Andorai Péter: Halomban álltak nálam a forgatókönyvek

Andorai Péter
Andorai Péter ad interjút 2016 december 16-án
Vágólapra másolva!
2016-ban a Prima Primissima díjazottainak sorába is bekerült a Nemzet Színészévé tavaly megválasztott Andorai Péter. Hat éve nem játszott színházban, és filmben is ritkábban szerepel. Pedig hívják, hiszen elismerten az egyik legnagyobb magyar színész, de gerincproblémái miatt egyelőre nehezebben mozog. Erről nem szívesen beszél, interjút is csak nagyon ritkán ad. Most az Origónak adott – egész életéről. 
Vágólapra másolva!
Andorai Péter Fotó: Szabó Gábor - Origo

Amikor a Nemzeti Stúdióba felvételizett, már megvolt önben a szent elhatározás, hogy színész legyen?

Igen, sőt, annak már megvoltak az előzményei is, mert korábban különböző irodalmi csoportokban tevékenykedtem. Kicsit göröngyösen indult az utam, mert nem vettek fel elsőre a főiskolára, de akkor hallottam arról, hogy van a Nemzeti Színháznak egy stúdiótagozata, ahová lehet jelentkezni. Oda felvettek, így

rögtön bekerültem a legnagyobb művészek, a legnagyobb színészek közé.

Kellőképpen meg is voltam illetődve, akárcsak a többi fiatal évfolyamtársam: előtte legfeljebb tévéképernyőn vagy filmen láthattuk ezeket a nagyságokat.

Hogyan viszonyultak Önökhöz ezek a nagy művészek?

Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Kötelező volt tegezni őket. Előfordult, hogy cigivel kínáltak, sőt, pénzt adtak, hogy igyunk egy sört az egészségükre a többiekkel. Ettől aztán csökkent a kezdetben bennünk lévő feszültség, viszont természetesen

megmaradt a kellő tisztelet és alázat irántuk és az egész szakma iránt.

Sőt, hozzá kell tennem, hogy az épület iránt, mert a Nemzeti Színház egy fogalom volt akkor: hatalmas színészóriások voltak a tagjai.

Mi, stúdiósok pedig lassan tanulgattuk a szakmát. Bejártunk olyan előadások próbáira is, amelyekben nem szerepeltünk. Ez nem lett volna kötelező, de mondták a tanáraink, hogy mindig jó, ha kicsit belelesünk, hogyan zajlik a munka. Nagyon kezdők voltunk még, minden újdonságnak számított nekünk. Nem győztük figyelni, ahogy a rendező, adott esetben akár Major Tamás, hogyan instruálja Váradi Hédit vagy Sinkovits Imrét, és ők hogyan építgetik, alakítgatják a szerepeiket. Nyitott szem, nyitott fül – mindent, amit el lehetett lesni a szakmából, mi megpróbáltunk ellesni. Aztán szépen elindultunk mi is a pályán.

Ön diplomával a kezében szeretett volna elindulni: újra és újra felvételizett a Színművészeti Főiskolára.

Gyakorlatilag minden stúdiós megkísérelt bejutni a főiskolára: kit elsőre vettek föl, kit másodikra, szépen lassan fogyott a társaság. Viszont vettek fel újakat is, így nem volt az tulajdonképpen egy nyugdíjas állás, és természetes, hogy én sem akartam volna az idők végezetéig csak statisztálni, vagy legfeljebb egy-egy mondatos szerepeket alakítani.

Amikor már másodszorra nem vettek föl a főiskolára, a stúdióban mondták, hogy maradhatok náluk, sőt, el is várták ezt, hiszen nekik is hasznos volt, ha már ismerős fiatalokat tudnak betenni egy-egy apró jelenetbe, esetleg tömegjelenetbe. Ám egyszer csak kaptam egy váratlan felkérést Kecskemétről, mert ott Radó Vili bácsi, az akkori legendás igazgató keresett jó kiállású, magas fickókat. Így elhívtak minket Kecskemétre Trokán Petivel, és ott kezdődött gyakorlatilag a pályám: rögtön kaptam kisebb feladatokat, epizódszerepeket. Onnantól nem volt megállás, mert akkor már tudtam:

eléggé megfertőzött a színház ahhoz, hogy ez egy életre szóló szerelem legyen.

