Blade Runner Budapest

2016.10.09. 12:59

A klasszikus sci-fi Los Angelese valójában egy óriási városmontázs valódi, vagy csak az absztrakt művészetben létező városképi elemekből. Miért ne férhetne bele akár Budapestből is egy-egy részlet? Ezzel a gondolattal próbáltunk eljátszani abból az alkalomból, hogy nálunk forog a Szárnyas fejvadász második része, azt remélve, hogy nem mindenkit csak a Harrison Ford-os szelfik érdekelnek a Blade Runner kapcsán.

Ridley Scott eredetileg New Yorkban akarta elkészíteni a Blade Runner-t (Szárnyas fejvadász), film noir stílusú sci-fijét, azonban már akkoriban, az 1980-as évek elején is sokkal költségesebb lett volna valódi külső helyszíneken forgatni, így tulajdonképpen anyagi megfontolásból lett Los Angeles a film, illetve a forgatás helyszíne is. Van abban némi irónia, hogy a Warner burbanki stúdiójában valószínűleg több New York-i film forgott, mint magában a városban. Ez kapóra jött a Blade Runner produkciónak is: a stúdióban ugyanis elég gazdag „New York-szett” állt össze, amely a város 1930-as, 40-es, 50-es évekbeli képét idézte.

New York City Blues

Ezekből a díszletekből több kisebb építészeti elemet felhasználtak, nem volt meg viszont akkor még a makettek között a Chrysler Building, amely a film védjegyét, a moziplakátokon is megjelenő, fekete rendőrségi toronyépületet ihlette.

Valósággal megbabonázta Scottot a Chrysler Building

– mondta Mark Stetson, vezető makettépítő. Az eredeti, 1930-ban felépült toronyépület formaelemeiből kiindulva ő alkotta meg a fekete torony makettjét.

A budai körszálló toronyépülete a Szárnyas fejvadász városközpontjában. Klikk a galériára!Grafikai munka: Bende Imre

Állítólag a filmből az a jelenetsor fogant meg leghamarabb Scottban, amelyben először látható ez a fekete torony. A repülő rendőrautó (spinner) landol a tetején, és a kamera ugyanolyan lassú forgással közelít, ahogy Alfred Hitchcock Psychó-jában távolodik a halott Marion szemétől. Scott egy téli napon, hószállingózásban éppen egy helikopterrel landolt a PanAm Building (most már MetLife Building) tetején, nem messze a Chrysler-toronytól.

A landolás közben ötlött fel benne, hogy az egyre zsúfoltabb metropoliszokban az autók is a légi folyosókat használják majd a jövőben, és biztosan a rendőrség, a mentők és a tűzoltók antigravitációs járműveié lesz az elsőbbség, ahogy a helikopterközlekedésben is. (A PanAm akkoriban állandó helikopterjáratot működtetett a székháza és a New York-i reptér között, egészen 1977 májusáig, amikor a székház tetején lezuhant az egyik helikopter, és négy ember meghalt).

A Chrysler Building félköríves formái visszaköszönnek a rendőrségi tornyon
Az előtérben a PanAm Building, mögötte a Chrysler Building sziluettje ezen a régi New York-i képeslapon

Így – elég skizofrén módon –

a jövő Los Angelesének központjában a New York-i Chrysler Building és a PanAm Building együttesének hasonmásai határozzák meg a városképet.

Utóbbi éjszakai kivilágítása volt ugyanis a mintája annak a filmbeli épülethomlokzatnak, amely tulajdonképpen egy hatalmas kivetítő egy ázsiai női arccal. Nem véletlen az sem, hogy a filmbeli utcaképben többször feltűnik a háttérben a légitársaság neonreklámja.

