Beregi Tamás: Izgalmasabb a mai világról egy régin keresztül mesélni

Interjú Beregi Tamás íróval

Beregi Tamást, mint valószínűleg sokan mások, én is a pesti éjszakából ismerem – ezért is tegeződünk az interjúban. Azokat a régi történeteket, kocsmázásokat, csajozásokat már megírta az Egyetleneim-ben, új regényében, a Noctambuló-ban viszont a század eleji Londonba viszi az olvasókat, és ehhez komoly kultúr- és technikatörténeti hátteret is ad. Tizenkét év kellett, hogy elkészüljön a könyv, de Tamás még mindig azon gondolkodik, hogyan lehetett volna teljesebb.

Beregi Tamás író és forgatókönyvíró, a legtöbben az Egyetleneim szerzőjeként ismerhetik, de neki köszönhetjük a számítógépes játékok történetét bemutató Pixelhősök-et is. Új regénye, a Noctambulo egy hosszú utazás, több mint ötszáz oldal a századelő londoni bohémvilágától az iparosodáson és a városi életből való menekülésen át a mítosszá válás, önmagunk megváltása felé – mintha csak Szentkuthy Miklóstól olvasnánk a Prae-t, persze új, friss kiadásban.

A Muzikumba szervezett könyvbemutatón egy 150 kilós sztriptíztáncosnő is fellépett a színésznőkből álló Akt zenekar koncertjén, század eleji pornófilmek mentek Darvas Kristóf zongorajátékával, korabeli sztereofényképeket lehetett bámulni, ilyen bulit nem nagyon látott még Budapest. Meghozta az olvasók vásárlási kedvét is?

A buli célja az volt, hogy a hagyományos pogácsás-okoskodós könyvbemutatók helyett inkább keltsük életre a regényt – és a feslett századelő, az erotikus fotószalonok, kuplerájok, ópiumbarlangok világa adta magát. Ez azonban talán kicsit félre is vitte a közönséget, hiszen a Noctambuló-nak csak az első fele egy szigorú értelemben vett bohémsztori.

A Noctambulo bohémsztoriként indul, aztán pikareszkbe fordul Fotó: Mudra László - Origo

A főhős, Jonathan erotikus fényképeket restaurál, és így akad egy régi fotóra, a fotó alapján pedig egy lányra, Minnára, aki prostituáltként dolgozik Londonban. Jonathanon fotói rejtélyes pusztulásával párhuzamosan aztán világvége-víziók lesznek úrrá, és szerelmével elmenekül a városból egy jobb élet reményében. Innentől kezdve a regény átmegy egy pikareszktörténetbe, amely egy víziói által lassan becsavarodó, mítoszokat kergető férfi és egy őt a valóságba visszarángatni igyekvő nő történetét meséli el. Szóval itt már nagyon más irányba megy a sztori.

Lényeg a lényeg, hogy rájöttem:

könyvbemutató buliba menni és könyvet vásárolni, az két külön dolog.

Bár több százan voltak a rendezvényen, a végén már azt se tudták az emberek, hogy ez egy könyvbemutató. De tervezünk még jó pár bulit októberre, novemberre is, és bízom abban, hogy az emberek magukkal viszik ezt a lendületet a boltokba is.

Szükség van még egyébként ilyen klasszikus, nagy ívű történetekre? Elbírja szerinted a mai olvasó?

Persze, hogy szükség van. Elveszni különös világokban, részletgazdag történetekben, szerintem egy ősi igény. A videojáték csak részben tudta átvenni ezt a szerepet az irodalomtól. A „kétkedés felfüggesztése”, amiről Tolkien is írt, egy olyan dolog, amit legmaradandóbban szerintem csak egy nagyregény tud megadni. Nem gondolom, hogy azért, mert a világban minden a gyorsulás, a rövidülés, a fragmentálódás, a felszínes befogadói élmények hajszolása felé halad, attól az irodalomnak is ki kéne szolgálnia ezt az igényt.

