző, hogy véletlenül rendezett volna bele pár jelenetet az előadásába, még akkor is, ha az első percekről van szó. A nyitó némajáték, egy szereplő motozása a színpadon, a zenekari nyitány, a felvezető tánc és minden más is ugyanannyira része az előadásnak, mint az utána következő jelenetek.
Ennélfogva épp annyira vonatkozik rá a színháznézők kötelező némasági fogadalma, mint az első olyan pillanatra, amikor a közönség jellemzően tényleg elhallgat: ha végre elhangzik az első szó a színpadon, és ezzel a szkeptikusok is elhiszik, hogy ez már komolyan az előadás.
Ez a némasági fogadalom persze szemét dolog, pláne egy négyórás előadás esetében – hát az embernek már a saját szabadidejében is megszabják, mit csináljon! Ennek ellenére – hacsak nem hangzik el ellenkező értelmű játékba hívás a színpadon – sajnos tényleg minden helyzetre vonatkozik. Még arra is, amikor
mi magunk adnánk leckét a komisz nézőtársnak fegyelemből.
Biztosak lehetünk benne: mind a közönség többi tagját, mind a színészeket (akik a közhiedelemmel ellentétben nem süketek, és hallják, amit mindenki más is hall a színházban) ugyanannyira zavarja a bekapcsolva hagyott telefon csörgése, mint az ezt követő pisszegés, felcsattanás, méltatlankodás, az ironizáló „Remélem, lassan megtalálja a piros gombot”-féle megjegyzések, vagy a „Hát ez már tényleg pofátlanság!”-szerű felkiáltások.
És az előző pont folytatása: jogos hiedelem, hogy alapvetően minden színész örül a dicséretnek, de még ez sem írja felül a csenddiktatúrát. A „Hát én meg sem ismertem volna Hegedűs D. Gézát!” felkiáltás valóban kifejezi a művész teljes színészi beleélésének és tehetséges, kaméleonszerű átváltozásának méltatását, ahogyan a poénok után felhangzó „Hát ez szenzációs!” kiáltásokat is inkább a kedvesség szüli, mintsem a bajkeverési vágy. Mégis: az ilyesminek is megvan a maga helye és ideje, és akármi is legyen az, biztos, hogy nem a nézőtér és az előadás kellős közepe.
Senki nem tehet arról, ha beteg, sőt inkább még több megértéssel kéne felé fordulni – tartja a népi bölcsesség, és ez így is van. Kivéve a színházban. A legtöbben ugyanis egyetértenek abban, hogy a nézőtéri köhögésnek, krákogásnak, köhécselésnek csak az esetek legkisebb részében van köze bármiféle betegséghez vagy kóros állapothoz. De beszéljen inkább Fischer Iván:
A témáról korábban már részletes cikket írtunk (igaz, a koncerttermi köhögés kapcsán, de a kettő ugyanaz): az általunk megkérdezettek szerint „A koncerttermi köhögés százszázalékosan pszichés jelenség” és „nem szükséglet, hanem egyértelműen a figyelem elkalandozásának a jele”, pótcselekvés, az exhibicionizmus jele vagy a szorongás tünete, és a legtöbbször egyébként is visszatartható.
Ha tényleg fiziológiai szükségletről van szó, vajon mi magyarázza, hogy az előadás csúcspontjain valahogy pont senkinek nem kell köhögnie, a jelenetek közötti szünetben viszont mindenkire rájön a szükség?
Az óvó néni és a többi szigorú pedagógus a legtöbbünkbe már gyerekkorunkban beleverte, hogy ha nem tetszik az előadás, az csak azért van, mert szemtelen, komisz kölykök vagyunk, és ha már egyszer eljöttünk a színházba, az a minimum, hogy megtiszteljük a művészeket a jelenlétünkkel.
Tizennyolc éves kor fölött azonban már törvényileg is mi döntünk a saját sorsunkról, aminek megvan az az előnye is, hogy már senki nem kényszerít bennünket a színházban maradni. Mert
vannak helyzetek, amikor igenis mindenki jobban jár, ha szakít egymással néző és előadás:
nem dől össze a világ, ha távozunk a nézőtérről, ha már végleg megbizonyosodtunk róla, hogy az előadás nem nekünk való. (Persze csak abban az esetben, ha ezzel nem zavarunk meg más nézőket – egyébként várjunk inkább a szünetig.)