Elektronikus angyalok városa

Azzal azonban, hogy a forgatás nagy része Los Angeles-i stúdióban zajlott, az is eldőlt, hogy sokkal praktikusabb ebben a városban helyszíneket keresni a kevés külső jelenethez. Így a film többi jellegzetes épületének eredetije már valóban Los Angeles-i. Amikor a spinner landolása után a rendőrségi torony belsejébe, a rendőrőrs aulájába lép Deckarddal a néző,

egyetlen vágással elhagyja New Yorkot, és az 1939-ben átadott Los Angeles Union Station várócsarnokában jár,

valójában onnan nyílik Bryant felügyelő irodája. A pályaudvar épületét egyébként a Parkinson & Parkinson vállalat tervezte. Apa és fia közül előbbi, John B. Parkinson nevéhez fűződik L. A. első felhőkarcolójának (1904) terve is, továbbá részt vett a Los Angeles-i városháza toronyépületének megtervezésében is.

Egyetlen vágással New Yorkból Los Angelesbe

Deckard lakását viszont egyenesen a 20. század egyik leghíresebb építésze, az organikus stílus atyja tervezte. Frank Lloyd Wright egyik magánháztervéről van szó, az Ennis House-ról, amelyet 1924-ben a fia irányításával valósítottak meg Los Angeles külvárosában, és „textilkockás” ornamentikáját, formai megoldásait a maja templomok ihlették. Valószínűleg ez a magánház szerepelt a legtöbbször filmekben: az 1930-as évek óta számtalan jelenetet, klipet, reklámot forgattak a falai között. Ennek erkélyére lép ki Harrison Ford is a Blade Runner egyik totálképében – de természetesen valójában nem a 97. emeleten.

Deckard lakása a Vas utca fölöttGrafikai munka: Bende Imre

A mélységérzetet Syd(ney) Mead, az egész film futurisztikus látványvilágáért felelős formatervező illusztrációinak segítségével teremtették meg. A képeit perspektivikusan felfestették matt festékkel üveg felületekre, és hátulról, rafináltan világították be. Ugyanezt a vizuális effektust használták a film végén a szédítő mélységű utcaképhez, amikor Deckard egy vastraverzbe kapaszkodva lóg a háztetőn a halálos mélység felett.

Ugyancsak különleges, többértelmű Los Angeles-i helyszín a genetikai degenerációtól szenvedő genetikus mérnök, J. F. Sebastian melankolikus bérháza, a Bradbury Building. A filmben is, a valóságban is ez az épület neve. Csakhogy

a névről a nézőnek nyilván egyből a sci-fi író, Ray Bradbury ugrik be,

aki ráadásul 1934-től 2012-es haláláig Los Angelesben lakott. Mi több, 1950-es világhírű regénye, a Marsbéli krónikák szintúgy az atomháború fenyegetésének jegyében készült posztapokaliptikus látomás, ahogy a Blade Runner alapjául szolgáló kisregény is – Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című műve – eredetileg a végső atomháború után elnéptelenedő Földön játszódik, ahonnan a külső bolygókra emigráltak, akik tehették. (Nem mellesleg Ray Bradbury nevét a filmtörténetbe Francois Truffaut rendező írta be 1966-ban, amikor a Velencei Filmfesztiválon bemutatták az író Fahrenheit 451 című, 1953-as disztópiájának filmváltozatát.)

A Bradbury Building és a Planetárium, ahol az androidok találkoznakGrafikai munka: Bende Imre

Valójában azonban az 1893-as neoreneszánsz bérház építtetőjének nevét viseli: Lewis L. Bradbury mexikói aranybányák részvényeiből lett dúsgazdag, és ingatlanfejlesztésbe akarta fektetni pénzét. A ház tervezésével egy műszaki rajzolót, George Wyment bízta meg, aki ezzel az épülettel szerzett magának hírnevet, és alapított tervezőirodát. Az ő unokája viszont az a Forrest J. Ackerman volt, aki a sci-fi irodalom egyik legnagyobb Los Angeles-i szerkesztője az 1950-es és 80-as évek között, és aki több mint 200 szerzőt ismert, és sokuknak irodalmi ügynöke is volt, köztük Ray Bradburyé. Vagyis a Bradbury Building genealógiája mégiscsak a sci-fiben gyökerezik.

A Bradbury Buildingtől pár sarokra van a 2nd Street alagútja, amely szintén gyakori szereplője a hollywoodi filmeknek. Tulajdonképpen

a Los Angeles-i Rózsadomb, a Bunker Hill alatt húzódik 470 méter hosszan 1924-es megnyitása óta.

