Schell Judit: A Jancsó-filmekben a legtöbben nem tudtuk, mi fog történni

2016.12.06. 14:02

A színpadon élheti meg gyerekkori álmát Schell Judit, aki a Gellérthegyi álmok című darabban táncosnőt alakít. A színésznő többek között szerepelt a Sorstalanságban, amelyet Koltai Lajos rendezett, Jancsó Miklós három filmjében, és játszott Tímár Péter Zimmer Feri 2 című filmjében. Azt mondja, szerencsés ember, nagyanyja szerint azért, mert egyéves korában megette a bilije tartalmát.

Az egyik legújabb szerepét a Thália Színházban a Gellérthegyi álmokban játssza. Mennyire szereti? 

Nagyon szeretem ezt az előadást, a szívem csücske, a negyedik gyerekké nőtte ki magát. Egy vágyból indult, az az utáni vágyból, hogy én a gyerekkoromat végigtáncoltam és táncosnak készültem, és – mondjam, hogy a pályám derekán, bár nem tudom, mennyi van még –, de húsz év után nagyon megnőtt bennem a vágy, hogy mozogjak a színpadon, vagy, ha nem is a színpadon, de újra táncolhassak.  Itt kaptam rá lehetőséget, a saját színházamban, hogy csináljam azt, amit szeretnék. A véletlen hozott össze Finta Gáborral, és neki volt egy vágya arra, hogy csináljon egy félig önálló műsort, illetve ő is álmodozott valamiről. Így elkezdtük a koncepcióinkat egyeztetni, hogy keretekbe foglalni az álmainkat, vágyainkat. Nem akartunk valakivel íratni valamit. 

Schell JuditFotó: Polyák Attila - Origo

Jól értem, hogy a darab kiválasztása közös döntés volt?

Gábor inkább a mozgás világában nőtt föl, végül a darabot én választottam ki. Én ezt a könyvet nagyon régen, tinédzser koromban olvastam, akkor nagyon szerettem. Nem emlékeztem rá, hogy akkor mit szerettem benne, nem olvastam azóta a könyvet. Arra emlékeztem, hogy ez egy kétszereplős darab. Hazamentem, nem is tudtam, hogy megvan-e. Persze megvolt, csak leemeltem a polcról, és sorsszerűvé kezdett válni a történet. Miben volt más a történet most, mint fiatalabb korában?

Ahogy olvastam, a könyv egyre jobban megsegített, és kiszolgált abban, ahogy én ezt el szerettem volna mesélni. A történet két emberről, összezártságról, egymásrautaltságról szól, és a külvilág kizárásáról. 

Annak idején azt szerettem benne, hogy ez a nő táncosnő akart lenni, ahogy én is tizenhat évesen. 

Amikor olvasta, már látta maga előtt az egyes jeleneteket?

Igen, elkezdtem látni, annyira adta magát a könyv. Odáig merészkedtem, hogy – miután elolvastam, és a Gábor is rábólintott –, elkezdtem dramaturgiai munkákat végezni, és elkezdtem kihúzni azokat a részeket, amikről úgy éreztem, hogy nem kellenek az előadásunkba.  Annyira a fejemben volt, hogy miről akarok beszélni, hogy bizonyos dolgokat azonnal ki tudtam húzni. 

Fotó: Polyák Attila - Origo

Valaha hasonlót megélt már? Azt, amiről a darab szól, hogy az életéből – ahogy a történetben a pár – ennyire kizárjon valamit? Nem csak kapcsolatra vagy párkapcsolatra gondolok.

Ebben élek, vagy legalábbis próbálok így élni, mint ez a két ember. Megteremteni egy belső világot, azt esetleg tágítani, egy védelemben, egy biztonságban a gyerekek óvása közben. Magamat is óvom nagyon sok külső behatástól.  Én azt hiszem, hogy ezért örültem, vagy ezért kapcsolódott föl bennem a lámpa, amikor ezt a darabot újraolvastam.

Néhány napja készítettem interjút Gubás Gabival, akivel többek együtt játszik a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című darabban. De – ahogy tőle megtudtam – nem ez az első „találkozásuk”. 

