Szakmai véleményünk az, hogy magyarul nem lehet rappelni

Geszti Péter interjú 2016.11.03.

Emberbarát célja van a 2017-es Rapülők-koncerttel Geszti Péternek, de a léc ettől még magas; szemkápráztató show-t ígér az egykori MC Gesztenye – szigorúan az eredeti, 23 éves dalokkal. Interjúnkból kiderül, mi volt a valódi terv a 90-es évek legsikeresebb zenei startupjával, és az is, egy pékből lett kiadótulajdonos hogy tolta le – majdnem – a gatyáját az Oktogonon.

Miért alapították 1992-ben a Rapülők együttest, Berkes Gáborral és Szentmihályi Gáborral közösen?

Geszti Péter: Nem akartunk zenekart alapítani. Azt gondoltuk, hogy megírunk jó sok dalt, és mint az akkori legismertebb szerzőtrió, Stock, Aitken és Waterman, menő zenei producerek és szerzők leszünk, odaadjuk a dalokat a kiválasztott srácoknak, hogy menjenek velük fellépegetni.

Geszti Péter újra színpadra állítja a Rapülők együttest Fotó: Szabó Gábor - Origo

Elkezdtünk fiatalokat keresni, elmentünk rapversenyekre, beszélgettünk csapatokkal, de úgy igazán nem szerettünk bele senkibe. Megvolt már 5-6, szinte teljesen kész dal, rajtuk rapdemóként a szövegeim, én magam rappeltem fel, mégsem éreztem, hogy ez az én lemezem lenne. Volt sok más dolgunk akkoriban, én műsorokat vezettem, Michel és Berkes Gabi saját hangstúdiót üzemeltetett.

Geszti pontosan emlékszik a kezdetek pillanataira és hangulataira Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ha senkinek nem volt fontos, hogyan lett belőle a korszak legsikeresebb zenei vállalkozása?

Nem ismerne rá arra a Magyarországra, amilyen ez az ország a 90-es évek elején volt. Kultúrájában nyitott, jövőjét tekintve bizakodó, a nagy társadalmi átalakulásra kíváncsi hely volt, ami kapitalizmust és demokráciát akart, fogyasztani akart, utazni akart. A korszellem azt súgta: Helló, srácok, szabadjáték van – mindenféle értelemben. A Rapülők fennállásának két éve egy nagy, felszabadult röhögés volt. Berkes Gabi azt mondta, amikor megalakult a zenekar, hogy „na jó, beszállok, de csak mert egész életemben arra vágytam, hogy rövidgatyában mehessek színpadra”. Előtte ilyen nem volt... (nevet).

Mégis mitől lett olyan sikeres?

Nem volt tétje, megérzésekből született. De az is lényeges, hogy nem volt abban az időben modern magyar tánczene. Az utolsó csapásokat erre a műfajra Zoltán Erika mérte, előtte pedig a Neoton együttes. Rádiós dj-ként hívtak diszkókba is, és sokféle zenét játszottam, de nem magyar tánczenét, mert olyan nem volt. A másik: akkor már folyamatosan olyan zene jött külföldről, ami groove-okra épült. Mc Hammertől a Soul2Soulig, a C&C Music Factorytól a Salt'n'Pepáig mind groove-ra épülő, állati jól megküldött tánczenék voltak. És a Rapülők volt az első, ami ugyanilyen technológiával csinált zenét, Michelék olyan kütyüket vettek, amiket nem használtak itthon korábban zenészek. Akkor láttam életemben először olyan hangfelvételt, ahol nem nagyon voltak hangszerek. Michel pedig elkezdte bevinni a kész anyagot különböző kiadókhoz.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mindenki ilyen modern felfogású volt a 90-es évek elején a hazai zeneiparban?

Dehogy... (nevet) Az egykori EMI-Quint kiadónál a korábban még szocialista-realista hanglemezgyárból ismert Wilpert Imre – aki zenei szakértőnek számított – készített egy leiratot Bors Jenőnek, aki a nagyvállalat igazgatója volt, ezzel a szöveggel:

Jelentkezett egy formálódó csapat, akik magyarul rappelnének. A mi szakmai véleményünk az, hogy magyarul nem lehet rappelni.”

