„Olyan színházat nem ismerek el, ahová a színészek meghallgatásokra rohangálnak, és ott, három perc alatt kell teljesíteniük – és attól a néhány perctől függ a sorsuk. Ez nem így működik. Ezt úgy szoktam mondani, hogy »helyből magasugrás«. Ilyen nincs” – ezt mondta az Origónak Piros Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, aki az idei POSZT díszvendége lesz. Beszélt arról is, hogy a legfontosabb számára az volt, hogy mit mond a férje, Huszti Péter egy-egy bemutató után. Általában csak egy szót mondott, de abban a szóban mindig, minden benne volt. A legemlékezetesebb egy szó”az volt, amikor azt mondta: „megrendítő”. 

Piros IldikóForrás: MTI/Zih Zsolt

Ön szerint mennyire meghatározó az ember életében a gyerekkor? Önnél például már gyerekkorában kiderült, hogy színész lesz?

Meggyőződésem, hogy az első 18 év meghatározó az ember életében. Kecskeméten születtem, és mindaz, ami miatt mi itt ma beszélgethetünk, onnan indult el. Gyerekkoromban nyolc évig jártam zongoraórákra, szolfézsra, táncoltam, és négyéves koromban már a színház színpadán szerepeltem. Aztán nyolcévesen tündért táncoltam a színpadon. Ezeken kívül mindig is imádtam a verseket. Eredetileg irodalomtanár szerettem volna lenni. 

Mit szólt a családja, amikor elhatározta, hogy színész lesz?

Tizenhat éves voltam, amikor édesanyám először elvitt Budapestre, a filmgyárba, ahol 3500 gyerek közül engem választottak ki Kosztolányi Aranysárkánya egyik szerepének a próbafelvételére. Azért gondolta édesanyám, hogy talán elindulhatok ezen a pályán, mert tudta, hogy nagyon szeretem a verseket, ezenkívül azt is mindig mondogatta, hogy „az Ildike nagyon érzékeny”. akkor találkoztam életemben először Mensáros Lászlóval. Nagyon nagy élmény volt, hogy láthattam, milyen egy filmforgatás. A főszerepet Béres Ilona játszotta, természetes nagyszerűen. Viszont gyerekként is reálisan tudtam gondolkodni. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon nehéz bekerülni a főiskolára. Amikor eljött a felvételi napja, elutaztam Budapestre, de még a vonat lépcsőjéről visszaszóltam édesanyámnak, hogy „azért nem ugrom a kútba, ha nem sikerül”. Ugyanis, én még mindig úgy gondoltam akkor, hogy irodalomtanár szeretnék lenni. 

De felvették elsőre. Pedig nem lehetett könnyű: 1200-an jelentkeztek, és 12 fiatalt vettek fel. 

Igen, és egy fantasztikus osztályba kerültem. Együtt jártam Kern Andrással, Verebes Istvánnal, Blaskó Péterrel, Sunyovszky Szilviával. Vámos László – az egyik osztályvezető tanárunk – volt az, aki még a főiskola után is, élete végéig rajtunk tartotta a szemét. Soha nem engedte el a növendékei kezét. Várkonyi Zoltán volt a másik tanárunk, akiben valami más volt, aki valami mást szeretett volna mindig kihozni a növendékekből. Most csattogtatni kellene az ujjamat, hogy úgy mutassam, hogy mi is kellett neki… Talán úgy mondhatnám: a kreativitás! A Madách Színházhoz rögtön a főiskola után leszerződtem – már főiskolás koromban is főszerepet játszottam ott. Akkoriban a Vígszínházban játszott Ruttkai Éva, akit lényegében a legnagyobb színészek közé sorolok, és hatalmas példaképem volt. Nem tudom, hogy ha a Vígszínházba szerződöm, lett volna-e ilyen csodálatos pályám, ilyen gyönyörű utam, mint ami a Madáchban volt. Tudom, hogy jól döntöttem, amikor a Madáchba szerződtem. 