A kapcsolatunk Gabival sokkal régebbi. Itt, a Tháliában azonban ez az első közös produkciónk, és nagyon sikeres előadás, januárban játsszuk majd századszor, és nagyon szereti a közönség, és mi is. Gabival mi kísérgetjük egymást, alattam járt egy évvel a debreceni Ady Endre Gimnáziumban, azután őt is, engem is, elsőre vettek föl a főiskolára, később együtt mentünk a Radnóti Színházba – ő még főiskolás volt – nekem meg az első évem volt. Nagyon sokat dolgoztunk együtt, nagyon sok darabban játszottunk együtt. Aztán kimaradt tíz év, ő is, én is elmentünk más környezetbe, aztán itt a Tháliában újra találkoztunk. 

Néhány hónapja Hegedűs D. Gézával készítettem interjút. Ahogy ő is, ön is a Színművészeti Főiskolán, a Kapás–Horvai osztályban tanulhatott, nyilván más időben. Mit kapott tőlük?

Legendás páros volt, ahogy az osztályunk is. Olyan párost alkottak, annyira kiegészítették egymást, annyi mindent adtak... Elsősorban a rettegést.  Mi voltunk az utolsó osztályuk, amit még ketten indítottak. Amikor mi másodikos voltunk, meghalt Kapás Dezső. Mi még nagyon elkaptuk a végét ennek a nagyszerű párosnak. Kapás Dezső volt az, akinek nem lehetett kamuzni.  Ő vitte a humor oldalát a tanításnak, Horvai pedig még szigorúbb volt, de őt néha át lehetett vágni, egy-két helyzetgyakorlattal, jelenettel. Amit kamuztunk, azt ő néha elfogadta, a Horvai azt mondta, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel.  Az osztályunk nagyon renitens volt, vagy legalábbis ezt mondták rólunk. Nagyon sok elméleti órát lógtunk el, ahogy a mozgásórákat is. 

Ön is, akinek olyan fontos volt a mozgás, a tánc?

Na jó, de amikor az ember reggelig bulizik, akkor nincs kedve táncolni. De közben egy nagyon tehetséges osztály volt. Az osztály kilencven százaléka ma is ott van a pályán, és mindenkiből ismert színész lett. 

A Radnóti Színházban nyolc évet szerepelt, a Nemzeti Színházban kilencet, most pedig lassan öt éve játszik a Thália Színházban. Ez alapján úgy tűnik, hogy nem egy csapongó ember. Ennyire fontos a megszokás? 

Kapkodós nem vagyok. Azért a Nemzeti Színházban eltöltött kilenc év két részletből állt. Ha én valahol jól érzem magam, és megtalálom, amiért odamentem, akkor nincs miért továbbállni. Mi kell ehhez? Kollégák, rendezők, vezetők? 

Lehet, hogy nem ebben a sorrendben, de igen, ezek. Az, hogy érezze az ember, hogy fontos, hogy ott van, elismerjék a munkáját, jó szerepeket kapjon, jó kollégákkal legyen. De ez mázli kérdése is, hogy az ember mikor hová kerül. 

Az például egy óriási mázli, ha az ember a Horvai–Kapás osztályba bekerül. Az is egy mázli, hogy azután a Radnóti Színházba kerültem, amely akkor az egyik virágkorát élte, és olyat emberekkel voltam körülvéve, akiktől egy olyan ízlést, és egy olyan munkamorált tanulhattam, amit máshol nem tanulhattam volna. 

Ha máshová kerülök, máshogy alakították volna az ízlésemet. Ez mind-mind szerencse kérdése, ezen a pályán nagyon sok múlik a szerencsén. 

Ha már a szerencsét többször említi: szerencsésnek tartja magát?

Igen (mosoly).

Fotó: Polyák Attila - Origo

Közben az asztalon is kopog. Babonás ember?

