A kultúrmédia fenegyereke volt, most a magyar magas kultúrát hirdeti a világban

Szabó Stein Imre író, műfordító, újságíró, műsorvezető, kommunikációs stratéga és kulturális menedzser

"Az igazán értékes zene rendkívül demokratikus: mindenkihez szól. Ez egy végtelenül egyszerű üzenet, amelyet erősen kell kommunikálni. Nem gondolom, hogy csupán néhányak kiváltsága egy-egy jó komolyzenei koncert. Az is kérdés, hogy ha két évtized múlva kevesebb lesz a nézőnk, ha kiüresednek a koncerttermek, akkor mi tartja majd el a koncertéletet?  Nem lehet unalmas vagy szürke szólamokkal megszólítani egy mai fiatalt. Kinevet. Vagy meg se hallja" - mondta Szabó Stein Imre, a Zeneakadémia kommunikációs vezetője az Origónak. Arról is beszélt, miért kell az elit kultúrát formabontó módon hirdetni. 

Szabó Stein Imre Forrás: Szabó Stein Imre

Most mutatták be a Bartók Világverseny teljes arculatát és az új filmet. A vetítés után néhányan azt mondták, hogy kissé formabontó a film. Ön mit gondol?

A Zeneakadémia új image-filmjének középpontjába Bartók Bélát helyzetük, és ez volt az alapja a Bartók Világverseny felvezető filmjének is – persze, néhány elemmel kiegészítve. A film történetét mi találtuk ki a tehetséges, alkotó jellegű csapatommal a Zeneakadémián, és eredeti szándékaim szerint formabontó valóban, azonban semmi provokáció nincs benne. Azért nincs, mert nincs rá szükség.

Amit jobb híján provokatívnak hívnak, az sokkal inkább felrázás, s ezt már valóban illik arra, ahogyan ráközelítünk az elitistának tartott komolyzenei kultúra kommunikációjára. Túlléptünk a bevett kliséken. Nem álomszerű, mese-narratíva irányába mentünk, nem is elzárkózó, elitista módon mutatjuk be a komolyzenét, nem az elefántcsont-torony bevehetetlen csúcsaként sugalljuk a magas művészetet, mert akkor az, ugye, eleve megközelíthetetlen. A tézisünk az, hogy a "komoly" zene fluidum, ami körülvesz, és akadémikus tudás nélkül is befogad, ha megnyitjuk érzékeinket. "Tessék visszatérni!" Ez önmagában egyébként feltűnő – nemcsak itthon, hanem külföldön is.

Egy olyan dologgal kísérletezünk, amely nem feltétlenül jellemző a külföldi meghatározó nagy zenei intézményeiben sem: a tét a fiatal-középkorú generáció visszatérítése a koncerttermekbe.

Olyan dologgal kísérletezik, ami a világon is ritka Forrás: Szabó Stein Imre / Felvegi Andrea

Egész generációk léptek ki a közös művészetbefogadás szülőről gyerekre szálló rítusából. Próbáljuk megszólítani őket. A meghatározó külföldi zenei csúcsintézmények - a Zeneakadémiához hasonlóan, csak hasonlíthatatlanul nagyobb gazdasági alapzaton állva -, nemcsak egy művészeti ág reprezentánsai, hanem a társadalmi, gazdasági, kulturális elit centrumai is. Rendkívül nagy társadalmi súlyuk van. Nemcsak arról van szó, hogy bemutatják újra és újra Mozart, Sosztakovics, Penderecki valamelyik szimfóniáját, hanem a véleményformálás központjai is. Mégis azt látjuk, hogy csak elvétve kísérleteznek azzal, hogy újszerű módon kommunikálják a zenét és a kultúrát.

Amikor egy kis országból, mint Magyarország, érkezik egy újszerű közelítés, legyen az film vagy egy nemzetközi verseny, akkor arra felkapják a fejüket. Éppen ezért nyerhettük meg a tavalyi image-filmünkkel a Red Dot-díjat, amelyet akkor a sajtó a szakma Oscar-díjának aposztrofált, vagy a Chicagói Filmfesztivál első helyét.

