Gubás Gabi, ha kell, előnyt farag a szépségéből

2016.12.02. 14:45

Szeret arctalan maradni a Jászai Mari-díjas színésznő, Gubás Gabi – egyebek között ezt mondta az Origónak adott interjúban. És azt is, hogy sokszor átadja a döntést az életnek, ő pedig bátran ugrik a „mélybe”. 

Önt kérte fel a Magyar Televízió arra, hogy legújabb csatornájuk, az M5 hangja legyen. Mennyire lepte meg a kérés? 

Volt már ilyenfajta munkám, úgyhogy nem lepődtem meg, egy időben én voltam a Bartók Rádió hangja, ugyanakkor örültem a felkérésnek, hiszen szívesen álltam a kultúra terjesztését célul kitűző csatorna mellé, még ha csak hangilag is, bár számomra inspiráló, ha „csak a hangod” áll rendelkezésedre, hogy közvetíts valamit, ugyanúgy, mint a szinkronmunkáknál. 

Gubás GabiFotó: Pitrolffy Zoltán

Ha már szinkron, mennyire szeret ilyenformán mások bőrébe bújni? 

Mint ahogy előbb is céloztam, ez egy kihívás, és én szeretem a kihívásokat. Pályám elején sokat szinkronizáltam, amiből aztán rengeteget profitáltam a szerepeim során. Fejlesztette a ritmusérzékemet és a hangomat, a szélesebb skálán való játszást,  és az egyszerre több dologra való koncentrálást. Híres vagyok arról, hogy „vakon” szinkronizálok, ami azt jelenti, hogy gyakran próba nélkül csinálok felvételt, főképp olyan szituációban, például sorozatokban, ahol ismerem a karaktert, de ez fejlesztheti az intuíciót és az éberséget is. 

Van, akit nagyon szeret szinkronizálni?

Ha már a sorozatoknál tartunk, akkor nagyon szeretem a Shamless-ben (Szégyentelenek) Fiona Gallagher (Emmy Rossum) karakterét, és például őt gyakran „vakon” szinkronizáltam. De szeretem szinkronizálni Keira Knightley-t is, illetve minden tehetséges színésznőt, akinek volt alkalmam a hangomat kölcsönözni. A kevésbé jó kvalitású színészekkel, színésznőkkel vért izzadunk, hiszen nagyon nehéz eltalálni a ritmusukat, mert nem átélhető, ezért nem követhető. Térjünk át a színházra! Többek között a Bérgyilkos a barátom című darabban is játszik a Thália Színházban. A darab tele van bonyodalommal és humorral. Mennyire szereti?

Miért pont ezt kérdezi, talán mert ez volt az utolsó bemutatóm? Maga a szerep különösebben nem hoz lázba, szeretem, ha egy adott karakterhez valami újat tudok vagy kell magamból előbányászni vagy elsajátítani. Például, amikor Koltai Robival a Thália kis színpadán, a Mikrón játsszuk a Jelenetek két házasságból című Móricz-írást, illetve B. Török Fruzsina átdolgozását, ebben groteszk és abszurd módon tudom megmutatni a féltékenység összes kínját és fájdalmát, ami egyszerre humoros és szívbemarkoló. Az igazi hűha szerep számomra, ami határtalan és korlátlan lehetőséget ad a teljes átalakulásra. 

Tévében is sokat láthatjuk, többek között a Válótársak című sorozatban. Az mennyire nagy kihívás? 

Forgatni mindig jó. A forgatás teljesen más, mint a színház, más koncentrációt is igényel. Igazán az az ideális, ha az ember egyszerre forgathat és játszhat színházban. A filmben nem megérlelsz, hanem kiadod magadból, ami benned van, és azt rögtön fel is veszik, és az megmarad örök életre, tehát a spontaneitás művészete. A színház jóval nehezebb, összetettebb dolog, mint a film. Ezért is szokták mondani, hogy filmszínész bárkiből lehet, nem kell ahhoz a szakmát tudni vagy tanulni, hiszen egy kutyát is jól tudnak fényképezni. Tehetségesnek, nyilván ösztönösnek kell lenni, de nem feltétlenül kell színésznek lenni. Viszont a színházban szinte elengedhetetlen, hogy tudd a szakmát, hiszen ha héttől tízig nem vagy képes ugyanazt a karaktert megformálni, ha például nem érted és nem ismered önmagad, hogy számodra, mik azok, amik segítenek abban, hogy előhívhasd magadból azokat az érzéseket, amire annak a karakternek szüksége van, ha ezekkel nem vagy tisztában, a színházban elveszett vagy. 