Végül egy évet töltöttem Kecskeméten segédszínészként, és onnan próbálkoztam ismét felvételizni. Lassacskán már az utolsó lehetőségemnél tartottam, hogy jelentkezzek: végül korengedménnyel kerülhettem be a főiskolára.

Andorai Péter több évet töltött a Nemzeti Stúdióban (ma: Pesti Magyar Színiakadémia). Fotó: Szabó Gábor - Origo

Milyen érzés volt, amikor megérkezett az a hír, hogy hatodjára végre sikerült a felvételi?

Én általában elsőre nem nagyon tudom kimutatni az érzelmeimet. Tudomásul vettem a hírt, és csak késő este, sőt, másnap esett le igazán a tantusz, hogy végre sikerült. Közel laktam a főiskolához, és szinte naponta arra mentem, megnézni a táblán kiírva, kiket vettek föl.

Nem volt zökkenőmentes a kezdet,

mert az épp akkor osztályt indító tanárok inkább 18-20 éveseket szeretnek felvenni. „Maga már kész színész! – mondták nekem a Kecskeméten töltött évem alapján. – Minek kell magának a főiskola? Vidéken előbb-utóbb úgyis kap majd jó feladatokat!” – mondogatták, mintha nem tudták volna, mennyire a fontos a diploma. Próbáltak visszatoloncolni vidékre, de ha már a minisztériumtól kaptam meg az esélyt, hogy a hivatalos korhatáron túl is felvegyenek, a mai napig bánnám, ha nem lettem volna elég kitartó. Ki tudja, hol lennék akkor? Rengeteg esemény összjátéka alakítja az ember egyéni sorsát: én nemcsak a diploma után, hanem már előtte, harmadéves koromban elkezdtem filmezni, és kézről kézre adtak a rendezők. Akkor cseppentem bele igazán a szakma sűrűjébe, mint Pilátus a krédóba.

Kezdetnek azonnal adódott egy érdekes epizód: úgy tudom, a Nemzeti Színházban csak fél évadot töltött el, mert megelégelte, hogy nem kapott szerepet.

Valóban visszaszerződtem a főiskola után a Nemzetibe. Kecskemétre is hívtak, de betyárbecsületből azt mondtam, hogy visszamegyek a Nemzeti Színházba, mert ők annyira ragaszkodtak ehhez. Akkor éppen Marton Endre volt az igazgató – felváltva töltötték be ezt a tisztséget Major Tamással –, és ő szinte elvárta, hogy mint a saját neveltjük, visszamenjek. Én pedig, bár nem voltam mohó, vártam a lehetőségeket. Tudtam, hogy bizonyos dolgokat ki kell várni, de gondoltam, hogy a stúdiós időkhöz képest komolyabb, szöveges feladatot bizonyára kapok.

De nem így történt. A próbatáblára már kiírták majdnem egy évre előre az előadásokat, és ahogy néztem, sehol sem találtam a nevem. Egyedül egy görög dráma szabadtéri előadásában szerepeltem, ami a Várból őszre beköltözött a kőszínházba, de ott is csak a férfikar egyik tagja voltam. Két hónap után mentem fel az igazgatóhoz elmondani, hogy hívnak Kecskemétre, Shakespeare Ahogy tetszik című darabjában egy jó kis karakterszerepre, Szurdi Miklós rendezésében. Valójában fél lábbal már ott voltam lélekben, csak az adminisztrációt kellett elintéznem. Amikor bejelentettem, hogy felmondok, mert úgy tűnik, hogy ebben az évadban egyébként nem játszanék semmit, Marton keményen rám pirított, hogy mit képzelek: itt sokan állnak sorba, akik évek óta várják a nagyobb lehetőségeket! Én viszont úgy gondoltam, ha ez így megy, akkor erre nekem nincs sem időm, sem szükségem, úgyhogy kértem a munkakönyvemet.