A Bartók-imázs filmben is csak ez a felrázó – hogy máshogy közelítjük meg a kommunikációt –, de maga a film nagyon tiszteletteljesen kezeli Bartók személyét – ez nyilvánvaló. Azért ez egy szolgálat, szolgáljuk a zene, a Zeneakadémia és Bartók ügyét, és ezt az alkotótársak is, a Bartók Világverseny arculatának fejlesztőtársai és a film rendezője (Géczy Dávid) is az első pillanattól értették. No meg egy év kemény munka. A film csak egy eszköz, az ügy a fontos.

Harmadik éve vezeti a Zeneakadémia kommunikációját – és azóta ez teljesen megújult. Új kiadványokat adtak ki, teljesen újszerű az akadémia megjelenítése. Ennyire fontos a csomagolás?

Átalakult a világ. Nem mi változtattuk meg, csak próbáljuk észlelni. Egy ilyen típusú „terméknél", mint a komolyzene, ami nem egy kedvező kamatozású hitel, hanem magaskulturális termék, ott a csomagolás szerepénél jóval nagyobb a súlya a kommunikációnak. Fogy a közönség – nagy a tülekedés a nézők kegyeiért. Másrészt pedig egyre inkább szüksége van a világnak a kultúrára.

Ha ezt nem tudjuk izgalmasan, a fiatal generáció számára érthető, hívó módon megfogalmazni, az nemcsak a mi problémánk lesz, hanem egy komoly, globális problémahalmaz lehet.

Thomas Mann mondta egyszer azt, hogy a diplomácia nélkül nem létezik kultúra. Szerintem sokkal relevánsabb ez a bonmot fordítva - és ezt a Zeneakadémiát megelőző, müpás éveimben kezdtük tudatosan használni Káel Csabával -, hogy kultúra nélkül nincs diplomácia. Én ebben mélységesen hiszek.

A Red Dot díj Forrás: Szabó Stein Imre

A kultúra rendkívül erős, azonnal érthető összetartó erő. Abszolút univerzális nyelv, a komolyzene pedig ezek közül is kiemelkedik. Szabályos bábeli zűrzavar uralkodik a mediatizált világban: brandek, ismertség, sokszor felületes gyorsasággal dönteni a közönséggel, hova teszi le a voksát. Ebben a kakofóniában kell egy kis országnak belépnie a képbe. Pénzünk persze sokkal kevesebb, de a kreativitásunk, az ötleteink, a tehetségünk ezt kiegyenlítheti. Éppen ezért próbáljuk máshogy kommunikálni a koncertjeinket, a rendezvényeinket, a versenyeinket.

Például az újszerű, egyszerre fogyasztható és tabutémákat feszegető Koncertmagazinnal – lényegében ezzel nyertük az első Red Dot díjat 2014-ben –, ide a legkiválóbb zenetörténészek írják a szövegeket, és koncepció, hogy egészen máshogy közelítenek rá egy-egy kanonizált műre, művészre.

Egy ilyen magazin fél évig készül, és a nemzetközi kortárs fotóművészet legjava is megjelenik benne a szám tematikájához igazodva. Angol nyelven is kiadjuk a magazint, és akármelyik külföldi országba elküldtük, reagáltak. Azt gondolom, hogy ez nemcsak a Zeneakadémiának jó, hanem az országnak is. A Bartók Világverseny, ha úgy tetszik, ennek az ösvénynek az úttá szélesedése.

Az első pillanattól ez volt a célja, amikor a Zeneakadémiához került? Ezt tűzte ki maga elé, hogy a magyar elit kultúrát megismertesse a világgal?

A Zeneakadémiának óriási múltja van – Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Ligeti, Kurtág György: ezeknek az alkotóknak a művei kötelezettséget rónak ránk.

Ezt hiba, sőt bűn lenne parlagon hagyni. Magyarország meghatározó erejű a klasszikus és kortárs zenében – az élvonalhoz tartozunk.