Már a legelső években főszerepeket kapott. Eljátszhatott mindent a 37 év alatt, amíg ott volt.

Igen. Így volt. Minden évben kaptam egy-két főszerepet, és – nem tudom máshogy mondani – egészen egyszerűen végigvitt az utamon. Azt mondják, hogy örökös tag vagyok. 

Igen, ez így van.

Én ezt nem is tudtam. De nagyon örülök neki. Ha bemegyek, még mindig őrzik a ruháimat, az öltözőmre ki van írva a nevem, pedig már lassan kilenc éve, hogy eljöttünk onnan. 

Ádám Ottó 1972-től a nyolcvanas évek végéig volt a Madách Színház igazgatója. Milyen volt ez a korszak? Milyen ember volt Ádám Ottó? 

Óriási tehetségű ember volt. Tudta, hogy a színész lelke sérülékeny, ezért „puhán” kezelt minket. Hagyta kibontakozni a kreativitásunkat. Nem avatkozott bele soha, nem kényszerített ránk semmit. Hagyta, hogy a színész azt mutassa meg, amit tud. Hősöket és nagy karaktereket játszhattam. Mivel tényleg nagyon hosszú ideig voltam a színháznál, volt olyan, hogy egy darabban több szerepet is játszottam. Érdekesség például, hogy az Ármány és szerelemben játszottam fiatalon Lujzát, később pedig Lady Milford is voltam. De G. B. Shaw Sosem lehet tudni című darabjában eljátszottam Tolnay Klári mellett Glóriát, később én lettem Clandonné. Azt gondolom, hogy pontosan így kell építeni egy színházat. Legyen idős színész, hős, karakter, középkorú és legyen fiatal színész is, aki debütálni tud egy nagy főszereppel. Olyan színházat nem ismerek el, ahová a színészek meghallgatásokra rohangálnak, és ott, három perc alatt kell teljesíteniük – és attól a néhány perctől függ a sorsuk. Ez nem így működik. Ezt úgy szoktam mondani, hogy „helyből magasugrás”. Ilyen nincs. Ez egy sokkal nehezebb szakma. Az lehet, hogy a színész agya rendben van a meghallgatáskor. A hangja is jó lehet, főleg, ha zenés darabról van szó. De van az úgynevezett biológia. A színész biológiája. Nem biztos, hogy abban a három percben meg tudja mutatni a tehetségét. 

Soha nem gondolkodott azon, hogy átmenjen másik színházba?

Nem. Engem ott tartott a hűség. Ez egyébként mindig is jellemző volt rám. Látja, például Huszti Péterrel is 43 éve vagyok együtt. Ezt hívják hűségnek. 

Amikor a színházban találkoztak, azonnal egymásba szerettek?

Dehogyis. Pedig rögtön összeosztottak minket. Partnerek voltunk öt évig, amikor összekerültünk. Ez egyébként egy mély titok. Azt gondolom, hogy az egy pályán létező emberek között ez kialakulhat. 

Amikor már együtt éltek, együtt is próbáltak otthon? 

Dehogyis! Soha! Hát ha otthon próbáltunk volna együtt, akkor hogy mentem volna fel a színpadra, hogyan mutathattam volna ott meglepetést?

Hogyan tanulta a szerepeit a családi környezetben: színész férj, aki szintén valószínűleg szerepeket tanult… 

Az agykutató barátunk is néha megkérdezi, hogy „hová raktározzátok a szerepeket?”. Pedig ez nekem egyáltalán nem nehéz. Én nemcsak a saját szerepeimet tudom, hanem sokszor szinte az egész darabot. Akkoriban úgy volt, hogy az öltözőben is volt egy hangszóró, egy kihangosító, és hallani lehetett az egész darabot. Tudta a színész, hogy hol tart a darab, és így tudott belépni a saját szerepére a színpadra. A lényege az volt, hogy nem az öltözőből lépett be a darabba a színész, hanem a darabból lépett be az előadásba. A Hamletet talán még most is tudom fejből.

Az egész darabot?