Rózsa Pisti producer jóindulatúan azt mondta: mondjátok meg a Gesztinek, hogy irány vissza a rádióba műsort vezetni, te meg, Michel, ülj be inkább dobolni a Demjén mögé. Egy Deák Miklós nevű csávó, aki a Rákóczi Sütőipari Vállalat melléküzemágaként tevékenykedő, hanglemezkiadással foglalkozó cég vezetője volt, fogadást kötött Joós Pistivel (Warner–Magneoton, az első kiadójuk), hogy ha ebből megvesznek 50 ezer példányt az emberek, akkor ő az Oktogonon letolja a gatyáját.

Megtörtént ez valaha?

Döbbenetes volt, ami akkor történt, amikor kiadták az első lemezt. Két hét alatt elment 50 ezer belőle, fél év alatt 220 ezer – és ez csak a hivatalos adat... Azt éreztük, hogy szó szerint epidemikus méretű, járványos a dolog terjedése. Erre nem számítottunk egyáltalán. El kellett kezdenünk szaladni az események után. Deák persze nem tartotta be az ígéretét, egy láda drága pezsgőt küldött Joósnak a gatyaletolás helyett.

Két évvel a nagyon sikeres Első Emelet feloszlása után megint beköszöntött a nyerő széria?

Azért ez nagyon más volt... A Rapülők mindenhol szólt, saját szemünkkel láttuk a hamisított kazettákat az utcákon. Már a hivatalos árusok is ezt hamisították. Akkor mondogattuk a srácokkal: hé, valószínűleg befutottunk. Mindenhová hívtak minket, de összesen 35 percnyi zenénk volt, azzal pedig nem lehetett koncertezni. Közben kaptunk egy bődületes ajánlatot egy másik kiadótól, amit nem lehetett visszautasítani. Megírtuk villámgyorsan a második lemezt, hogy legyen mivel koncertezni. Ez minőségi lépés volt, onnantól tudtunk élőben játszani, következtek a nagy show-k.

Valahogy rajongó tiniként nekem a produkció minden elemében profinak tűnt.

Mert akkor már 28-29 évesek voltunk, túl az első nagy tanulmánysorozaton, az Első Emeleten. Hét nagylemezt adtunk ki, minden évben írtunk egy csomó dalt. Gyakorlatilag profik voltunk, egy csomó dolgot már értettünk a szakmából, és ne felejtsük el: én akkorra már saját reklámügynökséggel bírtam, és töménytelen mennyiségű kommunikációs feladatot láttam el – a kreatív oldalon.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ön csinált valaha reklámkampányt ennek az együttesnek?

Nem, mert nem kellett. A nagy lendületbe szerencse is jutott bőven. Minket egyszer csak a Seven Arts ügynökség – ami főleg színészeket futtatott – bevett a portfóliójába, ennek az egyik tulajdonosa az a Kapitány Iván volt, akit akkor a legfoglalkoztatottabb reklámfilmrendezőként tartottak számon Magyarországon. Az ő akkori élettársa volt a Budapest Balett nevű tánccsapat vezetője, akiket mellénk raktak – táncosoknak, mert imádták a zenekart mindketten. Így komoly showbizcsapat állt össze.

Akár egy mai startupnál... Innovatív termék, üzleti terv, projektalapon válogatott szakemberek?

Meg inspiráció és szerencse. Lett egy saját videoklip-rendezőnk, aki az első album fontosabb dalaiból videoklipet csinált. Egy év alatt 5-6 Rapülők-videoklippel találkoztak a tévénézők, és akkor még nem volt más csatorna. Pillanatok alatt ismert lett minden szám.

Mindezt egy korábban itthon nem nagyon tesztelt zenei stílusban, tömve szövegi tartalommal, ritmusra mondva.

A Rapülők jó érzékkel és jókedvűen meghonosított egy műfajt. Nem mi teremtettük meg, de nagy sikert hozott. Ezért meglehetősen morcos viszonyban állnak velünk a magukat klasszikusan rappernek tartó előadók. Ugyanis mi ezt játékból csináltuk. És valóban nehéz lehetett tudomásul venni nekik, hogy az egész műfaj hazai felütése egy lazázó, önmagát idézőjelesen kezelő produkcióból indult. Amikor befejeztük a Rapülőket, elmondhattuk, hogy mi jól játszottunk és jól éltünk ennek az új műfajnak az elemeivel. És nem éltünk vele vissza. Tehát nem tettünk rosszat azzal, hogy sokan a magyarországi rapzenét tőlünk kezdve számítják. Mondjuk, mi ennél szerényebben szoktunk fogalmazni.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Kérdezhetek valamit?

