Nem kell odaokádni a színpadra, mert akkor feláll a néző és hazamegy

Vágólapra másolva!

"Ha például azt mondja valaki: az a művészet, hogy letakarom a színpadot egy fóliával, leöntöm vérrel és lilával megvilágítom, az itt, Veszprémben nem tetszik majd az embereknek – úgy gondolom. Azt hiszem, néha sokkal nehezebb egy darabot megcsinálni úgy, ahogy azt tényleg megírták. Könnyebb lenne lila köddel furcsának lenni" - ezt mondta Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója. Szerinte a Pécsi Országos Színházi Találkozó az utóbbi években sok sebet kapott, inkább politikai hadszíntér volt, de most úgy látja, elindult valami új, és bízik a jövőjében.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Veszprém színház Oberfrank Pál

Néhány napja meghirdette a Veszprémi Petőfi Színház az új évadát. Milyen új előadásokkal várják a közönséget?

Vidéki, megyeszékhelyen játszó színházként népszínházi a kínálatunk, vagyis minden műfajból, magyar és külföldi, kortárs és klasszikus darabok közül válogatunk. Minden bemutatónk hangsúlyos. Öt nagyszínházi és két játékszíni saját előadásunk lesz, és az ifjúság számára külön is bemutatunk egy darabot. Amikor összeállítjuk a repertoárt, arra is gondolnunk kell, hogyan építjük fel az évadot – mivel indítunk, és mivel fejezzük azt be. Most egy zenés darabbal, a Nebáncsvirággal kezdünk, és egy vígjátékkal, a Sok hűhó semmiért című darabbal zárunk. És persze a kettő között is minőségi a kínálatunk. A Nebáncsvirág azért fontos, mert operett, élő zenekarral adjuk elő, és társulatunk tagja, Szeles József rendezi. Színházunk egytagozatos prózai színház, nagy kihívás tehát minden évben egy-két nagyzenekaros produkció kiállítása.

Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója Forrás: Origo

Ez Szeles József első rendezése?

Igen. 27 éve van a pályán. Azt gondolom, hogy azt a sok tapasztalatot, amit az elmúlt évtizedekben szerzett, tudja hasznosítani rendezőként.

A Nebáncsvirág és a Sok hűhó semmiért között milyen bemutatóik lesznek még?

Bemutatjuk Szomory Dezső Hermelin című darabját Guelmino Sándor rendezésében. Nagyon szeretem Szomory Dezsőt – valójában a rajongója vagyok. Annak idején még főiskolásként játszottuk a Hermelint Gothár Péter rendezésében, és mély nyomokat hagyott bennem. Szomory is, és az életműve is. Ezután a My Fair Lady következik, amelyet Bálint András rendez. Nagyon örülök, hogy elvállalta ezt a munkát. Életében először rendez nagyszínpadi zenés darabot – és pont itt, Veszprémben. Ráadásul ez is egy élőzenekaros előadás lesz. Ezután nagy vágyunk teljesül a Holt költők társasága c. film színpadi adaptációjának bemutatásával. Sok embert, több korosztályt szeretnénk megszólítani, olyanokat is, akik talán épp e darab miatt jönnek először majd színházba.

Nem emlékszem, hogy színházban bármikor játszották volna a Holt költők társaságát…

Mert nem is volt még rá alkalom soha. Most lesz New Yorkban az első színpadi bemutatója, és egy törökországi színház is színpadra viszi talán jövőre, Magyarországon még nem játszották.

Nem lehet könnyű összeállítani egy évadot úgy, hogy tele legyen a színház, de értéket is adjanak. Mennyit gondolkodnak egy új évad előtt?