Fotó: Pitrolffy Zoltán

Ha már tévé, a Régimódi történetekben Eperjes Károllyal, Szirtes Ágival, Nagy Ervinnel játszott együtt. Milyen volt velük dolgozni? 

Nagyon szerettem az egész munkát. Abban az időszakban volt, amikor egy hónapig Miamiban forgattam, és alig vártam, hogy hazajöjjek, és akkor kért fel Bereményi Géza – aki a történetet Szabó Magda regénye alapján írta és rendezte – Rickl Mária szerepére. Egy kicsit azt sajnálom, hogy Gézának más elképzelése volt az idő múlásának bemutatása kapcsán. Volt egy csere a színészek között, amikor az idősebb karaktereket már nem Nagy Ervin és én játszottuk. Az lett volna igazán a hab tortán, ha az egészet végig tudtuk volna játszani. Azt nagyon bírtam volna, ugyanis a színházban is sokszor játszom idősebb karaktert. És akkor visszatérve a színház és a film közötti különbségre: a színházban sokkal több dolgot ki lehet próbálni, sokkal több karaktert el lehet játszani, és én ezért lettem színésznő, hogy és feszegethessem a határaimat.  De válaszolva a kérdésedre a Régimódi történetek kapcsán: az egyik szemem sírt, a másik nevetett.

Volt vitája is emiatt Bereményi Gézával?

Nem, amikor én belekerültem az egészbe, már volt egy koncepció, ki voltak választva a szereplők, már nem volt visszaút. Én belecsöppentem a forgatásba. Azt gondolom, hogy semmi sincs véletlenül, csak azért eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lett volna, mondjuk, egy öregítéssel végigvinni a szerepet. Hogy egy ember, egy nő, hogy tud belekeményedni az életbe, hogy tudja az élet állomásait megélni, és hogy zárja be a szívét az előtt az ember előtt, aki a szerelme volt. Ezek olyan jó boncolgatható kérdések.

Térjünk vissza a színházhoz. Korábban négy évig szabadúszó volt, aztán szerepelt a Nemzeti Színházban, a József Attila Színházban, illetve Sopronban, Pécsen, Kaposváron, és most hat éve a Thália Színházban játszik. Megtalálta a helyét, illetve a korábbi váltások az ön döntései voltak, vagy az élet hozta úgy? 

Az ember mindig érzi, hogy valami új, valami más kell, és ezért keresgél. Ha megtalálja, akkor ott kell maradni, amíg jó, és, ha már nem jó, akkor menni kell, de ezt fel kell tudni ismerni. Amikor én legelőször szabadúszó lettem, nagyon jó érzés volt, hogy felismertem, hogy nekem kell az, hogy minél több helyen legyek, és minél több impulzus érjen, minél több helyzetben megmérethessem magam. Jó volt kitágítani az egész létet, és menni összevissza. Megtapasztalni, hogy milyen vidéken játszani, akár egy-egy szerepet. Ennek az egésznek megvan az a bája – másik oldalról a bizonytalansága –, hogy soha nem tudod, hogy legközelebb pontosan mit fogsz játszani. Most mindig tudom, hogy milyen szerepek várnak rám. Ugyanakkor, ha szabadúszó vagy, annak megvan az előnye, hogy válogathatsz a szerepek között. Amikor még nem születtek meg a gyerekeim, bátran tudtam ingázni és összevissza menni. Így próbáltam ki Pécset, Sopront, és így próbáltam ki Kaposvárt is, amely időszak alatt már megfogalmazódott, hogy szeretnék gyereket, és így is lett. Nyolc hónapos terhesen még játszottam, de azután leadtam a szerepet, és azt mondtam, hogy most már szeretnék a szülésre és a családra koncentrálni, és ha visszamegyek dolgozni, akkor inkább Pesten tenném, mert nem szeretnék a gyerekkel vidékre ingázni. 