Nagy botrány kerekedett emiatt:

hogy meri 2-3 hónap után otthagyni a nagy Nemzeti Színházat egy fiatal, kezdő senkiházi?! A minisztérium még azzal is fenyegetett, hogy letilt engem a színházakról és a filmezésről, minden módon próbáltak megfélemlíteni. De engem ez nem érdekelt, mert tudtam, hogy Kecskeméten kész szerződés vár.

A szerződés mellett milyen szerepek várták?

Újra ott dolgoztam, ahol korábban nagyon jól éreztem magam segédszínészként. Sorban jöttek a darabok, szinte egy év leforgása alatt: dolgozhattam Gábor Miklóssal, akit istenként tiszteltem és szerettem, és az ő rendezésében eljátszhattam egy Sarkadi-főszerepet. Akkoriban a kollégák és a pesti újságírók rendszeresen zarándokoltak el a kiemeltnek számító színházakba, Kecskemétre, Kaposvárra, Szolnokra. Nagyszerű lendületben voltam, sikerem volt, még országos visszhangja is volt az előadásainknak.

"Úgy indult be a pályám, ahogy be kell indulnia egy pályának" Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szintén Szurdi rendezte például a Kabaré-t. Ugyan soha nem volt szerepálmom, de akkor már nem is tudom, hányadszor néztük meg moziban a Liza Minelli-féle Kabaré-t, és azt mondtam, hogy szívesen eljátszanám a konferansziét a darabban. Rám is osztották a szerepet. Kizárólag ilyen sikerekről tudok beszámolni: tényleg úgy indult be a pályám, ahogy be kell indulnia egy pályának, színházi és filmes vonalon is. Jöttek a filmek sorra:

szó szerint halomban álltak nálam a forgatókönyvek.

Mielőtt ezekre rátérnénk: színházból is igen sok szerepel az ön életrajzában, van, ahol csak 1-2 évadot töltött el. Mindig egy újabb konkrét feladat szólította máshová?

Nem,

én alapvetően „vándorszínész” vagyok:

nem tudok sokáig megmaradni egy helyen. Megunom magam egy idő után. Csodálkozom is egy-egy kollégán, aki évtizedeket tud eltölteni egy színháznál. Nyilván annak is megvan a maga varázsa, vagy elképzelhető, hogy az illetőnek sokkal erősebb a komfortigénye. Én viszont úgy gondoltam, hogy egy idő után nem túl jó ugyanazokkal a kollégákkal dolgozni: ha már ismerjük egymás gondolatait is, úgy nem tud fejlődni az ember. Így aztán vándoroltam, de persze soha nem ész nélkül: minden információt összegyűjtöttem, jártam vidéki előadásokra, és ha úgy éreztem, hogy valahol jó a közösség, jó lenne együtt játszani egy bizonyos színésszel vagy rendezővel, akkor odaszerződtem.

A különböző színházaknál eltöltött időszakokhoz hozzáadódik még a Filmgyár is, mert akkoriban létezett filmgyári státusz. Ha jól emlékszem, 12-en voltunk leszerződve mint a Mafilm színészei. Bár nem egy színpadon játszottunk, de végső soron egy társulatot alkottunk. Folyamatosan foglalkoztattak bennünket, elsőbbséget élveztünk, ha beindult egy film forgatása: először nálunk keresgéltek, és ha alkalmasak voltunk, akkor rögtön velünk kezdtek el dolgozni. Ez a társaság aztán fölbomlott, elszállingóztak a színészek, én pedig ismét nyakamba vettem az országot.