Nagyon sokat. A legfontosabb, aki számít a műsorpolitikánkban, maga a néző. Inkább ösztönös gondolkodás ez, inkább csak érezzük, hogy mit szeretne látni. Az biztos, hogy a szépre, a harmóniára szükség van, de kell mondanivaló is, színvonal, igényesség, és kell az, hogy az eredeti írói szándék ne csorbuljon. Ne azt érezzék, hogy mi most itt valamit üzenni akarunk nekik, vagy inkább okítani. Veszprémben meglehetősen öntudatosak az emberek, legalábbis a színházba járó közönség, aki nagyon szereti a színházát. Van bennem egyébként egy kép: áll két fa egymás mellett, amelyek egymást termékenyítik meg. Az egyik fa a színház, a másik pedig a közönség. A nézők vágynak a színházra, a színház vágyik a közönségére. Egyébként a nézőinket szinte név szerint ismerjük. 17 ezer bérletesünk van.

17 ezer bérletesük van?

Igen, és ez óriási szám egy 58 ezres városban. Ezért is csináljuk úgy a színházat, mintha hímes tojásokon lépkednénk. Mert elveszíteni nagyon könnyű az embereket, visszaszerezni viszont nehéz. Az igazgatóhelyettes, Kellerné Egresi Zsuzsanna itt dolgozik több, mint 20 éve, jól ismeri a városban élő embereket, az igényeket, és hogy hogyan kell megszólítani őket, hogyan kell az érdeklődésüket felkelteni. Mit szeretnek. Nélküle egyébként ez a színház nem működne. Mindent tud arról, hogy kell ma egy kulturális intézményt a közönséggel összekötni, szervesen, gazdaságosan, felelősen, odaadóan. Így aztán sok feladat áll előttünk, hogy a legoptimálisabb alakját vegye fel társulatunk, alkalmazkodva a korhoz, a mai követelményekhez. Igen, mi megszólítjuk az embereket. Nem csupán előadásokkal. A színház részt vesz egészségügyi, különböző egyéb kulturális rendezvényeken, rendezünk programokat értelmi fogyatékos vagy daganatos betegekkel foglalkozó alapítványokon keresztül is. De vannak kiállításaink, gyerekprogramjaink, nyílt napjaink. Úgy mondjuk ezt, hogy élet, „közösségben a közönséggel”. Így működik ez a színház. Megpróbálunk folyamatosan kapcsolatban lenni a nézőinkkel, olyan előadásokat kitalálni, amelyekre azt mondják, hogy igen, ez érdekli őket, és eljönnek. Az is fontos, hogy Veszprémben nincs az a fajta őrületes zavar, mint a Fővárosban. Itt talán homogénebb a közösség, nyugodtabb az ember. Itt még eljönnek a diákok matrózblúzban színházba. A közönség pedig szépen felöltözik, ünnepi ruhába, és úgy jön el. Szerintem ez nagy dolog.

Említette Budapestet, hogy ott talán – ahogy mondta – nagyobb az „őrületes zavar”. Budapesten sok színház van, ilyen is, olyan is. Az ember megtalálja, amit keres. Ha klasszikust keres, azt is kap, ha valami egészen újat, azt is. Mennyire nehéz úgy csinálni színházat vidéken, hogy ugyanúgy mindenki megtalálja, megtalálhassa, amit keres? Gondolom, nem érdemes túlságosan szélsőséges darabokat előadni…

Semmiképpen sem. A vidéki színházak nem egy-egy rétegnek játszanak, hanem széles körben kell megfogni az embereket. Kisebb a piac, sokkal kevesebb az ember, ez igaz. Nem 2-3 millió, hanem 60 ezer. Ahogy mondta is: itt nem lehet kísérletezgetni. Nem lehet a nézővel szórakozni. A néző bejön, megnézi a darabot, és ha elkezd a színész odaokádni a színpadra és meztelenül rohangálni, a közönség feláll és hazamegy. Többet nem is veszi meg a bérletet. Lehet azt mondani egyfajta művészi gőggel, hogy akkor az a néző ne is jöjjön, mert minket az nem érdekel. De itt még fontosabb, hogy tisztában legyünk saját felelősségünkkel, és azzal, hogy közpénzből csináljuk a színházat. Az emberek adóforintjaiból. Azt pedig nem költhetjük öncélúan. Ha például azt mondja valaki: az a művészet, hogy letakarom a színpadot egy fóliával, leöntöm vérrel és lilával megvilágítom, az itt nem tetszik majd az embereknek – úgy gondolom. Azt hiszem, néha sokkal nehezebb egy darabot megcsinálni úgy, ahogy azt tényleg megírták. Könnyebb lenne lila köddel furcsának lenni.

