José Cura: Kapcsold már ki azt a rohadt telefont!

José Cura argentin operaénekes, zeneszerző, karmester, színész próbál a MÜPÁ-ban. 2016.04.14.
José Cura világhírű operaénekes és karmester a Nemzeti Énekkarral közös próbáján vezényel a Művészetek Palotájában (Müpa) 2016. április 14-én. Az argentin tenor és karmester április 23-án dirigálja Giuseppe Verdi Otello című művének koncertszerű előadását a Győri Filharmonikus Zenekarnak a győri Audi Arénában.
Vágólapra másolva!
José Cura április 23-án Győrben dirigálja Verdi Otellóját. Budapesten egy szenvedélyes, szabadszájú, hosszú kóruspróba után álltak sorba az újságírók interjúért. Az Origo a hálás utolsó előtti helyet csípte el egy szenvedélyes, szabadszájú és sajnos túl rövid beszélgetésre a Maestróval, akit „a negyedik tenor”-ként ismert meg a világ.
Vágólapra másolva!
  • Ha abbahagyja az éneklést, reméli, lehet főállású karmester. Imádná.
  • Pár napja megtanult kenyeret sütni, és megszállottja lett a témának.
  • Ha koncert közben megszólal egy mobil, simán leállítja a zenekart, és beszól a közönségnek.
  • A fia barátnőjének a szülei nem is tudják, hogy ő a világ egyik legnagyobb tenorja.
  • Európa maga a Disneyland.
  • Oscar Wilde-dal együtt azt vallja: Légy önmagad, mindenki más már foglalt.

Már szinte gyerekként, 15 évesen debütált mint karmester, először mégis énekesként futott be. Mit jelent a jelenlegi életszakaszában az, hogy a színpad helyett a zenekari árokban áll?

Bár az eredeti végzettségem zeneszerző és karmester, 27 éves koromban beindult az énekesi karrierem, és 1999-ig nem is terveztem, hogy visszatérek a pulpitusra. Sőt egyáltalán nem volt tervem. Argentína akkoriban épp kezdett magához térni a katonai terrorból, abban a fiatal demokráciában és nehéz gazdasági helyzetben szinte esélytelen volt karmesterként vagy zeneszerzőként elhelyezkedni.

Először kisebb szerepeket kaptam, majd egyszer csak berobbantam Fotó: Marton Szilvia - Origo

Hangom azonban volt, világéletemben énekeltem kórusban, túlélésből kezdtem óvatosan fellépni szólistaként, 28 éves koromban pedig óriásugrással Európába költöztem a családommal. Úgy képzeltem, kórista leszek Spanyolországban vagy Olaszországban. Ezt a bürokrácia szelte keresztbe,

tartózkodási engedély híján nem vehettek fel egyik kórusba sem.

Ez azonban nem vonatkozott a szólistákra. Így hát ügynököt kerestem, aki meghallgatásokat szervezett nekem. Először kisebb szerepeket kaptam, majd egyszer csak berobbantam. Egyik pillanatról a másikra történt, és rögtön nagyban, hirtelen minden címlapról visszaköszöntem magamnak, nem is voltam felkészülve rá.

Ha abbahagyom az éneklést, remélem, lehetek főállású karmester Fotó: Marton Szilvia - Origo

A zeneszerzői és dirigens munkáimat félre kellett tennem. A végzet azonban már csak végzet, 1998-ban egy lemezfelvétel során a London Philharmonic Orchestra koncertmestere azt mondta nekem, látja bennem az ösztönös karmestert, és győzködött, valamikor térjek majd vissza erre a pályára. És nekem adta a pálcáját.

Random koncertek után 2000-ben Varsóban aztán a Jehudi Menuhin zenekar felkért állandó vendégkarmesternek. És mozgásba jött minden megint, újra a pulpituson találtam magam. Szóval nem volt ez tervezett, egyelőre szépséges balesetnek mondanám. De könnyen lehet, hogy ez a jövőm. A hang nem tart örökké. Ha abbahagyom az éneklést, remélem, lehetek főállású karmester. Imádnám.

Másképp közelíti meg azokat a darabokat, amelyekben már elénekelte a tenorszerepet? Mint most az Otellót?

Igen, óriási különbséget jelent, hogy az ember minden tapasztalatát átadhatja az énekeseknek, miközben tiszteletben kell tartani a saját szemléletüket. Szeretnék annyit adni, amennyit csak tudok, ők viszont ebből annyit vesznek el, amennyit akarnak. Klónokra nincs szükség, nem erőltetem a saját értelmezésemet. Én csak felkínálom, amit átéltem, és tudom, hogy működik.