Igen. A színésznek a memoriter a legfontosabb – ez van neki, és persze a tehetsége. 

Hogyan tanult? Mikor? Milyen módszerei voltak a szövegtanulásra?

Amikor például mentem édesanyámhoz Kecskemétre, útközben az autóban elmondtam a teljes előadóestemet. Vagy otthon, a rántás kavargatása közben mondtam hangosan az éppen aktuális szerepet. 

Soha nem is kérte meg Huszti Pétert, hogy hallgassa meg, mondjon tanácsot?

Isten őrizz. A premierre jöhetett. És azok voltak életem legfontosabb pillanatai, amikor egy-egy bemutató után kinyílt az öltözőm ajtaja, és bejött a férjem: pontosan láttam az arcán, hogy tetszett-e neki a darab, vagy nem. Mindig csak egyetlen szót mondott. De abban az egy szóban minden benne volt. Mindig is az volt a legfontosabb számomra, hogy ő mit mond. 

Mondta, hogy mindig egy szót mondott csak. Melyik volt a legemlékezetesebb egy szó? 

Amikor Sopronban játszottam – a Marlene Dietrich, amit Kerényi rendezett. Nagyon nehéz volt. Végtelenül nehéz. Egy sorsot kellett felmutatnom. A bemutató után nyílt az öltözőm ajtaja, ott állt Péter, és annyit mondott: megrendítő volt. Ez volt a legfontosabb „egy szó”. 

Nem kérdezett soha vissza, hogy mit jelent ez? Nem akarta tudni, hogy bővebben mit gondol egy-egy darabról?

Nem, soha. Tudtam, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Mindig tudtam, hogy tetszett-e, vagy sem. Nálunk nincs felesleges „lafatyolás”. 

Rendben. Fordítsuk meg. Ön sem volt kíváncsi a férjére a próbák alatt? 

Nem. Én is csak a premieren láttam.

Milyen volt, amikor Huszti Péter rendezte? Könnyű volt vele dolgozni, vagy nehéz? 

Mi szavak nélkül is értjük egymást. Sokszor csak hörgött egyet, vagy csak az egyik lábát keresztbe tette a másikon, és tudtam, hogy nem jó irányban próbálom megvalósítani a szerepemet. 

Forrás: MTI/Zih Zsolt

Elégedett a színészi pályájával, vagy voltak olyan szerepek, amiket nem kapott meg, pedig szívesen eljátszotta volna? 

Sosem volt szerepálmom. Akit így elkényeztetett a sors, mint engem, hogy lényegében szinte mindent eljátszhattam, az szégyellje magát, ha van szerepálma. Olyan persze van, amit visszasírok. Amikor Tennessee Williams Üvegfigurák című darabjában a mama, Amanda Wingfield szerepét játszottam…Nos, sokszor azt gondolom, hogy szívesen eljátszanám újra. Mert ott, akkor olyan elképesztő dolgot sikerült színpadra vinni. Igen, azt újra játszanám. Csak azt nem tudom, hogy van-e annyi erőm még, hogy ugyanúgy tudjak ordítani egy-egy jelenetben. De azt hiszem, lenne.

Vissza szokta nézni magát? A korábbi színházi felvételeket?

Nem. Szinte soha. Egyébként éppen nemrégen, hosszú évek után véletlenül valahogy mégis belebotlottam a Szomorú Vasárnap című darabba, amit 2008-ban mutattunk be. Huszti Péter rendezte. És a tévé előtt maradtam. Néztem, néztem, aztán egyszer csak átkiabáltam a szomszéd szobába Péternek, hogy „de jó előadás volt ez!”. De például a tükröt sem szeretem. Én nem tudok mit kezdeni azzal, ha egy kritikus azt írja: milyen szép Piros Ildikó. Fiatal koromban sem tudtam ezt értelmezni, és nem tudtam kezelni az ilyen mondatokat. Azért nem, mert a színházhoz belső szépség kell. Van csúnya színész, aki ha felmegy a színpadra, a tehetsége által megszépül, míg sok szép fölmegy a színpadra, és valahogy megcsúnyul. Na, ez a tehetség kérdése.