Korábban Eperjes Károly volt a művészeti vezető a színházban. Milyen volt vele dolgozni?

Bujtor Istvánnal közösen kezdtek itt dolgozni 2008-2009-ben, és amikor Bujtor István meghalt, Eperjes Károly, mint művészeti vezető keresett meg, hogy jöjjek a veszprémi színházba. Szenvedélyes ember. Izgalmas volt vele a munka. Közgazdász végzettségem is van, így a produkciós feladatok nagy részét én vittem. Közös az értékrendünk. Sikerült együtt folytatnunk a Bujtor igazgató úrral megkezdett utat. Szami most rendezte nálunk az Ármány és szerelmet.

Korábban 17 évig volt a Vígszínháznál. Hiányzik?

Nagyon közel áll a Vígszínház hozzám, noha mostanra már igencsak megváltozott. Ha visszamegyek, mindig nagy örömmel fogadnak, és én is szívesen megyek oda. Tudja, ez olyan, mint amikor az embernek van egy családja, de onnan egyszer csak el kell jönnie. Azt szokták mondani, hogy ha egy ajtó becsukódik, kinyílik egy másik. Nálam is ez történt. Örömmel gondolok vissza a vígszínházi évekre, de azt is gondolom, hogy az nagy elköteleződés volt. És jól tettem, hogy mertem váltani, amikor éreztem a pillanatot.

Azt is lehetett hallani, hogy megpályázza a Vígszínház igazgatói állását. Így volt?

Nagyon sokan kerestek, hogy pályázzam meg a színházat, sőt, azzal is felhívtak, hogy ha megpályázom, jó esélyeim vannak. De mégsem pályáztam meg. Egyrészt azért, mert azt gondolom, hogy itt Veszprémben vagyok színházigazgató, és ez az élettől nagy ajándék, nagy lehetőség. Nem hagyhatom itt 4-5 év után, hiszen nem végeztem még el itt a feladatomat. Feltett szándékom, hogy megvalósítsam a Veszprémi Petőfi Színház rekonstrukcióját. És úgy gondolom, hogy a Vígszínház Eszenyi Enikő vezetése alatt elindult egy új úton, amelynek az irányait érzékeljük, a közönség pedig szavaz az évek során, hogy ez tetszik-e neki. Ha igen, akkor hosszú út áll még a mostani vezetés előtt.

Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy hiányokat lát a magyar kulturális életben. Hogy látja: a színház területén önnek is van feladata? Milyen hiányosságokon változtatna?

Színházban, kultúrában dolgozunk, áthatja sokféle különbözőség, politikai hozzáállás, és ez sokszor nagy összecsapásokhoz vezet. Úgy érzem viszont, hogy elindult valamiféle párbeszéd, kezd talán működni az együtt gondolkodás, persze még mindig vannak „kútmérgezők”, akik nem tudnak egyszerűen megváltozni. Ezzel együtt kell élni, de azt is gondolom, hogy már sokan vagyunk, akik látjuk: vannak közös értékek, érdekek, amelyek összekötnek bennünket. Tudok is példát mondani: itt van a televíziós közvetítéseknek a megoldatlansága. Ebben is elkezdődött egy párbeszéd. Nincsenek felvéve színházi előadások, nem készülnek tévéjátékok, és most több kezdeményezés van kibontakozóban, hogy ezen változtassunk. Ez mindenkinek jó lenne. De hasonló a szinkron, az életjáradék ügye, és még sok nagyon fontos feladat megoldása áll előttünk.