Ha a klasszikus, nagy ívű történetek létjogosultságát kérdőjelezzük meg, tulajdonképpen magának a regénynek a létjogosultságát is megkérdőjelezhetnénk.

Ha egy írónak mondanivalója van a világról, és nem csak saját magáról, akkor azt igenis fejtse ki,

amennyire csak tudja. Meg különben is, én kicsit mitomán alkat vagyok, ha akarnék, se tudnék rövidebben írni.

Viszont itt mégiscsak nagyjából 530 oldalról van szó.

Ha levonjuk ebből a regény végi, húszoldalas kultúrtörténeti függeléket, az áltudományos, technikai illusztrációkat, a versbetéteket, dalokat meg azokat a részeket, ahol a szöveg Jonathan elméjének megbomlását követve szétesik, szinte dadaista kollázzsá alakul, már sokkal rövidebb a regény.

Nehéz lett volna rövidebben megírni Fotó: Mudra László - Origo

Ez a regény a főhős szemén keresztül láttatja a történéseket: egy régi, természetközpontú, mágikus világ elmúlását és egy új, szörnyűséges világ születését, tudományos-technikai paradigmaváltásokat, egy Londonon végigvezető nyomozást és egy Anglián átívelő utazást. Szóval mindezt nehéz lett volna rövidebben megírni. Nem is beszélve arról, hogy a regényben a fikció sok helyütt keveredik az ismeretterjesztéssel – ebben a műfajban pedig még amúgy is óriási, kiaknázatlan lehetőségeket látok.

Amúgy is képben vagy a tudományos dolgokkal, vagy sokat kellett kutatnod a könyvhöz?

Fiatalon biológus akartam lenni, utána nyergeltem át humán pályára. Gyerekkoromtól kezdve imádom a természetet, amely azóta is központi motívum a könyveimben, szóval ilyen szempontból a Noctambuló-t akár nevezhetjük „zöld regénynek” is.

Persze hatalmas kutatómunka kellett a könyvhöz. Bele kellett ásnom magam nemcsak a korszak bohém kultúrájába, a bordélyok világába, de az iparosodás korának technikai-tudományos részébe is. Az egyik oldalon ott voltak a gyárépítések, a környezetszennyezés, az indusztriális betegségek, az emberiség hanyatlásától rettegő eugenika, az East End mocska; a másik oldalon a fotográfia, a közelgő film, a szárnyakat kapott pszichiátria, az új erőre kapó evolúciós tanok.

Mivel a fénykép központi motívum a regényben, rengeteget kellett tanulnom a fotótörténetről,

a fénykép-restaurálási technikákról is. Ezekre a tudományos-technikai rétegekre rakódnak még a korszak művészi irányzatai, amelyek közül engem az iparosodással szembeforduló, szecessziót megelőlegező preraffaelita mozgalom érdekelt a legjobban. Angliában doktoráltam művészettörténetből, de már korábban elkezdett foglalkoztatni ez a téma.

Van egyébként határozott műfaja a könyvnek? Te minek neveznéd?

Szerintem kevert műfajú regény. Félig szépirodalom, félig kultúrtörténeti kalandregény. Félig szerelmi történet, félig apokalipszistörténet. Régen ezt a műfajt hívták talán lektűrnek. A romantikus jelzőt félve ejtem ki, mert mára elkoptatták ezt a fogalmat. Pedig, ha úgy vesszük, a romantikánál modernebb műfajt keveset tudok ma elképzelni.

Mára elkoptatták a „romantikus” jelzőt Fotó: Mudra László - Origo

Ez fogalmazta meg a legmarkánsabban az ember és a társadalom szembenállását, a természethez és a mítoszokhoz való visszatérés fontosságát, a valóság és az álmok kapcsolatát annak idején. Bizonyos fantasyelemek is vannak a regényben, de ezt a szót is nagyon félve ejtem csak ki, mert én inkább a századforduló fantasztikus irodalmát kedvelem – akkor még tudták, hogy nem megmutatni, nem kimondani, csak sejtetni sokkal titokzatosabb, mint kibontani dolgokat.