Az ember azt gondolná, hogy a színész tükör előtt próbál…

(nevet) Soha egyetlen színész nem próbál tükör előtt. De már festeni sem szeretem magam, mert ötös nagyítóval nézem. 

Térjünk vissza Ádám Ottóra: nem volt még 60 éves, amikor visszavonult. Ez azért nagyon ritka. Ön szerint miért döntött így?

Mert tudta a határait. Tehetséges, okos ember volt. 

Hogyan élte meg, amikor visszavonult?

Nagyon sírtam.

Látom, hogy most is könnyezik.

Örökre otthon maradt. Igen. Soha nem rendezett többé. Szerintem Ádám Ottó története nagyon tanulságos.

És ennyi az egész? Hogy tudta a határait? Pedig még nagyon sok év lehetett volna előtte, sokáig dolgozhatott volna még, rendezhetett volna. Ennyi elég, hogy tudta, mikor kell abbahagyni?

Igen. És ő tudta, hogy a csúcson kell abbahagyni. Mert utána, amikor már lefelé vezet az út, már nagyon nehéz. 

Sokszor gondol rá? Sokszor gondol arra az időszakra?

Persze, sokszor eszembe jut. De csak a jó dolgok. Édesanyám szavai jutnak az eszembe. Amikor 72 évesen végleg elköltözött a szülővárosomból, Kecskemétről Szegedre. Mi, a lányai nagyon sírtunk. Ekkor azt mondta: „Soha ne nézzetek hátra!” Én néha hátra nézek, ahogy mondtam. Eszembe jutnak ezek a szép évek. De tényleg csak a szépre emlékezem. Én a pozitív dolgokat prédikálom. A színházban is, és az életben is. 

Azért vannak az ember életében mélypontok, vagy akár betegségek. Akkor is mindig helyt tudott állni akár a színpadon, akár az életben, és pozitív tudott maradni?

Ó, hát persze, hogy voltak betegségek. De ezekből a néző semmit sem vett észre. Tolnay Klári azt mondta: a színész rosszat soha ne nyilatkozzon. 

Milyen színházba vinné el az unokáit?

Látja, ez érdekes. A gyerek szemében ott a játék. A játék, ami nálam a legnemesebb szó egészen kicsi gyerekkorom óta. A játék határozza meg szerintem az egész életünket. Én azt a színházat szeretem, ahol nemes műveket nemesül tolmácsolnak. Nem a konzervatív színházra gondolok. Elfogadom a jelmezeket, elfogadom, ha egy Shakespeare-t csokornyakkendőben játszanak el a színészek. Semmit nem vetek el, ami modern. Néha még akár egyet is értek vele, vagy tetszik. Egyet vetek el: ha a nyelvet változtatják meg. Ha ordenárén, trágárul beszélnek a színpadon. Nem véletlen, hogy sok anyuka azt mondja nekem még ma is, hogy az Abigélen nőtt fel – így a gyerekeinek is azt mutatná meg legszívesebben. A gyerekek szeretik a szép nyelvet, szeretik a titkokat, a játékot. Szeretik azt a színházat, ami nem húz le a mindennapokba. Én ilyen színházba vinném az unokáimat. Sokszor gondolkodtam azon, hogy az én életem mennyire kerek. Egészen pici koromban balettos akartam lenni, aztán amikor 14 évig tanítottam a Balettintézetben a saját mesterségemet, és a gyerekekkel foglalkozhattam, több alkalommal is bebizonyosodott, hogy igaz az, amit én vallok a színházról. Nagyon élvezték a tanításomat, és így lett nekem kerek a világ. Mindig ügyeltem arra hogy nemes darabokat játszassak velük, betartottam Szabó Magda intelmét: „A nyelvre vigyázzatok, mert különben Isten ledob a tenyeréből.”

Komoly dolgokról beszél. Pedig azt mondta, hogy játékos ember, mint a gyerekek. Hogy soha nem nőtt fel igazán.