Az ember azt gondolná, hogy ha meg lehet nézni tévében az előadást ingyen, akkor a színházakban csökkenhet a nézőszám. Nem így van?

Meglepő, de nem. A Vígszínházban például felvették az Össztánc című darab korábbi változatát annak idején, és a Magyar Televízió hamarosan le is adta. Ezután nemhogy csökkent volna a nézőszám a színházban, hanem nőtt.

Beszélt a színházak együttgondolkodásáról. Itt van például a POSZT – a Pécsi Országos Színházi Találkozó. Hogyan látja, ez egy jó terep a színházak közötti párbeszédre?

Nagyszerű kezdeményezés volt, és hosszú ideig tisztességesen, valamilyen konszenzus alapján működött. Ez – úgy érzem – az utolsó években sok sebet kapott. Egyfajta politikai hadszíntérré vált. Sokszor keserű szájízzel jöttem el onnan. Öröm volt a kollégákkal találkozni, öröm volt odamenni, de nem volt jó, hogy voltak, akik – úgy tűnt - csak azért mentek oda, hogy bántsák a másikat. Szerintem nem állunk olyan jól semmilyen szempontból, hogy ezt megengedhessük magunknak. Hogy egymást gyilkoljuk. Most viszont úgy látom, hogy valami új elindulhat. Bízom a jövőjében.

Térjünk vissza Veszprémre:nyáron az Arénában operát mutatnak be, a Carment – ön rendezi. Azt mondta: folyamatosan kapcsolatban állnak a közönséggel. A nézők igénye volt az, hogy Veszprémben operát is bemutassanak?

Az ember próbálja néha a saját hitét is behozni abba a környezetbe, amelyben él. Én olyan családban nőttem fel, ahol megfertőzött az opera. Szerintem az opera a színpadi művészet csúcsa. Veszprémben alapítottunk egy operabarátok körét, és voltunk Budapesten az Erkel Színházban, és Bécsben is. Azt látom, hogy igen, Veszprémben is van egy réteg, akit érdekel ez a műfaj. Azért gondoltam azt, hogy először a Carment mutassuk be Veszprémben, mert azt szokták mondani, hogy a Carmen az a darab, amellyel el kell kezdeni az „operába járást.” Az Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter – maga is veszprémi születésű - kért fel a Carmen megrendezésére. Én most itt dolgozom, itt a Veszprém Aréna csodálatos tere is, így azt gondoltam: be kell mutassuk itt, Veszprémben is Bizet remekművét.

Megszerette Veszprémet? Szeret itt lakni?

Alapvetően kétlaki életet élek, de most sokat vagyok Veszprémben, mert a színház vezetése nagyon leköt. Nem lehet fél lábbal itt lenni. Szeretem a várost, de nem voltam még sem kézilabdameccsen, sem állatkertben. De csak azért nem, mert tényleg sokat dolgozom. Mindig jönnek az újabb és újabb feladatok, közben játszom is, rendezek is, és ahogy már mondtam, meg szeretnék valósítani itt egy nagyszabású rekonstrukciót. Vissza szeretnénk állítani a színházat az eredeti állapotába, de úgy, hogy közben a legkorszerűbb legyen. Ráadásul két épülettel is bővülne ez a kulturális központ. Ha ez megvalósul, az nagyon nagy öröm lenne a városnak, és akkor már itt leszek nagyjából 10 éve. Akkor lehet, hogy nem csak én, hanem mások is azt mondják, hogy „köszi, most már menj el.” Akkor pedig el elmegyek majd.

És ha nem így lesz?

Azt meglátjuk. Ha mégis így lenne, akkor valószínűleg Budapestre mennék vissza, mert alapvetően fővárosi vagyok.