Régen amúgy is minden jobb volt?

Ha most a kérdést a regényemre vonatkoztatom, vagyis a főhősére, Jonathanra, akkor azt gondolom, hogy ő kicsit a jelentől megcsömörlött alak, aki a múltban keresi a feloldozást. Elvágyik egy jobb világba, ezért menekül el Londonból. Csakhogy nem találja sehol, amit keres, mert délibábokat, álmokat kerget. És a menekülése végül a poklok poklába vezet, ahová majdnem magával rántja szerelmét is. Vagy most a bulizásokra gondolsz, az Egyetleneim-vonulatra?

Nem feltétlenül, de mesélhetsz arról is! Én például sajnálom, hogy a Fekete Lyukról, a Tilos az Á-ról lemaradtam, vagy legalábbis nagyon keveset láttam ezekből.

Én is nyilván így érzem a korábbi dolgokkal kapcsolatban, de így van ezzel valószínűleg minden generáció. A mai napig eljárok a pesti szórakozóhelyekre, de a húszévesekhez már nem sok kötődésem van.

Hiányoznak azok a közvetlen kapcsolatteremtési formák, amelyek a kilencvenes évek végén még megvoltak,

az izgalom, amikor elkéred egy lány számát, és ő felírja egy papírra, te meg azon izgulsz, hogy nehogy elveszítsd, és ne az édesanyja vagy az apja vegye majd fel a telefont, amikor felhívod.

A Facebook, mint sok minden másnak, ennek is megölte a varázsát. De ugyanez igaz a szórakozóhelyekre is: régen kevés hely volt, ezért a koncertek után is mindenki ott maradt, ma meg már annyi a hely és a program, hogy mindenki rohan ezerfelé bulizni. Emiatt felhígultak a helyek. Nem beszélve arról, hogy

az alternatív kultúra is felhígult, a mainstream ma már sokkal gyorsabban utoléri

– nézd csak meg, mi lett a Szigettel vagy a Kazinczy utcával. Budapesten már nem is érzem igazán otthon magam. Miközben büszkék vagyunk a turizmus fejlődésére, azt is meg kéne nézni, miért jönnek ide például az angol turisták – hogy egyenek, igyanak, b***anak. Talán azt sem tudják, melyik országban teszik ezt.

Hova mennél amúgy, ha Budapest ennyire sok már?

Olyan helyre például, ahol tisztelik a természetet, és nem vágják ki a fákat. Most egy izlandi ösztöndíjat próbálok megpályázni – nem mintha ott annyi fa lenne, persze. Korábban Japánban éltem fél évet, ott többek között óceáni óriásteknősöket mentettem. De ott talán még siralmasabb a természetvédelem helyzete, mint idehaza.

Olyan helyre menne, ahol tisztelik a természetet Fotó: Mudra László - Origo

Nagy-Britanniában élve Londonban hatalmasat csalódtam, de imádtam például Skóciát és Walest. Nemrég Amszterdamban járva meglepett, mennyire természetközpontú az a város, mennyire integrálta a természetet magába, legalábbis azt a pár zöld szigetet, ami megmaradt ott a természetből. Könnyen el tudnék képzelni egy kétlaki életmódot, de egy írónál a nyelv súlyos horgony.

Az ember ebben a földi létben is meg tudja szerinted váltani saját magát, vagy ez csak egy mitikus közegben valósítható meg, ahogyan azt a könyv is sugallja? El lehet érni, amire igazán vágysz, vagy az csak egy mesében, mítoszban fog megvalósulni?

Hú, jó kérdés... Valószínűleg el lehet, csak én még nem jöttem rá, hogyan. A Noctambulo főhőse, Jonathan, ahogy egyre kilátástalanabbnak látja a helyzetét, egyre inkább az álmok, mítoszok felé fordul, és ott keresi a megváltást. Végül már nem is saját magát és a szerelmét, Minnát akarja megmenteni, hanem magát a világot.