Az Andorai nevet mikor vette fel?

Ó, az még a pliocén korban (nevet), nemzeti stúdiós koromban történt. Kezdetben ott még Klóczaként voltam bejegyezve, és azt hiszem, még Kecskeméten is így szerepelek régi plakátokon. A főiskolán viszont már Andoraiként: villámgyorsan el lehetett intézni.

A szakmában javasolta valaki, hogy változtasson nevet?

Nem, ez a nővéremnek volt köszönhető. Szobrász-grafikus végzettsége volt, voltak kiállításai. Ő találta ki, hogy nevet változtat, és az a huncutság a dologban, hogy még nekem sem mondta el előre. Nekem nagyon megtetszett, hogy fölvette az Andorai nevet. Már körülbelül egy éve használta, amikor megkérdezett, hogy nem akarom-e én is felvenni ezt a sokkal jobban hangzó nevet. Megkérdeztem, honnan jött pontosan, hogy „Andorai”, de azt mondta, nem árulja el, mert ez az ő személyes, belső titka. Mondtam, hogy ettől függetlenül átgondolom. Megkérdeztem apámat, aki kis habozás után áldását adta erre, talán azért, mert neki is voltak művészi hajlamai. Nem is sokáig törtem ezután a fejem, onnantól kezdve Andorai vagyok.

A mai napig nem derült ki, hogy miért éppen Andorai?

Nem, mert a nővérem, szegénykém már nem él, és elvitte magával a titkot. Nagyon jó testvérek voltunk, rám testálta a nevét.

Nekem pedig már úgy tűnik, mintha ezzel a névvel születtem volna.

Mindennek van oka, minden úgy alakul, ahogy kell, bizonyára ez sem volt véletlen. De ez távolról sem egyedülálló eset a szakmában: a háború utáni nemzedékben sokan változtattak nevet, főleg a filmvilágban. A nehezen kimondható neveket próbálták megjegyezhetőbb névre változtatni.

Andorai Péter még Kecskeméten is Klócza Péterként szerepelt a plakátokon - nővére hatására később változtatott nevet. Fotó: Szabó Gábor - Origo

Önnél, ahogy említette, halomban álltak a forgatókönyvek.

Az első film, amelyben játszottam, Grunwalsky Ferenc Vörös rekviem című filmje volt. Ő volt az, aki elindította a filmes karrieremet.

Sikeres filmes pályáján is kiemelkedő állomás a Bizalom. Milyen emlékeket őriz a Szabó Istvánnal való közös munkáról?

Mint minden új rendezővel, először óvatos voltam, hiszen – visszaköszön a film címe – a bizalomnak fel kell épülnie. Bizonyos idő kell ahhoz, amíg az ember megismeri a másikat egy ilyen rendező-színész viszonylatban. Nekem is fel kell ismernem, hogy mi az, amit a rendező meglátott bennem, amiért éppen rám osztotta a szerepet. Természetesen igazán nagy megtiszteltetés volt Szabó István felkérése: ő akkorra már

fesztiválokra járt, külföldön is elismert rendező volt.

Hamar megtaláltuk a közös hangot, nagyon oldott hangulat alakult ki a forgatáson, főleg „Sutyinak”, Koltai Lajosnak köszönhetően. Nagyon nehéz jeleneteket vettünk föl, koncentráltan kellett dolgoznunk Bánsági Ildivel a zimankós, havas, jeges télben. De felvettük a ritmust, és megismertük a határait, korlátait annak, hogy mi az, amit még elbír a szerep, anélkül, hogy teátrális vagy erőltetett lenne. Ezt mindig patikamérlegen kidekáztuk, és jó párszor felvettünk mindent, mire István, egyeztetve Koltaival, azt mondta: ez jó, ezt megvettük. De megkérdezett minket is, hogy mi hogy éreztük? Ha Ildivel egymásra néztünk, és úgy gondoltuk, hogy még egyszer fel kellene venni, mert nem volt meg benne az a plusz, akkor István magától értetődően azt mondta, hogy álljunk vissza, és csináljuk. Nagyon jó kis csapat voltunk.