Én egyszer egyéves koromban elfogyasztottam a bilim tartalmát, nagyanyám szerint ezért vagyok ilyen szerencsés. De nem akarom elkiabálni.  A szerencse is olyan, mint a tehetség, az is, ez is, elmehet, ha hálatlan vele az ember. Beszéljünk a filmekről, amelyekben szerepelt, elsőként talán a Sorstalanságról, amelyben a főszereplő anyját alakítja. Nagy kihívás volt? 

Nekem ez nagyon nagy dolog volt az életemben. Talán hat nap volt összesen számomra a forgatás, de én sírtam, amikor vége lett, mert egy csodálatos világba kerültem. A rendező, Koltai Lajos egy olyan áhítatot, egy olyan közeget tartott fönn – nyilván az egész forgatáson, nem csak azon a hat napon, amikor én is ott voltam –, hogy én nagyon ott lettem volna akármeddig.  Zseniális a könyv is, úgyhogy nagyon jó volt egy ilyen forgatókönyvből dolgozni. Katartikus élménye volt az embernek, amikor ott lehetett. 

Koltai Lajossal néhány hónapja készítettem interjút, ő is hasonló gondolatokat fogalmazott meg a filmmel, a forgatással kapcsolatban. Milyen volt vele dolgozni? 

Fantasztikus!

Olyan szempontból volt talán más az a szerep, hogy ott nem az a fajta szépség jött ki önből, amit megszokhattunk. Rosszul gondolom?

Az sokkal inkább anyaszerep volt, noha én a főszereplő mostohaanyja voltam. Általában a színész – főleg, ha az ember anya – a legtermészetesebb oldalát tudja megmutatni, ha a szerep hat rá.  A nagy fiam ráadásul körülbelül egyidős a főszereplő fiúval, és ez kihoztam belőlem az anyát.

Szerepelt a Zimmer Feri második részében is. Milyen volt a forgatás?

Tímár Péter meghívott, és szerepeltem benne. Izgatott engem a szerep, egy ilyen bolond, ezoterikus asszonyt játszottam. A karakterszerepek színházban, filmben is jók.

Tímár Péter mellett a már említett Koltai Lajossal, Till Attilával és Jancsó Miklóssal is dolgozhatott. Mindenkivel más volt forgatni? 

Más, de én mindenkivel szerettem együtt dolgozni. Jancsó Miklóssal is nagyon, még úgy is, hogy sokszor nem értettem, hogy az ő fejében mi van, de szerintem nagyon sokszor, akik körülvették, sem tudták, hogy mi van a fejében, de nagyon jó volt vele lenni és az ő útján járni.  Három filmjében is szerepeltem. Forgatókönyvünk az nem volt, kaptunk néhány papírt, amin volt néhány mondat, abból ugye nem derült ki semmi. Az egyik alkalommal kérdeztem is az egyik stábtagot, hogy ez mi, mire azt választ kaptam, hogy „fogalmam sincs, csináljuk azt, amit a Miki bácsi mond”. Isteni volt, és olyan lazán kezelt minket. Az egyik filmben volt egy jelenet, amiben mi körben álltunk, és volt egy kameramozgás, ami ment rajtunk végig, és mondtam, hogy „Miki bácsi nekem előadásom van, el kell mennem”. Erre azt mondta, hogy: „menjél”! Mire mondtam, hogy „de én szerepelek a jelenetben”. Erre azt válaszolta, hogy: „nem baj, menjél, majd, ha végeztél visszaállsz!”. 

Fotó: Polyák Attila - Origo

Este fél tízkor készítem önnel az interjút, túl van egy előadáson, és felteszem, még egy csomó mindenen. Valóban ennyi energiája van? 

Sok energiám van, és tudtam pihenni is a Gellérthegyi álmok bemutatója óta, amire nagy szükségem volt, de az egy praktikus kérés volt, hogy kilencre jöjjön, mert amikor a gyerekek alszanak, akkor intézek sok mindent. Inkább az éjszakából szakítok ki egy részt, mint a délutánból. Délután a két kisebb gyereket viszem különórára, ide-oda. Este dolgozom otthon, vagy szöveget tanulok. Nyilván délelőtt szoktam próbálni, de akkor meg ők iskolában vannak. De ez így van rendben.