Óriási lehetőség: ez a nagyvilágba vezető híd lehet. Ezen próbálunk elindulni. Amikor Batta András az Akadémiára hívott, ezt kérte tőlem. Ha ezt kellő merészséggel és izgalmasan tudjuk tálalni, egy bátor szellemi kaland keretein belül, akkor hathatunk. A verseny ötlete, amely egy kétévente más hangszeres, valamint a közbülső évben zeneszerzőverseny hatéves folyamát jelenti, Vigh Andrea rektortól származik, ránk a megalkotás, fejlesztés hárult. A Bartók Verseny arculata az időtől független, zenéjében most is teljes érvényű, puritán, de szenvedélyes, emberi karakterében rejtőzködő Bartókból táplálkozik. A nemzetközi kampány is most indul, és nem mulasztanánk el túllépni a fontos zenei szakmédiumok körén: meg fogunk jelenni a New York Times, a Spiegel vagy a Le Monde és a BBC felületein is, hogy a zenei világon túl is üzenjünk.

1992-ben, amikor a Magyar Televízióhoz került, akkor is kulturális műsorokban dolgozott. Néhány éven belül már úgy emlegették, hogy ön a „kultúrmédia fenegyereke". Hogyan lett a fenegyerekből a magyar magas kultúra nemzetközi kommunikátora?

Az ember öregebb lesz, és már nem akar „fenegyerekeskedni".

De akkor, 1992-ben akart?

Persze. Alapvetően íróként kezdtem a pályát. A Törökfürdő című újszerű, radikális irodalmi művészeti folyóirat egyik alapítója voltam Péterfy Gergely, Ficsku Pál vagy Bencze Ottó, Térey János mellett. Aztán mentem a televízióhoz. Szinte azonnal a „Stúdió" című műsorba kerültem. Óriási dolog volt, hiszen egyetlen televízió létezett, mindenki az MTV-t nézte.

A kultúrmédia fenegyereke Forrás: Szabó Stein Imre

A Stúdiónak mint kulturális műsornak kedd esténként, főműsoridőben körülbelül kétmillió nézője volt adásonként. Ezt ma a legelvadultabb realityshow sem tudja produkálni. Páratlan pillanat volt. Ezt persze akkor, huszonéves fejjel az ember nem tudja. Azt viszont tudtam, hogy egy elit csapatba kerültem. Egy műsorba többek közt Kepes Andrással, Vinkó Józseffel és Érdi Sándorral. Mindenki teljesen más karakter volt, és mindenki a saját, egyedi érdeklődése mentén készíthette a műsorát.

Én, huszonéves, bőrkabátos fiatal íróként a filmes képi világgal és a mélyinterjúkkal hasítottam.

Másfél havonta volt saját adásom. Szerkesztő-műsorvezető voltam, olykor még rendeztem is a saját műsoromat. A főszerkesztő, Érdi Sándor nyitott ember volt: néha kirázta a hideg azoktól a műsoroktól, amiket készítettem, de bizonyos kereteken belül szabad kezet adott nekem is.

Hét évig dolgozott a Stúdiónál. Kik voltak a meghatározó interjúalanyai? Kikre emlékszik úgy, hogy „na, ez nagy dobás volt"?

Több száz nagyinterjút készítettem, valóban nagyléptékű emberekkel. Nem is tudnék kiemelni közülük...

Persze, Joseph Heller, a Coen fivérek, Andrzej Wajda, Tarantino, Patti Smith, Jiri Menzel, Nick Cave, Peter Greenaway meghatározó volt. De például Hofi nekem adta szándékkal az utolsó interjút.

A Reklám-ügy című anyagom is emlékezetes volt, amit Cserhalmi Györggyel készítettem. Ez akkor volt, amikor Csehalmi elvállalt egy igazi, fizetős reklámot – először a nagy színészikonok közül. Ekkor az egész értelmiség rászállt. Ebből egy elég erős, provokatív anyag lett, elindított egy vitát. Elég vicces ma ez már.

A Bob Geldoffal készített interjú után terjedt el önről, hogy ön a kultúrmédia fenegyereke. Tetszett önnek ez a jelző?

