Annyira dögösen indítja a Sound az első napot, hogy már ennyi elég kellene legyen az idén tízéves fesztiválnak ahhoz, hogy egy életre lemossa magáról Pumped Gabo nyomait. Lesz majd atlétában az emberek tenyerén álló rapper, világot meghódító érzelmes északi tini producer, elektronikus prüntyögéssel megszórt folk-hiphop, bolygót pályájáról letérítő súlyos slágerek, na és persze levezetésnek agyatlan veretés.

Ha az ember a programtábla szerdai rubrikáját fésüli, akkor egyből olyan érzése támad, mintha már az önmagában egy fizetett PR-cikk lenne. Hát ennyire egyszerűen nem lehet izgalmas.

Rögtön az első napon elringat majd bennünket érzelmes drumstepjével a még mindig csak 18 éves brit-norvég (egyelőre még uniós állampolgár) Alan Walker, aki tavaly szétrobbantotta a slágerlistákat a Faded című számával. Tényleg zavarba ejtő belegondolni, hogy a srác szinte az összes északi bulihelyet és fesztivált végigjárta már úgy, hogy hivatalosan szinte sehová sem engedhették volna be. A Balaton partján sem lesz ezzel gond: hajnali negyed kettőkor pörget a Jäger Arénában.

Szintén a Jäger Arénában tolja majd a két veterán, Zki és cimborája, Dobre, akik még 23 évvel ezelőtt The Good Men néven robbantottak egy óriásit a Give it Up című eposszal. Nem volt buli nélkülük. Mondjuk az a helyzet, hogy most sem nagyon van, ám ezúttal már Chocolate Puma néven repesztenek. Ilyen fedőnévvel meg aztán mindent tolnak: van, hogy széttöredezik az ütemeket, de van, hogy belágyulnak. Nem tudunk ígéretet tenni arra, hogy most mit várhatunk tőlük.

A szintén (a tizenéves potmétertekergetőkhöz képest) öregapának tekinthető német Milk and Sugar mellett eltöltött lötyögés is tartalmas időnek tűnik így előre. Ha feldolgozásról van szó, akkor stabilan lehet rájuk számítani. Lendültek ők már hatalmasat a Hair című filmből kölcsönvett slágerrel (Let the Sunshine In), aztán tavaly megint remake-eltek egy nagyot: akkor a The Fugees Ready or Not című elpusztíthatatlan és szénné dolgozhatatlan dalát vették elő.

Forrás: Balaton Sound sajtóiroda

A norvégok nemcsak művészfilmekben baromi jók, hanem zenében is. Így ha mindenképpen északi hangulatra vágyunk, de nem kell a kölyök dj drumstepje, akkor ajánljuk a Madcont,

akik egyszerűen nem férnek a bőrükbe, annyira képtelenek rosszat alkotni. Visítva lötyögős, örömünkben sírva ordítós gigasikereket hoznak magukkal.

Ja és ha már az isteni hangú Ray Dalton? Akkor a fenti, százmilliós Youtube-himnusz után ajánlanánk egy másik koprodukciót is, amelyben részt vett a seattle-i énekes. Ez pedig a Ryan Lewiszal és az éppen Obama amerikai elnökkel drogprevenciós kampányokban parolázó, egykori súlyos függő Macklemore-ral közös Can’t Hold Us. Igen, merthogy a srácok a két évvel ezelőtti Sziget után visszatérnek. Egyenesen a Nagyszínpadra. Bár az ő fényük kissé megkopott a The Heist album óta, azért garantált lesz majd az őrjöngés.

Ha viszont valakinek túl sok a brutál sláger, akkor irány a Heineken Beach, ahol a nyugat-berlini minimál zajkeltés császárnője, Ellen Allien tol majd egy olyan sötét, hajnali szettet, hogy tényleg a legjobb német klubban találhatjuk majd magunkat.