Igen, játékos vagyok. Most, hogy három unokám van, velük is rengeteget játszom. A két kicsi hétéves, Janka és Buda. Ha elfelejtek játék közben valamit, felnéznek a plafonra, és csak annyit mondanak: „Ildikém, miért nem tudod megjegyezni ezt a játékot?” 

Piros Ildikó és Sztankay István a Madách Kamara Színházban Alan Ayckbourn: Mese habbal című vígjátékában. A rendező Huszti Péter.Forrás: MTI/Ilovszky Béla

Azt mondta, hogy ön elsősorban színpadi színész, de rengeteg filmben is játszott. Nagyon nagy a különbség a színház és a filmszínészet között?

Nagyon. Ahogy mondtam is: elsősorban színházi színész vagyok. Másodsorban filmszínész. A filmben egy rögzített anyagot vágnak meg egy egésszé. A forgatásokról inkább csak jó emlékeim vannak. Édes játékokat játszottunk: Örkénytől Fejes Endrén át Jókaiig. Csodás emlékek… Amikor Kozák Andrissal és Koncz Gáborral lovagoltunk a kilenclyukú hídnál… szóval, akkor ez mind a kultúra része volt. Ezt talán visszasírom, hogy nincsenek tévéfilmek, amelyek a kortárs könyveket dolgoznák fel. Ez szerintem hiba. Ezt a hiányt pótolni kellene.

Fábry Zoltán Gyertek el a névnapomra című filmjében is játszott. Milyen volt Fábryval együtt dolgozni? 

Nagy mester volt. Mindig, minden forgatási napra nagyon készült. Egyik este éppen színházban játszottam, amikor otthon csörgött a telefon. Huszti Péter vette fel, de Fábry Zoli bácsi nem is hallgatta meg, hogy ki van a vonal másik végén, hanem azonnal mondani kezdte, hogy „Ildikém, holnap a nagyjelenetedben így és így szeretném kérni, és erre nagyon figyelj, és arra is…”, szóval, mondta a Péternek, hosszasan. Hiába mondta Péter, hogy nem vagyok otthon. Fábry Zoli bácsi csak mondta. Este, amikor hazaértem, a férjem csak annyit mondott: „Most át kéne adnom, hogy mit mondott Fábry Zoli bácsi, hogy a holnapi nagyjelenetedben mit vár, de nem tudom elmondani. Kérlek, nagyon figyelj.” Fábry nagyon precíz volt, komplex művész, mindenben benne volt, a díszlettől a jelmezeken át a forgatókönyvig. Azt hiszem, ez az igazi művészet. 

A Pécsi Országos Színházi Találkozón díszvendég lesz. Mi a véleménye a rendezvényről? Hogyan érezte magát az elmúlt években, amikor oda látogatott? 

Én nagyon készülök. Száz program lesz, és én már ki is néztem, hogy mely darabokat szeretném megnézni. Nagyon várom. A színház – ahogy már mondtam is – egy emelt tér. Egy olyan hely, ahol csak a szó ereje van – annak lehet csak mondanivalója. Akár politikai is. De magának a rendezvénynek semmiképpen. Nagyon kíváncsi vagyok az idei, 16. találkozóra. Itt is a lényeg a játék, és ez boldogság nekem.

Van-e valami álma, amit még szeretne megvalósítani? Akár színészként, akár magánemberként?

Hogy van-e álmom? Mindig jönnek újak, igen, és azokat meg is csinálom, mert kreatív vagyok. Nem várok már az álmaimmal, gyorsan megvalósítom őket… 

Bántja valami, vagy elégedett a környezetével, az életével?

Szabó Magda azt mondta: „Nem tudom, hogy a jóisten még hány napot csorgat ki a tenyeréből.” Nos, én sem tudom. Úgy élek, hogy amit vallottam fiatal koromban, ugyanazt vallom ma is. Most is azon az úton járok, amin Kecskemétről elindultam – és ezt nem adom fel.