Persze.

Tud ön énekelni?

Énekelni? Sosem mondtam, hogy tudok... (nevet) Focizni sem tudok, de járok. (nagyon nevet) Egyes zenész ismerőseim szerint abszolút hallásom van, és a ritmusérzékem nagyon jó. Erre támaszkodik a rap, amit viszont jól tolok, még akkor is, ha ezzel kapcsolatban kritizálnak is néha. Szerintem az a személyemnek szól inkább.

Két év után, gyakorlatilag a csúcson befejezték, elbúcsúzott a Rapülők a közönségtől. Miért?

A Rapülők olyan volt, mint egy egynyári szerelem. Csodálatos, egyszeri, bulis. De mikor ősszel elkezdenek hullani a levelek, és tudjuk, hogy haza kell menni, beleállni a hétköznapokba, kifizetni a számlákat, az már nem esik jól. Az egyik számunkban meg is jelenik:

Jöttek a gondok, a számla meg a gondnok; a Mikulás, a megszokás, az unalom-blokk...”

Ezt nem akartuk megvárni, lelkileg nem akartuk megélni. Volt egy elég friss tapasztalatunk az Első Emelet után, hogy „hááát, ez a zenekari élet ilyen... viszonylag könnyű felmászni és egy ideig fent maradni – viszont könnyű lezuhanni...” Inkább engedjük el...

Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.”

Én 28 éves voltam, amikor ez elkezdődött, és 30, amikor befejeztem. Popsztárosdit az ember inkább 18-20 éves korában kezd el játszani, nem egy évtizeddel később, ahol én jártam. A 94-es búcsúnk után nagyon más zenei vizekre mentem, megismerkedtem Dés Lacival, Dzsungel könyvé-t csináltunk, Jazz+Azt csináltunk, nagyon másfelé kezdtem el mozogni. A rap megjelent mindegyikben valahol, de leugrottam a hiphop zenei világról. Nem is lett volna elég valószínűleg, hiszen én nem egykedvű, hanem „sokkedvű” ember vagyok, ugyanígy a stílusok között is szeretek átjárni, szeretem az eklektikát – a saját életemben is.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mi érdekli Geszti Pétert legjobban a 2017-es nagyszabású Rapülők-koncertből?

Szakmailag az érdekel, hogy egy olyan show-t vágjunk oda, amitől eláll a szó. És olyan is lesz. 300 fellépő egy többszintes színpadon, olyan technikával, amit itthon magyar zenekar még nem rakott így össze. Új csapattal lépünk színpadra, de a régi, eredeti dalokat játsszuk majd, hogy mindenki visszatáncolhassa magát a 90-es évekbe.

Mit gondol, kik lesznek kíváncsiak a 23 évvel ezelőtti számokra?

Van egy nagy vakfolt. Ez azt jelenti, hogy több generáció van már, akik nem tudják a saját zenéjüket hallgatni, mert nincs országos rádió, ami játszaná. Azokat az előadókat – a Republictól Presserig –, akiket az ilyen korúak szívesen hallgatnának, csak a regionális Sláger FM-en lehet hallani. Miközben ezek az előadók léteznek, sőt komponálnak, dolgoznak. Ezen generációk zenei ízlése nincs fent a magyar média térképén. Érzem, ha találkozom kortársakkal vagy jóval fiatalabbakkal is – amikor rákérdeznek, hogy lesz-e még valaha koncert –, hogy a Rapülők zenéje által szívesen visszaköltöznének egy korábbi lelkiállapotba, amikor többet nevettek, jobban bíztak, és tét nélkül, felhőtlenebbül... csak éltek. Az a fajta pozitív gondolkodás, ami akkor is megvolt bennem ösztönösen, az mára sokkal tudatosabban, de ugyanígy megvan. Nyitottnak maradni, nem elveszíteni a játékos kedvünket, alkotó energiánkat. A Létvágy nem csak egy szlogen, én eszerint élem az életemet.

Geszti Péter önmagának tett ígéretet; a 2017-es koncert látványvilága olyan lesz, hogy még ő is eltátja a száját Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mi a trükkje?

Kerülöm az energiavámpír embereket és azokat a kisszerű, méltatlan helyzeteket, amelyek negatívba vihetnek. Vigyázok, hogy megpróbáljam megtartani magamban az éhséget és a kíváncsiságot az élet iránt. Akár sikeres vagyok, akár nem.