Szeretném megvalósítani mindazt, amiről annak idején csak álmodoztam Fotó: Marton Szilvia - Origo

De legalább annyit éreznek, hogy olyan ember kezében vannak, aki sok mindent kipróbált, aki nem elméletből merít, aki a saját bőrét vitte a vásárra. Most az Otellóban – ez arrogánsnak fog hangozni, de ígérem, nem az – szeretném megvalósítani mindazt a tempóban, a hangsúlyokban, a dráma és a zene értelmezésében, amiről annak idején csak álmodoztam, hiszen nem szólhattam bele mindenbe. Az énekes elsősorban a karmesterhez alkalmazkodik. Amivel semmi gond nincs, ezt hívják profizmusnak.

Előfordult, hogy meghívott valakit az előadásaira azok közül, akik annak idején elutasították?

Lehet nehezteléssel élni, de butaság. Elég bonyolult önmagában az élet, minek ezt még fokozni?

Ugyanakkor tévedtek.

Ha visszaemlékezem arra az időre, talán tényleg nem voltam még elég jó. Nem hiszem, hogy van olyan józan impresszárió, aki lemond egy kész énekesről. Igaz, léteznek lobbik és maffiák, de az, hogy melyik ügynöknek hol van hatalma, az egy másik beszélgetés.

A kezdet kezdetén nem történhet meg, hogy a lobbi kedvéért tönkrevágnak egy énekest, hiszen akkor még nem veszélyes senkire. Ugyanakkor a karmesternek, az ügynöknek, a művészeti vezetőnek, a castingigazgatónak óriási a felelőssége: nem a jelent kell megítélnie, hanem a potenciált.

Mozart azt vallotta, hogy Bach után senki nem tud újat írni a zenében Fotó: Marton Szilvia - Origo

Ebben az értelemben talán tévedtek, bennem is észrevehették volna – de mit mondjunk valakinek, aki nem érzi? Sajnállak, ennyit. Vannak ügynökök, akikkel most nagyon jóban vagyok, de 30 évvel ezelőtt nem vállaltak el. Ma már viccelődnek azon, mekkora lehetőséget hagytak ki. És én megértem, hogy ha valaki naponta 100 levelet kap feltörekvő következő Pavarottiktól és Callasoktól, azt nehéz kezelnie. Pedig ilyenkor elég az őszinte válasz: nem hiszek benned. Csak mondja ki. Abból tíz évvel később még lehet egy új kapcsolat.

Elmesélek egy történetet név nélkül. Sok évvel ezelőtt előénekeltem egy kis színházban, közölték, hogy nem ütöm meg a mércét. Két vagy három évvel később lettem, aki lettem. A színház megkeresett. Azt feleltem, köszönöm, hogy emlékeztek a nevemre, de annak idején nem voltam elég nektek.

Megértették?

Ó, nagyon udvarias beszélgetés volt. Nem is a bosszú vezérelt. De a lecke értékes lehet: a kis színház igenis vállalja a kockázatot, fogadjon a kezdőre. A kis színház ne képzelje magát Covent Gardennek. Fektessen be a fiatalokba. Különben egész életében egy fals feltételezésnek kell megfelelnie. És akkor nehéz dolga lesz. Trükkös biznisz ez.

Zeneszerzőként hogy látja a klasszikus zene jövőjét? Hiszen mindent megírtak már. Lehetséges még újat kitalálni?

Tudja, Mozart azt vallotta, hogy Bach után senki sem tud újat írni a zenében. Saját magát is beleértve. És akkor Mozartról beszélünk. Ez nagyon régi probléma. Johann Sebastian Bach, a zene alfája és ómegája minden létező hangkombinációt megírt.

Bizonyos értelemben a hatalmas zsenijével tönkretette a jövőt.

Annak, aki igazán beleás a zenéjébe, még a hangok harmonikus kombinációja is gyakran nehezebb és merészebb, mint Schönberg. De oké, mit tegyünk? Mi a jövő? Egyetlen lehetőség van, és igaz ez a művészet egészére: az intellektuális őszinteség.

Az ilyen hangok nem érnek a szívünkig. Itt húzódik a határ Fotó: Marton Szilvia - Origo

Sajnos ma az ember nem azért harcol, hogy őszinte legyen, hanem hogy különbözzön a tömegtől. Így végül semmilyenné válik. Nem az a gond, ha furcsa a kortárs zene. Amit a zeneszerző őszintén ír, abban átjönnek az érzelmei, megértjük a szívét, disszonanciától és nehézségi foktól függetlenül. Ahogy azt is érezzük, ha megjátssza magát, és csak azért ír, hogy más legyen. Az ilyen hangok nem érnek a szívünkig. Itt húzódik a határ.

Köztudott, hogy ki nem állhatja a technológiát, gyakran megállítja a koncertet, ha belecsöng egy telefon.

Jaj, nem, dehogy utálom, szeretem. De megvan az ideje annak, hogy az ember a szerelmesével meztelenkedjen az ágyban, és megvan az ideje a Facebook-posztnak. És aki a kettőt összekeveri, annak súlyos problémája van. A koncertre azért megyünk, hogy koncerten legyünk.