Deckard kétszer is áthajt rajta. Szokták „one big lightbox”-nak is hívni, ami azért áthallásos, mert a szó szerinti jelentésen túl (fénylő doboz) a lightbox egy fotós eszköz is. Az alagút fala ugyanis fehér kerámiacsempével van kirakva, és jellegzetes fényíveket rajzolnak benne a járművek fényei.

Alagút a Bunker Hill és a budai Vár-hegy alattGrafikai munka: Bende Imre

Szédülés és rettegés San Franciscóban

New York és Los Angeles mellett San Francisco is meghatározó a Blade Runner-ben, tovább bonyolítva a képzeletbeli jövő városlabirintusát. San Franciscóban játszódik ugyanis a film alapjául szolgáló 1968-as, fentebb már említett regény. Ridley Scott azonban a genius locit, a hely szellemét ezúttal nem építészetileg, hanem operatőri módszerrel csempészte a filmbe.

A siscói tériszonyos zsarut megpróbálja felhúzni rendőrtársa, de lezuhan – és Deckard, mielőtt érte nyúl az android, akit le akar vadászni

Mégpedig Alfred Hitchcock 1958-as klasszikusát, a Szédülés-t (Vertigo) alapul véve, amelyben San Francisco építészeti szerepe nagyon meghatározó. A film identitásához tartozik a város, sehol máshol nem lehetett volna a történetet így leforgatni. Az utca mélysége felett kétségbeesetten lógó főhős kompozícióját szinte teljesen azonos látószögekkel ismétli meg Scott a Blade Runner végén, csak még szédítőbbé téve a perspektívát. A magasból fényképezett nagy látószögű képek ellenpontozva a lenti szűkebb, meghittebb perspektívákkal a Vertigo filmnyelvét beszélik, és így önkéntelenül is az 1950-es évek San Franciscóját idézik fel a képek. 

Olyan megalopoliszt képzeltünk el, amelynek része lehetne New York vagy Chicago, vagy San Francisco és Los Angeles is

– mondta Scott a filmbeli városról. – Több százmillió ember él benne, és egy ponton túl San Angelesnek fogjuk hívni. Ez természetesen azt sugallja, hogy a nyugati part több száz mérföld hosszan átalakul egyetlen népesedési központtá, óriási, összeérő városokkal, széleiken monolitikus épületmonstrumokkal, ám aztán ezek a furcsa és szörnyű elővárosok válnak az új központokká.”

Megalopolisz Pusztaországban

A „megalopolisz” fogalmát már évtizedekkel a Blade Runner előtt kitalálta az építészszakma, és a cyberpunk irodalmi atyja, William Gibson korai novelláiban, az 1970-es évek végén már feltűnik a BAMA (Boston–Atlanta Metropolitan Axis), ez az óriási városkomplexum (Sprawl), csak éppen az USA keleti partján. Majd később nagyjából egy ugyanilyen, kaptárszerűen vagy agyközpontok hálózataként összefüggő komplexumot képzel el Gibson a Tokiói-öböl köré Csibától Jokohamáig. Az 1970-es években a Judge Dredd-képregény is hasonló városképet vizionál, amelyben New York csak a központi része „Mega-City One” hatalmas komplexumának, és

óriási felhőkarcolói között úgy fest a Szabadság-szobor, mintha csak egy életnagyságú nő lenne.

2019 Los Angelese tehát legalább annyira absztrakt hely, mint amennyire egzakt módon beazonosíthatóak jellegzetes épületei. „Futurisztikus technológia realisztikus elemekkel a háttérben, ami így hihetővé teszi az egészet. Ez volt a fő elképzelés” – mondta Syd Mead a koncepcióról. Az absztrakt városképi elemeknek is megvannak azonban a valódi művészeti mintaképei. Annál is inkább, mert maga Ridley Scott is eredeti szakmáját tekintve tervező grafikus.