Koltai Lajos szokta idézni, hogy a forgatáson úgy fogalmaznak: ha azt érzik, hogy átrepült a színen egy angyal a jelenet felvétele közben, akkor sikerült igazán jól.

Szabó István munkastílusa nagyon igényes. Sokszor maga is belenézett a kamerába, hogy pontosan azt lássa, amit Sutyi. Amikor pedig végre azt látta, amit ő látni akart, úgy tudott örülni, mint senki más.

Úgy tudom, eredetileg a Mephisto főszerepét is önnek szánta.

Ez így igaz. Nekem szánta volna, de már akkor tudta, hogy nem fogja tudni rám osztani. A Nyugat-Berlinben működő filmcég ugyanis, ami a produkció mögött állt, azzal a kikötéssel bízta Szabó Istvánra mint vendégrendezőre az anyagot, hogy

a Mephisto főszerepét csak német ajkú színész játszhatja.

Így került a filmbe Klaus Maria Brandauer, aki akkoriban Ausztria legfényesebb csillaga volt. Felmerültek alternatívák, így vele is készítettek próbafelvételeket.

Andorai Péterrel a Mephisto címszerepére is készült próbafelvétel Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szabó István azonban tett egy kísérletet: azt mondta, mi is csináljunk egy próbát itthon, amit majd kiküld külföldre. A Filmgyárban felállítottak egy színpadot, és a színházban játszódó híres jelenetet kellett megtanulnom a Faust-ból Bánffy Gyurival. Bemaszkoltak, befestettek, ahogy kell, felvettük, és István, ahogy ígérte, elvitte kint megmutatni a filmeseknek. Jó, jó, mondták ők, de csak német vagy osztrák színész tudja úgy elmondani Goethe Faust-ját, ahogy ők azt elképzelték. Bizonyos szempontból még természetesnek is tekinthetjük ezt: el tudjuk képzelni a reakciókat, ha egy külföldi színész el akarná játszani Magyarországon a Bánk bán-t. Ettől függetlenül játszottam a filmben, méghozzá komoly szerepet.

A Bizalom Oscar-jelölése miatt elutaztak Amerikába, és ön hosszabb ideig kint maradt. Hogy volt ez egyáltalán kivitelezhető? Hogyhogy nem számított disszidálásnak?

Nem volt ez disszidálás, és nem akartam véglegesen kint maradni, csak kicsit hosszabb ideig. Voltak kinn ismerőseim, barátaim, ez egybeesett a jelöléssel, és a véletlenek összjátéka révén úgy alakult, hogy hosszabbra nyúlt az amerikai utam. Egy másik földrészre elmenni nem egy hétre érdemes: jeleztem is, hogy ha már ott vagyok, szeretnék körbenézni, meghosszabbítanám az útlevelemet. De ez nem ment könnyen, mert ez még a kőkemény átkos volt: háromévenként engedték ki az embert, körülbelül 50 dollárral a zsebében. Én viszont

eldöntöttem, hogy ha egyszer adódott egy ilyen lehetőség, nem fogok 10 nap után hazamenni,

hanem lesz, ahogy lesz. Va banque-ra mentem Amerikába, tudtam, hogy ha a Jóisten úgy akarja, úgyis visszakerülök a szakmába. Kint egyébként egyáltalán nem kerestem ennek még a lehetőségét sem, mert tisztában voltam azzal, mennyire más ott a világ. Egy európai embernek végig kellene járnia a szamárlétrát. Angolul is csak alapszinten tudtam, így nem lehettek hosszú távú terveim. Tudtam, hogy vissza fogok jönni, vállalva a retorziókat.

Voltak retorziók?

