A veretés vajon mi? - égető kérdés Martin Garrix nyomán

2016.07.08. 18:28

A fesztivál második napján joggal merült fel a kérdés, hogy vajon az oly sokszor megénekelt ún. "veretés" miért is van itt közöttünk. A jelenség természetesen nem a második napon bukkant fel a festői Tihany szembeszomszédjánál, ám most öltött ipari kereteket azzal, hogy már nem a hiphopperek lengetik a karjukat a Nagyszínpadon, hanem a helyüket elfoglalták a dropmanipulátorok. Személy szerint Martin Garrix indította el bennünk az aggálycunamit.

Hogy vajon mikor és hogyan és legfőképpen miért történt meg a gyáripari Detroit egyik szerelőüzemében, hogy a személygépjárművek gépi összeszerelésének ütemes hangjait elkezdték zeneként értelmezni, nem tudhatjuk. Meg persze ennek megfejtése most nem is a mi dolgunk.

A helyzet az, hogy a Sound egyik megaheadlinere, az örökké pirospozsgás orcájú, kedves kiskölyök, a partiszcéna tinisztárja, Martin Garrix foglalta el a nagyszínpadot, aki előtte az Origo kérdéseire is válaszolt. Illetve foglalta a fenét! Látványra az egész valahogyan úgy nézett ki, hogy végtelen méretű LED-fal előtt ugrált egy csöpp magányos árny, hadonászott a kis kezeivel, kiabálgatott a mikrofonba, és sátáni erővel zavarta meg a légtér nyugalmát.

Csöpp magányos árnyFotó: Szabó Gábor - Origo

A srác a brutálslágerével kezdett, az Animals volt az, amellyel megismerhettük az ő nevét, ennek most romantikus zongoraátiratát hallhattuk néhány másodpercben. Nyilván senki ne gondoljon arra, hogy a komponálás során egy Steinway zongora billentyűi koptak szürkére, de azért mégis kellemes meglepetés volt ez, na.

A csapatás Liszt Ference ezt követően viszont belecsapott abba, amibe bele kell ilyenkor, és nagyjából 1-2 perces váltásokkal hallhattuk a földkerekség toplistáin mostanában regnáló zeneműveket. Amúgy műfaji meghatározás nélkül. Így fordulhatott elő, hogy felcsendült a Bastille is például. Ment a tűzijáték, jöttek a füstök, meg szórtak a lézerek.

Innen a legjobb a kilátásFotó: Szabó Gábor - Origo

Ez rendben is van. Az ember nem azért jön a Balaton Soundra, mert véletlenül félreértette a Budapesti Fesztiválzenekar hirdetését, és a Hősök tere helyett a Nagyszínpad előtti placcon keresi elkeseredetten a TérTáncKoncertet. Egyetlen gond van csupán.

Martin Garrix egy annyira aranyos srác, hogy nincs benne semmi csínytevésre való hajlam, fiatal kora ellenére

nem elég szemtelen.

Imádnivaló egyszerűségűek és erejűek a saját bájos szerzeményei, amiből van vagy féltucatnyi. Ezeken kívül volt egy kis dupstep meg keverőpultra felmászkálás, meg "throw your motherf*cking hands up", meg minden, de zeneileg? Értem, hogy a veretés egy korlátolt műfaj. Az ember ide azért jön, hogy elfelejtse a létezését. Ez tök jó. Viszont Martin ezt annyira egyszerűen űzi, mintha egy random YouTube-listát hallanék.

Imádták, ennyire imádtákFotó: Szabó Gábor - Origo

A vele hasonló kort taposó dupstep kisherceg, Skrillex például kellően pofátlan. Tud csűrni és csavarni, tud valami trükköt vinni a szettekbe, tud valamit arcátlankodni. Tud valami olyat művelni, amire még az én Operaházban edzett szerény kis lelkem is csettint egyet a nyelvével. Keverésben, hangzásban. Martin nem csinál ilyet.

Ő csak tolja és tolja tisztességgel, a pirotechnika és az erős hang meg rásegít.

Ennek ellenére azt el kell ismernem, hogy van valami elemi, ősi törzsi ebben az eszement, szünet nélküli döngölésben, ami miatt mégis működik a dolog. Tényleg felszabadít. Sokat ugyan nem ad. Pont az az előnye, hogy inkább elvesz. Megtisztít, kiürít.