Kábé két év múlva aztán visszamentem Kaposvárra még egy szerepre, amit Vaszilijjel csináltunk, és életem legjobb döntése volt, és hálás vagyok a családomnak, akik mellettem álltak. Az ember valamit eltervez, és az élet sokszor rácáfol. 

Fotó: Pitrolffy Zoltán

Ez általában jellemző az életére?

Szerintem mindenkinek az életében benne van, hogy sors megmutatja, hogy ő vezet téged, persze ha engeded, ha nem te akarod görcsösen beosztani dolgokat. Ha átadod az irányítást az életnek, és egyszer csak elengeded magad, és mersz szárnyalni, mersz leugrani a mélybe, amelyben még nem látod, hogy ki kap el, hogy fogsz földet érni, akkor az egész úgy fog működni, ahogy te szeretnéd, vagy elképzeled.

Most is így éli az életét?

Azt gondolom, hogy ezt a fajta egyensúlyt meg kell adni az életnek.

Belerepül most is az újba, ha a helyzet úgy kívánja, legyen szó bármilyen kihívásról?

Nem is az új a lényeg, hanem az, hogy átadjam az életnek, hogy ő szervezze meg a dolgokat, és azt el tudjam fogadni. Figyelni kell a jeleket. Nem kell mindig mindent előre tudni. 

Amikor az interjúra készültem, találtam egy összeállítást, amelyben az egyes korok szépségideáljai szerepeltek, színésznők. Többek között Tolnay Klári, Pécsi Ildikó, Tordai Teri, és ön is. A szépség mennyire meghatározó az életében? 

Különösebben nem. Ha előny van belőle, persze előnyt kovácsolok belőle, de nem elsődleges. Inkább azt mondom, hogy szeretek arctalan lenni. Az egy dolog, hogy Gubás Gabi így néz ki, a képek, amik megjelennek, azok nagyjából hasonlítsanak rám, de amikor van egy szerep, egyáltalán nem érdekel, sőt inkább azt szeretem, hogy ez az arc eltűnjön.  Ha én ragaszkodnék ahhoz, hogy ez a külső megmaradjon, akkor skatulyába zárnám magam. Ha csúnya kell, hogy legyek, csúnya leszek, ha öreg kell, hogy legyek, öreg leszek. Felszabadító érzés, amikor az ember ilyen szerepeket játszhat, és megmutathatja, hogy erre is képes. És az is folyamatosan izgat, hogy mi az, amire még képes vagyok. Ebből a szempontból nem érdekel, hogy, hogy nézek ki. Nyilván, ha szépnek kell lenni, megvan az az előnyöm, hogy szép is tudok lenni.

Néhány nap múlva készítek interjút Schell Judittal, akivel a Thália Színházban többek között a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című darabban is játszik. Milyen a kapcsolatuk? 

Régi jó játszótárs, nagyon régóta ismerjük egymást. Együtt jártunk gimnáziumba, ő eggyel járt felettem, és aztán a színművészetire őt is, engem is elsőre felvettek, tehát ott is eggyel járt felettem. Az élet szépsége, hogy a Radnóti Színházban is évekig dolgoztunk együtt, és azt kell mondanom, hogy jól inspiráljuk egymást. Aztán az élet elsodort minket egymástól, és most újra együtt játszunk itt, a Tháliában. De így vagyok Csányi Sándorral vagy akár Szervét Tiborral is. Jó azokkal újra összefutni, akikkel korábban együtt játszottunk. Azt gondolom, hogy a Tháliában hasonló gondolkodású emberek jöttek össze. Nagy előny, ha olyan emberekkel dolgozhatsz együtt, akikkel egy a célod: igényes és jó színházat csinálni.