Fenegyerek... Azért ez nem a legrosszabb epitheton ornans.

Mai szemmel hogyan látja az akkori önmagát?

Fiatalabb voltam. Az ember változik, ahogyan idősebb lesz. Megtanulja, hogy

az élet bonyolult, hogy a szabadság nem létezik annak korlátjai nélkül

– ezt Lord Byron írta. Erre az igazságra nem húszévesen jön rá az ember, hanem a harmincas- negyvenes éveiben. És ha ekkor akar nagyot alkotni valaki, a célhoz rögös út vezet. Be kell tartani számtalan szabályt. Főleg, ha vezető lesz, és felelősséggel tartozik. Ekkor a fenegyerekség már vicces póz: inkább bátorság - jó dolgok szolgálatában.

Az MTV után került az induló RTL Klubhoz. Kommunikációs igazgató és szóvivő lett. Addig csupán egyetlen televízió volt, ettől a pillanattól fogva viszont több. Milyen kereskedelmi csatornát szeretett volna látni?

Nagy és izgalmas váltás volt. Senki nem tudta a receptet, hogy hogyan lehet felépíteni egy kereskedelmi csatornát. Hiába jöttek a külföldi topmenedzserek, fogalmuk sem volt, hogy Magyarországon hogyan kell elkezdeni a kereskedelmi televíziózást. Tudták, hogy hogyan működik Hollandiában vagy Belgiumban, de Magyarországon más a közeg, és az itt élőknek kellett ezt kitalálni. Én mint író és a köztelevízió kulturális újságírója nyilván ösztönösen azok felé a formátumok felé voltam nyitott, amelyek számomra valamilyen szinten még értékkel bíró műsoroknak tűntek.

Zsigerből elleneztem már akkor is a realityshow-t, ugyanis az emberek viselkedésmintákat, értékrendeket sajátítanak el a műsorokból. Tudtam, hogy a televízió komoly hatással van az emberek tudatformálására. Ez akkor is így volt, és ma is így van.

Akkor, amikor indult az RTL Klub, én az értékközpontúbb televíziózásban hittem. Az első 2-3 évben volt is számos ilyen műsor a csatornán. Megcsináltam a „Mindenki minket néz" kampányt, ami elég provokatívra sikerült. Biztosan sokan emlékeznek még arra a képre, amikor Fábry Sándorra piros bokszkesztyűt húztunk – úgy nézett ki, mint egy pankrátor. Az a kép ennek a kampánynak a része volt. Izgalmas volt. Lehetet kísérletezni. Nem arról volt szó, hogy átvesszük a külföldi mintákat, és azokat lekoppintjuk. Próbálgattuk, hogy mi a jó recept. Azt hiszem, pont akkor jöttem el az RTL Klubtól, amikor eldőlt, hogy lesz Való Világ. Nem emiatt jöttem el, de utólag törvényszerűnek látom.

Zsigerből ellenezte a valóságshow-kat Fotó: Stiller Ákos

Ma ez már bonyolultabb kérdés. Azt gondolom, hogy a kereskedelmi adóknak óriási felelősségük van – és úgy látom, kicsit elvetették a sulykot. Lenne igény az izgalmas, emberhez közelibb, szolidaritást építő formátumokra. Sokszor hallom, hogy azért megy egyre lejjebb a színvonal, mert erre van igény. Látom, hogy a realityműsoroknál a szereplők egyre inkább alulmúlják a korábbi szériák szereplőit. Erre az a mondás: ezt akarják látni az emberek. Ez nem igaz. A televízió, ahogy már mondtam, ízlést formáló hatalom. Az emberek ennél magasabb minőségű műsorokra is vevők lennének. Sőt jelentős részük már egyáltalán nem is néz tévét, vagy csak tematikus adót éppen emiatt.

Ha jobb, minőségibb, másképp izgalmas műsorokkal visszacsábítanák a nézőket, a reklámpiac is változna, ugyanis a minőségi televíziózás irányába nyitott magasabb státusú nézőket is megszólítanák a hirdetések. Tehát a piaci érdek most kivételesen egybeesik humánus-társadalmi szempontokkal.