Sokkal rosszabbat tesz az előadásnak a belőlünk áradó görcsös ellenállás, mintha egyszerűen lelépünk. Nincs abban semmi szégyen, ha nem szeretjük mondjuk a nézők bevonására épülő színházat vagy a posztmodern formákkal való kísérletezést: ha semmiképpen nem vagyunk nyitottak a nézőpontunk megváltoztatására, inkább hagyjuk, hogy a többiek élvezzék a műsort – nélkülünk. Pláne, ha a másik alternatíva a nemtetszésünk egyre hangosabb kifejezése lenne.
Igenis csak mi vagyunk felelősek a saját döntéseinkért: nem a társulatot kell hibáztatni, ha olyat játszanak, ami nekünk nem tetszik – ha ennek ellenére még mindig a nézőtéren ülünk, az a mi döntésünk, senki másé.
Azt már elfogadtuk, hogy a bőrszíne, a fogyatékossága, a kinézete, a betegsége miatt nem szólunk be a másiknak, mert az rasszizmus vagy egyszerűen bunkóság (hiszen az illető nem tehet róla). Mégis még mindig jellemző, hogy ha magas ember ült elénk a színházban, akkor olyan megjegyzéseket mondunk a szomszédunknak – ügyelve arra, hogy azért a szemét magas ember is jól hallja –, mint
Na, hát ezt jól kifogtam, miért pont elém kell ülnie egy ilyennek?!”
Hihetetlen vagy sem: egy magas ember sem döntött úgy kiskorában, hogy ha a fene fenét eszik is, égimeszelő lesz, ráadásul direkt azért, hogy ezzel a többieket idegesítse puszta szórakozásból.
Korábban külön cikket írtunk arról, miért kellene nemes egyszerűséggel kitiltani a szülőket a gyerekszínházakból. Mert bár valóban fontos a csemete komfortérzete, azért még sincs minden rendben azzal, ha bábszínházban az első felvonás közepén elővesszük, szépen kicsomagoljuk, és - a nyilván éhen halni készülő - csemete kezébe nyomjuk a vajas kiflit, pláne, ha szerencsétlen nem is kért enni.
Vadászkutyaként fel-alá járni a sorok között, és jobb helyet találva kirángatni a gyereket a székéből, máshová átültetni, majd a műveletet tetszőleges alkalommal megismételni: ez kimeríti a túlaggódás fogalmát, és talán nem túlzás ezt állítani arról is, ha a kedves szülő a sor széléről időről időre diszkréten bekiabál, hogy „Minden rendben, Lacika? Gyere ki, ha nem!”.
Hallottak már a táska mélyén rezgő telefont, ami remekül berezegteti az összes többi tárgyat is a ridikül mélyén, amelynek akusztikája ezt a hangot a sokszorosára erősíti? Én már hallottam – tizenöt sorral hátrébbról is. És igen: a legtöbb színész is hallott már.
Egyik előadás sem tetszhet mindenkinek ugyanannyira. De azért szinte mindig akadnak, akik katarzist élnek át a színházban, és mindazokat az érzéseket, amelyeket a felkavaró játék előhívott bennük, csak a taps alatt tudják végül kiereszteni és elengedni. Na, az ő élményüket teszi tönkre, aki a hamarosan induló metróra, a kényelmetlen ruhatári sorban állásra vagy bármi másra hivatkozva úgy dönt a sor közepén, hogy a tapsot már nem várja ki, és a többieket felállítva inkább kicsörtet a nézőtérről.
És a végén visszatérünk az első ponthoz: ahogyan az előadások eleje is alighanem szándékosan olyan, amilyen, ugyanúgy az előadást záró képeket is abszolút szándékosan rendezi meg úgy a rendező, ahogyan. Ráadásul a hosszú csend kitartása, a függöny lassú leeresztése, a zene fokozatos elhalkulása mind kifejezetten bevett eszközei a hatáskeltésnek, a katarzis elnyújtásának.
Az ilyen pillanatokba beletapsolni semmivel sem kisebb tapintatlanság, mint mondjuk felvenni a csörgő telefont a Hamlet-monológ harmadik és negyedik sora között. Félelemre ráadásul semmi ok: nincs színész, aki azt hinné, a közönség gyűlölte az előadást, pusztán azért, mert csak hatvan másodperccel később tör ki a vastaps.