Reklámzeppelin hirdeti a szép új világot a Városmajor fölöttGrafikai munka: Bende Imre

Mindenekelőtt az 1960-ban, Londonban alakult neoavantgárd Archigram-csoport munkái hatottak a Blade Runner látványvilágára. A csoport stílusa talán onnan lehet leginkább ismerős, hogy az egyik alapító tag, Sir Peter Cook 1964-es Plug-in City-je inspirálta az 1970-es években a párizsi Pompidou-központ tervezőit, a brit Richard Rogerst és az olasz Renzo Pianót. Cook Instant City című képein hasonló léggömbökön és léghajókon lebegő arcok láthatóak, mint a Blade Runner toronyházán vagy a város felett lebegő zeppelinjein. Ez utóbbi járművet az Archigram egy másik tagjának, Ron Herronnak Walking City című képéről mintázták.

A Blade Runner főbb forrásai az absztrakt művészetből

Los Angeles fölött az ég

A Blade Runner legnagyobb vállalkozása, az úgynevezett Hádész-táj az egyedüli, amely szinte csak absztrakt építészeti mintákból épült. Ez a táj látható a nyitó képsorokon: ameddig a szem ellát, mindent beborító gépi, kibernetikus városszövet, amelyből itt-ott karcsú tornyok emelkednek ki, és tüzek lövellnek az égre. Ezek a „converter tower”-nek nevezett tornyok olyanok, mint valami rádióadó, de

kicsit hasonlítanak a magyar származású Nicolas Schöffer kibernetikus tornyaira. Egy ilyen áll Kalocsán is, ahol Schöffer született. Készült egy látványterv is 1970-ben La Tour Lumiére Cybernétique címmel arról, hogy egy ilyen torony hogyan mutatna Párizs futurisztikus üzleti városrészében, a La Défense-ban, amelybe a Champs-Elysées torkollik. Ezek a kibernetikus alkotások automatikusan reagálnak a környezetük – például a hangok, a fényviszonyok – változásaira mozgással és különböző effektusokkal.

Az épületek fala csak egy felszín, amelyet elektromos kábelkötegek hálóznak be. A város minden egyedi szerkezetét befonja ez az »urbánus gép«, amelynek az emberek is csak részei.

Syd Mead, a Szárnyas fejvadász látványvilágának tervezője

A Hádész-tájból ezeken a tornyokon kívül csak egyetlen épületpár magasodik ki: a Tyrell-piramisok, az androidokat gyártó cég székházai. Az egyik csúcsán lakozik az alapító, dr. Eldon Tyrell, a „Biomechanika Istene”, a Nexus androidgeneráció agyi egységének feltalálója. Az épületmonstrumnak alapvetően az ókori piramisok a mintái, de nem annyira az egyiptomiak, hanem a Kolumbusz előtti amerikai kontinens maja és azték templomai, illetve az ókori Mezopotámia zikkuratjai. Ezeknek a csúcsán mutatták be a véres – nem ritkán emberi szervekből álló – áldozatokat az isteneknek, és a bibliai Bábel tornya is feltehetően egy ilyen zikkuratból született szimbólum.

A Tyrell-piramis és a Hádész-táj építészeti forrásvidékein

A futurista építészet is kedvelte az efféle monumentális ókori mintákat, mert hát a futurizmus és az olasz fasiszta, illetve a német náci birodalmi művészet között jelentős kapcsolatok voltak. Ilyen kétes politikai meggyőződésű építész volt például az olasz Antonio Sant'Elia is, akinek La Cittá Nuova és Centrale Electtrica című, 1914-es képei szintén hatottak a Tyrell-piramis stílusára.

A Zabriskie Point átka
A Hádész-tájról a forgatáshoz egy teljes terepasztalt építették sárgarézből, kézzel festve ki az egyes elemeket, és több száz köteg optikai kábellel oldották meg a világítását. A tűzrobbanásokat képernyőkön vetítették a terepasztal fölé, mégpedig olyan tűzrobbanásokat, amelyeket még 1970-ben vettek fel a kaliforniai sivatagban Michelangelo Antonioni Zabriskie Point  című filmjéhez. Ez a film is több újravágáson ment keresztül, akárcsak a Blade Runner, és ezek a robbanások végül kiestek belőle. De Harrison Ford rövid jelenetét is kivágták utólag Antonioni filmjéből, pedig ez lett volna az első, aprócska filmszerepe. A robbanások, úgy látszik, nem hoztak szerencsét, mert a Blade Runner-ből is kivágták utólag a nyitójelenet jelentős részét.