A mostani közszolgálati tévé kezd visszatérni egy érdekes pályára. Az M5 kulturális csatorna elindítása nagyon pozitív, de úgy látom, hogy sokat kell még dolgozni azon, hogy a köztévé visszanyerje a nézettségét, amit jó 12 éve tartósan elveszített.

Formabontónak, klisérombolónak kell lenni a magas kultúra kommunikációjában Forrás: Szabó Stein Imre

Később a Művészetek Palotájának kommunikációját vezette.

A Müpa egy nagyon jól felépített intézmény volt már akkor is. Káel Csaba lett a vezérigazgató, és ő hívott engem oda. Pontosan tudta, értette a kommunikáció súlyát. Ott már látni lehetett a lehetőségeket, mert egy nemzetközileg bejáratott intézmény volt, de távolról sem volt mindez kiaknázva a médiafronton. Két dolgot szerettem volna megvalósítani. Az egyik az, hogy a magyarországi piacon belül a nagyobb médiumok felé akartam nyitni, elhitetni a médiumok vezetőivel, hogy tudunk úgy tálalni magas kultúrát, hogy nem lesz olvasógyilkos tartalom belőle. Nyitottunk a tömegmédia irányába – és ez erős nyitás volt. Elkezdtem tárgyalni az MTVA vezetésével, és egy év múlva elfogadták azt az üzleti konstrukciót, amit kidolgoztam.

Világviszonylatban először jött létre egy olyan megállapodás, hogy egy nagy televízió fix műsorrendbe beépítve, minden héten folyamatosan önálló branddel rendelkező zenei kulturális műsort sugároz úgy, hogy egy kulturális intézmény állítja elő a műsort.

Jelen esetben ez a MüpArt-Klasszik és a MüpArt volt. Sem a BBC, sem az ARD, sem a legkomolyabb közszolgálati csatornák sem alakítottak ki olyan műsorrendet, ahová ilyen súllyal visszatérő módon épülne be az egy irányból érkező kulturális tartalom. Ez évi nyolcvan-száz tévéműsort jelentett, és a rádiós műsorgyártás terén is sikerült új modellt kialakítani. Hatalmas dolog volt.
A másik célom pedig a nemzetközi irányba való nyitás volt. A nemzetközi sajtó bevonása.

Miért mondja, hogy újszerűen, máshogy kell kommunikálni a komoly kultúrát? Már a Müpában is ezt láthattuk, és most a Zeneakadémián is.

Az igazán értékes zene rendkívül demokratikus: mindenkihez szól.
Ez egy végtelenül egyszerű üzenet, amelyet erősen kell kommunikálni. Nem gondolom, hogy csupán néhányak kiváltsága egy-egy jó komolyzenei koncert.

Az is kérdés, hogy ha két évtized múlva kevesebb lesz a nézőnk, ha kiüresednek a koncerttermek, akkor mi tartja majd el a koncertéletet? Annyira erős a komolyzene közege, hogy igenis lehetünk kicsit avantgárdok vagy klisérombolók.

Nem lehet unalmas vagy szürke szólamokkal megszólítani egy mai fiatalt. Kinevet. Vagy meg se hallja. A másik út az eléréshez, amikor - nagy ritkán - olyan megtisztelő felkérést kap az ember, amit Gőz Lászlótól kaptam, hogy szervezzem meg Kurtág György 90 éves születésnapja kapcsán a nemzetközi sajtót, az ott készült interjúk bejárták a világot - és remélem a mester sem bánta meg, hogy most az egyszer megnyílt kicsit az újságíróknak.

Shakespeare-t is fordított Forrás: Szabó Stein Imre

Miközben televíziózott – MTV, RTL Klub –, vagy más területen dolgozott, nem is írt? Az írói énjét háttérbe szorította?