Számára nincs már innen visszaút, nincs megváltás a realitásban.

Ám a hősnő, Minna számára igenis van.

Pár napja érdekes dolgot mondott az egyik barátom: számára olyan ez a regény, mint egy algoritmus. Ahogy halad előre a történet, mintha valami titkos képlet működne a felszín alatt, és a főhős akarva-akaratlanul ennek a képletnek, rendszernek a részévé válik a történet vége felé. Vagyis mintegy „kiszelektálódik” a valóságból. Nagyon meglepett ez a gondolat, máig ezen jár az agyam.

Kicsit földi síkra terelve a megváltásról szóló kérdést, ott tartasz most, ahol elképzelted magad, mondjuk, tizennyolc évesen?

Tizennyolc éves koromban természetbúvár akartam lenni, Gerald Durrell-féle regényeket akartam írni, és az akkori önmagam nyilván nem lenne maradéktalanul elégedett azzal, amit most lát. De a természetvédő energia átszivárgott az alkotásba. Ott van például a Zero című film, amit Nemes Gyulával írtunk, és a méhek kipusztulásáról, a fogyasztói társadalom elleni elkeseredett küzdelemről szól.

Tizennyolc évesen még Gerald Durrell-féle könyveket akart írni Fotó: Mudra László - Origo

Miért Noctambulo lett amúgy a regény címe? Miért nem ugyanaz magyarul, Alvajáró?

A „noctambulo” jobban hangzik, titokzatosabb. Az „alvajáró” szó számomra egy hálósipkás, a telihold fényében előrenyújtott kézzel sétáló ember képét idézi meg. Én teljesen másképp értelmeztem ezt a jelenséget. A regényben az alvajárás egyrészt arra utal, hogy

a főhős a küszöbön álló huszadik század technikai-tudományos labirintusában és a nagyváros útvesztőjében tévelyeg,

másrészt meg arra, hogy a távoli horizontot fürkészi a szemével, ott keresi a megoldást, miközben az ott van mellette. A történetben végig ott van búvópatakként egy középkori „tanmese”, amelyben szerepel ez a fogalom, és amely csak a regény végén nyer értelmet.

A regényben mindenki gyűjt valamit, fényképeket, ásványokat, rovarokat vagy épp a kémiai elemek neveit. Te mennyire vagy tárgyfüggő?

Régen én is az voltam, női telefonszámokat gyűjtöttem. Ma régi videojátékokat gyűjtök, ezekből szeretnék egyszer egy kiállítást, illetve múzeumot. A könyvben a gyűjtés inkább a huszadik századról szól, a harácsolásról, a katalogizálásról, a dolgok mennyiségi, felszínes megéléséről. De a katalogizálás jegyében születtek azok a parodisztikus monológok is, amelyeket a szereplők a főhősre zúdítanak.

Megfigyelted, hogy amikor az emberek beszélgetnek – mármint a valóságban –, mindenki csak saját magáról dumál?

Keresi az alkalmat, hogyan térjen át a saját mondandójára. Szerintem ez nagyon gáz. A regényben egy idő után már csak Jonathan és Minna között van érvényes párbeszéd. Sőt a karakterek sok helyütt verbálisan szinte meg is erőszakolják a főhőst, ez a bányamérnök monológjában csúcsosodik ki, amikor a szöveg át is változik kémiai jelekké, abszurddá válik az egész kommunikáció.

A monológ vége felé a bányamérnök egy rakás, azonos előtaggal kezdődő összetett szót is felsorol, egymás mellé kerül a „tömegművészet” és a „tömegsír”, a „sorozattermelés” és a „sorozatgyilkos”. Tényleg nem lehet értékeset alkotni, ha sokan művelik, sokan látják?

Lehet, csak sokkal nehezebb, vagy talán már lehetetlen is kikapirgálni a szemétdombból az igazi értékeket. Andy Warhol utópikus jóslata, miszerint mindenki híres lesz tizenöt percre a jövőben, szerintem mára kulturális rémálommá vált. A Facebook, illetve a Megasztár és X-Faktor-szerű show-k azt a látszatot keltik, hogy mindenki különleges, mindenki okos, mindenki megmondóember.