A Szárnyas fejvadász végül az olyan társadalmi-filozofikus sci-fi klasszikusok sorába került, mint a Metropolis (Fritz Lang, 1927); a film noir klasszikus Alphaville (Jean-Luc Godard, 1965); a már említett Fahrenheit 451; a 2001: Űrodüsszeia és a Mechanikus narancs (Stanley Kubrick, 1968 és 1971); a Solaris vagy a Sztalker (Andrej Tarkovszkij, 1972, illetve 1979).

Magyarországon azonban talán még magasabb polcon is van, mint bárhol máshol.

Alapvető ugyanis a rendszerváltás utáni popkultúrában: két magyar mozifilm is született az ihletéséből, és a film látványvilága szabott új irányt a Galaktika magazin utáni – vagy stílszerűbben: a „posztcsernobili” – magyar sci-fi könyvkiadás grafikai stílusának.

Jó éjt, nagyvilág! Jó éjt, Budapest!

Egy kis szelet a Nagyvárad téri metróállomásból a 2019-es LA kínai negyedébenGrafikai munka: Bende Imre

Antal Nimród 2003-as Kontroll című kasszasikerét valószínűleg mindenki ismeri. Egész látvány-, szín- és hangulatvilága a Szárnyas fejvadász jegyében fogant, bár maga a film se nem tudományos-fantasztikus, se nem utópia, inkább egyfajta szatíra. Azonban még a tősgyökeres budapestieknek is egy egészében sosem látott arcát tudta megmutatni ennek a városnak. A nagyközönség a historizáló architektúrájú magyar főváros alatt megpillanthatta a neomodern (neoavantgárd) ipari formatervezés „elásott”, egyetlen teljes rendszerét: a metrót. Ráadásul az akadémizmus és a szecesszió (a „kivonulás”, amellyel a modernizmus elkezdődött) évszázados szembenállását tovább fokozza az odafent és az odalent ellentéte a város szintjei között – és az ezt alapélménnyé tevő filmben.

Először – különös módon – a baglyok haltak ki. Akkoriban szinte vicces látvány volt az udvarokon és utcákon heverő tömérdek kövér, fehér pelyhes madár. Mivel általában alkonyat előtt nem merészkedtek ki, a baglyokra senki sem figyelt.

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?  

Enki Bilal egyik festménye

 A Blade Runner városképének egyik mintája Enki Bilal bosnyák származású francia grafikus 1970-es években készült képregényeinek nagyvárosi architektúrája. Az is ugyanerre, a historizáló és a futurista városképi elemek közt fennálló ellenpontozásra épít. Eklektikus kastélyok, bérpaloták, háztömbök között, fölött futnak gyorsvasútpályák, mozgólépcsők, liftcsatornák, és 60-as, 70-es évekbeli autómodellekből átalakított antigravitációs járművek repkednek körülöttük. Itt azonban egyértelműen a lent képviseli a statikus múltat, az avítt történetit, és a fent a modernt, a kétes értékű jövőbe rohanót.

Az öreg városi épülettömbök is megvannak még, mint bensőségesebb közösségi terek, de a hatalmas megastruktúrák föléjük magasodnak,

azoknak legfeljebb csak eltörpülő részei, alkotóelemei a régi épületek. Ha ez megtörténik, akkor ezek az öreg, földhöz közeli városrészek nyilván a legkevésbé vonzóak lesznek” – mondta Syd Mead a Blade Runner városkoncepciójáról.

Bizonyos értelemben ilyen felfelé törekvésről szól Monory Mész András Meteo című filmje is, amelyen szintén szembeötlő a Blade Runner-rokonság. Ám maga a történet – amelyet a rendező Bereményi Gézával közösen jegyez – inkább a film alapjául szolgáló Philip K. Dick-regény hatását tükrözi, illetve a már említett Tarkovszkij-filmét, a Sztalker-ét. A Meteo főszereplője, a meteorológus Felhőcske mintha testvére lenne J. R. Isidore-nak (a Blade Runner-ben J. F. Sebastian), a gyógyíthatatlan genetikai betegségben szenvedő álmodozónak, akinek jó szándékát mindenki csak kihasználja.