Semmi az égvilágon! Tárt karokkal fogadtak, megmaradt a filmgyári státuszom, sőt, az igazgató hívott: azt mondta, direkt nem bontották fel velem a szerződést, mert várnak vissza. Miután hazajöttem, egy pillanat alatt minden rendben volt: Jancsóval, Zsurzs Évával, Gát Gyurival forgathattam. Egy szempontból nyilvánult csak meg a szocialista szigor: hívtak egy cseh filmhez, és nem adtak ki forgatni. Itthon viszont teljes lendülettel folytatódott a filmes korszak.

Egy-egy díj odaítélésénél kiemelhetik a szakmabeliek bizonyos alakításait, de lehet, hogy ez egyáltalán nem esik egybe a saját kedvenceinek listájával. Önnek milyen szerepeire esik a legjobban visszaemlékezni ebből a korszakból?

Évente küldenek egy listát a Ki kicsodá-hoz, hogy mindig új adatokkal kiegészítve adhassák ki. Így nagyjából összeszámoltuk, hogy 70-80 film és tévéfilm, illetve 30-40 színházi feladat szerepel a pályarajzomban. Belegondolva nem is tudom, hogy bírtam, amikor párhuzamosan forgattam filmet és próbáltam színházban. Eléggé húzós 20 év volt. Azok a feladatok voltak a kedvenceim, ahol

úgy éreztem, hogy meg tudom mutatni azokat a szélsőségeket is,

amelyek bennem szakmailag mocorognak. Persze minden szerephez hozzátettem önmagamból, mert csak abból tudok táplálkozni.

Andorai Péter, a filmsztár, A zöld madár című német Szabó István-film plakátján Fotó: Szabó Gábor - Origo

Valójában generálisan nagyon jó emlékeim vannak. Talán az volt a szerencsém, hogy általában a rendezők, mivel valószínűleg nem véletlenül választottak pont arra az adott szerepre, hagyták, hogy mindent úgy csináljak, ahogy jónak látom. Voltak finom kis instrukciók, de egyszer sem kényszerítettek arra, hogy mást csináljak, mint ami vagyok, mint amilyenek az eszközeim.

Szerettem, amikor bohóckodni kellett,

amikor lehetett igazából komédiázni: a Grunwalsky- és a Szomjas György-filmek adtak erre lehetőséget. Amennyit csak lehetett ripacskodni, azt én belenyomtam, mert olyan jó hangulatúak voltak a forgatások – aztán legfeljebb kivágták a végén, ha már lepattant a filmvászonról a végeredmény.

Színházban is van ilyen konkrét kedvenc?

Színházban főként a 70-es, 80-as évek szerepeit emelném ki, illetve egy olyan alkalmat, amikor visszatértem a forráshoz, és Kecskeméten eljátszottam Az ügynök halálá-t, 10 éve. Ez is az egyik utolsó nagyobb fajsúlyú szerepem volt, amit nagyon szerettem. Bevallom, nagyon dühös vagyok, amiért hiába ígérték, mégsem készült felvétel az előadásról. Sajnálom, hogy nem került szalagra, mert nagyjából minden színházi, de főleg filmes munkámat őrzöm DVD-n Tornyosi Eszternek köszönhetően, akinek nagyon hálás vagyok, és köszönöm az alapos és kimerítő munkát, amivel összegyűjtötte ezeket. Ezt még egy igazi profi se csinálhatta volna jobban. Én egyébként minisztériumi rendeletbe adnám, hogy

kutya kötelessége legyen minden egyes színháznak minden egyes darabot archiválni,

egyfelől azért, hogy megmaradjanak a dokumentumok, akárcsak a levéltárban, másrészt, hogy legyen valami lenyomata ennek a mi tünékeny szakmánknak. Legalább az ember saját családja, az unokái hozzáférhessenek ezekhez az emlékekhez.

Hogyan kell elképzelni a 70-es, 80-as évek színházi vagy filmes miliőjét? Összejártak az alkotók?