Én úgy látom, hogy olyan méretű „kulturális” szenny özönli el a világot, amilyen még soha. De talán még ennél is szörnyűbb a középszerűség diadala, ami mindent egyformává tesz. Még csak nem is rosszá vagy jóvá.

Ha bemész egy könyvesboltba, ma már nem tudod eldönteni, melyik könyv jó, és melyik nem,

melyik szól hozzád, és melyik nem. Hiszen mindegyik gyönyörűen néz ki, mindegyiket elképesztő jelzőkkel ajánlják a figyelmedbe. Ma már mindenki olyan, mint Márquez, mint Kafka, mint Bret Easton Ellis.

Egyre nehezebb megkülönböztetni az igazit a látszattól, a jót a középszerűtől.

Baudrillard híres szimulákrumelmélete, amelyre a Mátrix is épül, és amelynek a lényege, hogy a valódit nem lehet majd megkülönböztetni a hamistól, mintha már beigazolódott volna. Lehet, hogy ez egy konzervatív kultúraszemlélet, de nem érdekel, ez is a része annak, amiről a regény szól.

De akkor mi mozgat téged, hogy ehhez még hozzátegyél valamit?

Pont az, amit az előbb mondtam. A regényem első változatait egy nagy adag düh, kiábrándulás és elvágyódás szülte. Angliát a magam kis kelet-európai idealizmusával fiatalon mindig is a kultúra és a civilizáció utolsó fellegvárának gondoltam. Amikor ott doktoráltam a kétezres évek elején, akkor szembesültem először a nyugati fogyasztói társadalom tömegesítő, elbutító hatásával, azzal, hogy zombikkal vagyok körbevéve.

Düh és kiábrándulás szülte az első változatokat Fotó: Mudra László - Origo

Mérhetetlen csalódást és haragot éreztem, és elkezdtem utazgatni, menekülni Angliában. Ez az alapélmény kapcsolódott össze a kutatási témámmal. Rájöttem, mennyi a hasonlóság a századforduló és a mai világ között. És hogy mennyivel izgalmasabb a mai világról egy régi világon keresztül mesélni. Hiszen így a mondandód sokkal indirektebb, ráadásul sokkal metaforikusabb nyelvet tudsz használni.

A tizenkilencedik század második fele az ipari termelés, tömegesedés, fogyasztói robbanás, természetpusztítás, önzés virágkora volt.

A technika és a tudomány ezzel párhuzamosan a századforduló környékén lassan feltárta a látható világ mögötti titkokat: a röntgensugárzás az emberi test, a relativitáselmélet a világegyetem, a pszichiátria a lélek addig láthatatlan mélységeit mutatta meg.

Mindez mítoszvesztést eredményezett, de egyben a transzcendens keresésének igényét is elhozta. Éppúgy, mint napjainkban. És persze a századfordulót is elképesztő vizuális robbanás kísérte, csak akkor nem a számítógép, hanem a fotó és a film volt a fő hordozó. A fotó, ahogy említettem, központi motívum a könyvben. Minna kincse például egy megfeketedő dagerrotípia, amit magával visz az útja során, és nem enged el semmi pénzért.

Akkor a fénykép feketedése is a világ pusztulására utal?

Igen. A fotót nagyon jó metaforának találtam arra, hogy ezt az egész történetet elmeséljem kicsiben, hogy rajta keresztül bemutassam a világ pusztulását. A dagerrotípiák különösen érzékenyek a levegő szennyező anyagaira: ha megfertőződnek, horrorisztikus változások indulnak el a felületükön, és a végén teljesen megfeketednek.

És miért kellett ezt a könyvet tizenkét évig írni?