Felhőcske kétes egzisztenciájú barátaival egy szlömös és „szuvatos”, felrobbantásra ítélt ipari negyedben lakik, de a meteorológiai intézet komputerével felfedezi „a szisztémát”, a nyertessé válás biztos módszerét. Később egy véletlen áramütés éri – ő így hagyja el a süllyedő hajót –, ám a szisztéma segítségével barátai gazdaggá válnak, és ők is emigrálhatnak a végső robbanás elől.

A Meteo a rendszerváltáskor, 1990-ben jelent meg. Ugyanabban az évben, amikor Gáspár András Kiálts farkast című regényének első kiadása is. A 21. század utolsó évtizedének – ahogy az egyik kiadás fülszövege fogalmaz: „posztcsernobili” – Budapestjén

a ködös múlt és a képzelt jövő ad randevút egymásnak a várhegy környékén,

ahol antigravitációs bogárhatú Volkswagenek repkednek, és léghajókról szórják áldásként az elhessegethetetlen reklámlegyeket. A radioaktív por helyett a háttérsugárzásból és a mindent elborító vegyi hulladékból egy különleges, univerzális létforma születik, a plazma, amelyben egyesek egyenesen isteni megtestesülést látnak. A Kiálts farkast is tulajdonképpen egy sci-fi film noir, csak éppen papíron, nem celluloidon.

Az amerikai moziposzterek fotórealisztikus látványát vezette be a Galaktika magazin absztrakt korszaka után a magyar sci-fi és fantasy regényborítók világába is a Boros Zoltán–Szikszai Gábor grafikuspáros. Ők készítették a Kiálts farkast első kiadásának borítóját, ám később borítóképeikkel a Valhalla Páholy kiadó arculatának meghatározóivá, és ezzel a rendszerváltozás utáni magyar sci-fi és fantasy szubkultúra klasszikusaivá váltak. Az első kiadás után a második is Boros–Szikszai-borítóval jelent meg 1997-ben, majd két év múlva a folytatás, az Egy életem, két halálom úgyszintén. Ezek a képek és a grafikuspárosnak a Kiálts farkast világához köthető reklámplakátjai felskiccelnek a Blade Runner 2019-es Los Angelesének univerzumába illő, jövőbeli Budapestet.

A Boros-Szikszai-páros filmplakátszerű festményei felvázolnak egy újjáépített jövőt, egy elképzelhető Budapesttel

„Bizonyára sokan kiszúrtátok már, mi lehetett az a közös élmény, ami menthetetlenül rányomta bélyegét nemcsak a mi, hanem a generációnk teljes ténykedésére. Ez biz' a Blade Runner mindenestül” – mondta egy korábbi interjúban a két illusztrátor. Hozzátették még, hogy legalább ekkora hatással volt a munkásságukra egy másik, nagyon hasonló látványvilággal készült Ridley Scott-alkotás, az Alien. Mindkét sci-fi a Magyarországon az 1980-as években kezdődő VHS-korszak klasszikusa volt, a Star Wars-szal együtt valóban egy generáció vizuális kultúrájának alapkövei lettek.

Talán, mert ennyire beépült a hazai popkultúrába a Szárnyas fejvadász, azért látták bele többen időről időre a Blade Runner filmet Budapestbe – vagy fordítva. Ámde majdnem mindez lassan eltűnik, vagy már el is tűnt az időben, akár könnycseppek az esőben. És közeledik a Blade Runner-folytatás, amelyet – ki hitte volna ezt az 1980-as években! – Budapesten, pontosabban Budapest környéki stúdiók steril világában forgatnak. Csakhogy abban a metropoliszban már 2049-et írnak a naptárak, és makettek, terepasztalok, festmények helyett jórészt számítógép építi föl a replikáns valóságot... „Kár, hogy nem él majd. De ki él?”

Irány Pest, át az alagúton, elrepülve a Lánchíd pillérei fölött!Forrás: Origo