Alapvetően mogigráf író vagyok. Ezt „írásiszonynak" lehetne mondani. Az írói énem íróként pörög, de ahhoz, hogy leüljek írni, a helyzetek speciális együttállására van szükség. Ez pedig meglehetősen ritka. De az írónak írnia kell – akár mogigráf, akár nem. Ez is egy olyan erő, amelyet ha nem enged ki néha az ember, szétfeszíti belülről. Ki kellett engednem. Éppen ezért elkezdtem Shakespeare-t fordítani még a kilencvenes években. (Persze már megint az írás helyett.) Ez nyilván több, más, mint a hagyományos műfordítás.

Ez konkrét írói/költői feladat, katarzissorozat, pontosan olyan, mintha az ember a saját kisregényét írná, ugyanakkor az eredeti szöveg iránti hűség folytonosan hűti a lendületet. Nagyon érdekes állapot ez.

Úgy kezdődött, hogy Alföldi Róbert meg akarta rendezni a Velencei kalmárt, de nem tetszettek neki a régi fordítások. Megkért néhány kortárs írót, hogy egy háromoldalas mintában mutassa meg a saját fordítását. Valamiért az enyém tetszett meg neki. Ezután fordítottam le a művet. Rájöttem, hogy Shakespeare nagyon közel áll hozzám. Már-már annyira, mintha ismerném. Nagyon sok minden kiderül egy íróról, ha az ember olvassa az írását. Többet árul el magáról egy író, mint például egy zeneszerző vagy egy képzőművész. Később lefordítottam a Macbethet, aztán elmentem Thomas Kyd és Christopher Marlowe felé, és lefordítottam a Doctor Faustust. Minden fordításomnak színházi bemutató lett a vége. Három kötetem jelent meg ebből a világból, az utolsó, összefoglaló a „Benn a pokol" című. Ha jól tudom, az MTVA megvette a Royal Shakespeare Company néhány kurrens előadását sugárzásra, a Macbeth az én fordításommal lesz látható.

Kisregényéből film készül Forrás: Szabó Stein Imre

Most – ha jól tudom – újra ír. Egy saját kisregényen dolgozik. Milyen tervei vannak ezzel a regénnyel?

Volt egy novellám, a „Főbűnösök" című antológiába írtam jó néhány éve. Egy kitűnő producer – Hutlassa Tamás - keresett meg, hogy a novellából írjak egy kisregényt, mert filmet szeretne belőle forgatni. Megírtam. Most dolgozom a párján, hogy meglegyen a kötet. Szász Jánosnak is megtetszett az anyag – és ez nagyon nagy elismerés. Főképp, mert ha mindez csak szabad választásokon múlna, akkor is úgy véltem volna, ő tud ilyen erős, fájdalmas anyagból nagy filmet forgatni. Elindult egy alkotófolyamat.

A történet 1944 májusában játszódik Dunaszerdahelyen. Mielőtt a felvidéken elindultak a deportálások. Új optikájú holokauszttörténet.

A főhős atipikus figura, nem fejlehajtva jár a közelgő tragédia vihar előtti csendjében. Sok klisével és a dichotomikus szemlélettel is szakít a történet, és olyan szálak is keverednek bele, amelyek Budapestig vezetnek. Megkísérli a lehetetlent... Egy közeli képet mutatunk meg a miliőről, ahol eredetileg sok nemzetiség élt együtt, ha nem is áldott békében, de izgalmas, élhető kultúrában. Egy eltüntetett világ nyomában járunk, és vélhetően egy olyan filmet lehet belőle forgatni, amelyben nagyon erős az érzelmi azonosulás, árnyaltabb a felelősség, és egyértelműbb, tisztábban árnyalt a kollektív szégyen kérdése, mint általában ebben a film toposzban. Vélhetően Szász János írja majd meg a forgatókönyvet – részben velem. A kisregénynek azt a címet adtam, hogy Nem azé, aki fut. Ez egy bibliai idézetből való, (amelynek első felét Ottlik Géza is felhasználta, tessék megmondani, hol) amely így szól: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené". Ez egy olyan film, amelyre, ha elkészül, a világ is nyitott lesz.