Nem volt jellemző. Voltak viszont népszerű színházi klubok: a Fészek, a Rátkai Klub, a Fiatal Művészek Klubja, ahol a hétvégén össze lehetett gyűlni, és találkoztak a filmes vagy a színházi szakmában dolgozók. Akkor tudtunk egy kicsit beszélgetni, de nem kimondottan a szakmáról. A Műszaki Egyetem klubja kicsit szakmaibb, intellektuálisabb helynek számított: ők nem voltak olyan bohémek, mint mi. Emlékszem, egyszer próbáltunk oda felmenni, és azt mondták, hogy inkább ne. (nevet) Persze valószínűleg úgy mentünk oda, hogy már túl jókedvűek voltunk...

Ön a legkülönfélébb időszakok kultfilmjeiben szerepelt, több generáció idéz öntől kultikussá vált mondatokat. Előfordult, hogy megállították az utcán a Falfúró-ból vagy a Csinibabá-ból vett idézetekkel?

Nem tapasztaltam ilyesmit, legfeljebb a klubban tettek utalásokat a többiek, akik látták a filmet. Ilyen értelemben én nem voltam az a sztártípus, akit az utcán, úton-útfélen leszólítanak. Időnként fordult csak elő ilyen, de soha nem volt ez terhes.

Évtizedeken keresztül párhuzamosan forgatott filmeket, és szerepelt színházban Fotó: Szabó Gábor - Origo

Fia is részben az ön pályáját folytatja: zenészként, de színészként is dolgozik.

Igen, hozzám hasonlóan ő is elvégzett egy stúdiót, csak éppen ő a Madách Színházban, Bencze Ilona és Hűvösvölgyi Ildikó osztályában. Filmezni ő is szívesebben filmezne: most is kapott egy szerepet Mészáros Márta új filmjében. Márta azt mondta, hogy

a fiam olyan, mint én voltam, ezelőtt 40 évvel.

Bár szívesen áll kamera elé, nem vágyik erre mindenáron, hiszen az ő életében első a zene.

Szoktak szakmai kérdésekről beszélgetni? Kikéri az ön tanácsát?

Nem, ő a saját útját járja, én pedig soha nem kíváncsiskodom. Azt gondolom, hogy attól ilyen jó a kapcsolatunk, amióta csak megszületett, hogy mindent elmondhat nekem, amit akar, ha tanácsot kér, azt is tudok adni, de tiszteletben tartom, hogy ő hozzám hasonlóan önfejű. A mostani egyébként nem az az időszak, amikor a színházat jóízűen lehetne művelni.

Nem szerencsés, amikor elkezdenek egy darabot azért áthangolni, hogy politikai színezetet kapjon,

legyen ez akár Shakespeare, akár Molière. A túlpolitizáltság ellopja a színház lelkét, és ezzel elidegenít egy bizonyos közönségréteget, akik egyszerűen csak szeretnének kikapcsolódni, és elfelejteni a hétköznapi politizálást.

Az elmúlt években két nagyon fontos elismerést kapott: tavaly a nemzet színészének választották, idén bekerült a Prima Primissima díjazottai közé, Prima címet kapott. Bizonyára sokan tették fel a kérdést, hogy mit jelentenek önnek a díjak?

A mostani és a tavalyi díj is nagyon jólesett, mert elég nagy csend volt körülöttem az utóbbi néhány évben. Azért is jöttek jól a díjak, mert adnak egy kis inspirációt, hogy érdemes még tenni dolgokat.

Prima Primissima Díj, 2016 Fotó: Szabó Gábor - Origo

Tehát ha adódik filmes felkérés, szívesen elvállalná?

A játékstílusomhoz valóban közelebb áll a filmezés, mint a színház.

Ahogy telik az idő, egyre gyűlik a tapasztalat,

és ha Isten is úgy akarja, és a szakma is kíváncsi rám, szívesen vennék még részt különböző feladatokban.