Ez csak bruttó idő, hiszen mellette írtam egy ismeretterjesztő könyvet, pár forgatókönyvet, fél évet Japánban éltem, elkezdtem dolgozni a Filmalapnál. De folyton elővettem, és újraírtam a regényt. Nem találtam a fogást rajta. Egyrészt

hatalmas kultúrtörténeti anyag rakódott a történetre, amit le kellett tisztítanom,

hogy a keletkező üres teret megtöltsék a szereplők saját érzéseikkel, gondolataikkal. Másrészt ez egy labirintusszerű, elágazásokkal teli sztori, ahol meg kellett tanulnom nem eltévedni, visszavezetni az olvasót újból és újból a történet fősodrába.

A legnehezebb volt összefésülni a regény három rétegét Fotó: Mudra László - Origo

A legnehezebb a regény három rétegének összefésülése volt. Hiszen van egy valós történet, amely két ember menekülését meséli el, egy álomfüzér, amely Jonathan álmait, látomásait tartalmazza, valamint egy meseszál, amelyet Jonathan nagyapja kezdett írni, Minna anyja folytatott, és Minna fejezett be. Ezt a három szálat kellett összeillesztenem a történet végére. A vicces az, hogy amikor elkezdtem írni a regényt az egyetem után, 2004-ben, a történet alapelemei tulajdonképpen ugyanezek voltak, mégsem álltak össze egységgé.

El tudtad már engedni a regényt, vagy még mindig agyalsz azon, hogy miként lehetett volna még jobb?

Továbbra is pörög még az agyam, de ez le fog zárulni. Olyan ez, mint egy hosszú szerelem utáni állapot: el kell jönnie az új szerelemnek, hogy túllendülj a régin.

Az egyik kritikában azt olvastam, hogy a könyvben tárgyiasítod a nőket, nincsenek annyira kibontva a karaktereik. Te mit gondolsz erről?

Az Egyetleneim-re ez talán igaz, és olyan szempontból lehet benne valami az új regény vonatkozásában is, hogy férfiként mindig a női karaktereket a legnehezebb megírni. Minna jellemét iszonyatosan nehéz volt kitalálni: el kellett jutnom egy sablonos kis prostituálttól egy önálló nőalakig, akit Jonathan már nem csak kellékként hurcol maga után, hanem olyasvalakiként, akinek megvan a saját világa és akarata.

Tamás és kutyája, Lola Fotó: Mudra László - Origo

A viktoriánus korszak a nőre vagy a házi angyal (feleség) vagy a démon (feslett nő) szerepét osztotta, de a századforduló tájékán a nők már komolyan emancipálódtak. Nekem egy olyan nőt kellett teremtenem, aki megbukott, de közben megvan benne az a képesség is, amely alkalmassá teszi arra, hogy a történet végére a megváltás kulcsává váljon. Egyébként, ha megnézed, Jonathanon kívül a férfiak is elég sablonosak, pikareszkregények ismert típusai, valamilyen szinten karikatúrák.

A borítón Garaczi László mellett Nemes Jeles László is méltatta a könyvet. El tudnád képzelni, hogy filmet készítsen a regényből?

Szerintem nem az ő világa a regény, ő ennél sokkal szigorúbb, bár a kulturális pesszimizmusa hasonló az enyémhez. Ha eljátszhatnék a gondolattal, inkább egy szecessziós, barokkos rendezőt képzelnék el a filmhez, egy korai Terry Gilliamet, Tim Burtont, Jean-Pierre Jeunet-t, Michel Gondryt.

Ezzel együtt el tudnám képzelni filmen is az anyagot, miután filmszerűen írok,

először mindig a képek jelennek meg a fejemben, azokból nő ki a történet.

Bár ezek a képek aztán fel is oldódnak a történetben, mindig oda kell figyelni rájuk, mert erős emocionális tartalmat hordoznak. Szóval egyelőre kénytelen vagyok beérni a trailerrel, amely a maga nemében egyedülálló lett szerintem:

Beregi Tamással a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron Kepes Gábor író, költő beszélget a Noctambulóról, ma este fél 8-tól. A szerző később dedikálja is a könyvét a L'Harmattan Kiadó standján.