Kapcsold már ki a kibaszott telefont!

És tedd be a táskádba! Mi a francért kell bekapcsolva hagyni? Hátha jön egy üzenet?

Tudja, én két napja megtanultam kenyeret sütni. Végre. Most megszállottja vagyok a témának. Elképesztő spirituális kaland látni, ahogy dagad a sütőben, egészen megrendítő. Mélységesen ajánlom mindenkinek. Olykor-olykor be lehet dobni valamit a mikróba, de nagy szükségünk van arra, hogy két órát szánjunk a kenyérsütésre.

De abból nem kérek, amikor valaki a saját hányásában turkál a kattintások kedvéért Fotó: Marton Szilvia - Origo

Aki megtalálja az egyensúlyt, az jár jól. Aki viszont egy mikrohullámú sütőben éli le az életét, azt nagyon sajnálom. Az internet őrületes, maga az alexandriai könyvtár. Én is ennek köszönhetem a millió kenyérreceptet, meg hogy tudok virtuális közösségben kenyeret sütni. De abból nem kérek, amikor valaki a saját hányásában turkál a kattintások kedvéért.

És az milyen érzés, amikor a gyerekei posztolják a videóit a Facebookon?

A gyerekeimnek én csak papa vagyok, annyira nem érdekli őket ez az egész. A fiam barátnőjének a szülei egyáltalán nem tudják, ki vagyok. Néha felvetik, te mivel is foglalkozol, énekelsz? De még egyetlenegyszer nem vették a fáradságot, hogy beüssék a nevem a keresőbe! Csodálatos. Ülünk nyugodtan, és beszélgetünk a legnagyobb természetességben. A család ugyanis egy dolog, az üzlet meg egy másik.

Mit mondana ma a 25 éves José Curának?

Tulajdonképpen nem is tudom, kiváltságos életem van. Csináljon csak mindent úgy, ahogy csinált. Mindig idealista voltam, sok mindenen keresztülmentem, amit elhinni is nehéz, de közben tudom, hogy

el sem tudjuk képzelni, milyen lehet ma fiatalnak lenni Szíriában.

Úgyhogy összességében kiváltságos helyzetben vagyok. És ezt meg kell becsülni.

Az európai fiatalok, de talán az európaiak általában, bizonyos értelemben elvesztették az érzékenységüket. Tegyenek egy sétát Indiában, Afrikában, Dél-Amerikában, és meglátják: Európa maga Disneyland. A problémáival együtt is. Csak elfelejtettük, milyen jó dolgunk van. A fiataljaink pedig – természetesen általánosítok, ne vegye szó szerint – ellustultak.

Pedig a siker nem a hírnév szinonimája Fotó: Marton Szilvia - Origo

Sokan kérdezik tőlem, hogy lehet, hogy most a világ bármely részéből előbb lesz valaki nagy énekes, mint Európából. Szerintem egyszerű a válasz. Annak, aki Dél-Amerikában él, a sikeren a napi betevője múlik, Damoklész kardja lebeg a feje felett, így hát apait-anyait belead.

Ha ön most belém rúgna, majd megcsókolna, és ezt valaki felvenné, és feltenné a YouTube-ra, híresebb lenne, mint én.

Azonnal. Nagyon sok embernek ez ma a célja. Pedig a siker nem a hírnév szinonimája. Hanem azé, hogy naggyá válok. A társadalom elvesztette a jó értelemben vett életdühöt. Azt, hogy a francba is, megcsinálom. Ehhez kell visszatalálnunk.

És ehhez is fontos a bizalom?

Igen. Akinek az életébe kerül az, hogy megbízik az emberekben, szebb halált hal, mint az, aki nem tud bízni. De van egy mottóm Oscar Wilde-tól. Légy önmagad, mindenki más már foglalt. A mai gyerekek mind egyformák, egyforma az illatuk, egyformán öltöznek, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazt eszik. Ha az egyik kilóg, már-már személyisége van, máris learrogánsozzák a többiek. Hát te meg kinek képzeled magad? Pedig erre van szükségünk.

A korrupció behálózza a világot Fotó: Marton Szilvia - Origo

A fiatalok kezdeményezzenek, és vegyék kezükbe a jövőt, mert az én nemzedékem és a szüleink nemzedéke felelős azért, ahová a világ jutott. Nézze meg a hatalmas államfőket, mind 50 és 60 közötti. A korrupció behálózza a világot. Az egyik legnagyobb kívánságom, hogy az én generációm lépjen hátra. Hátha az, aki ma fiatal, fejben is fiatal marad. Mert aki a helyzetet tönkretette, nem fogja megjavítani. Az egész régi bullshitnek – jobb, bal, fasiszta, bolsevik – el kéne tűnnie. Tiszta lappal, nulláról kellene újrakezdeni. És akkor lesz egy új bolygónk.