Bacsó Péter a kádereként tartott számon

2017.01.15. 14:04

Egy verses est megrendezésére készül a Nemzeti Színházban játszó és korábban többek között az Oscar-díjas Mephistóban is szereplő Rubold Ödön. A Jászai Mari-díjas színész erről is beszélt, amikor interjút adott az Origónak. Ahogy arról is, hogy milyen volt a Mephisto forgatása, és milyen volt együtt dolgozni a film rendezőjével, Szabó Istvánnal.

Egy verses estet rendez a Művészetek Palotájában. Mennyire új a feladat?

A Művészetek Palotájának van egy sorozata, amiben kortárs költők mutatnak be klasszikusokat. Különböző színházak és a Színművészeti Egyetem vesz részt ebben, és az egyik ilyen esten a Nemzeti Színházat kérte fel a Müpa. Vidnyánszky igazgató úr azt mondta, hogy ezt én rendezzem. Kollégák és volt diákjaim, kaposvári egyetemisták vannak benne, Kukorelly Endre szerkeszti, és Arany János a „főszereplő”.

Rubold ÖdönFotó: Polyák Attila - Origo

Nemrég – mondjuk így: hagyományos módon – a színpadon is rendezett. Mennyire érezte otthonosan magát ebben a szerepkörben?

Nagyon szívem szerint történt a dolog. Szerencsém volt, mert a békéscsabai színház egy nagyon jó színház, és nagyon nyitottak voltak a vezetők. Olyan kellékest, világosítót, hangmestert tálaltak fel, hogy élvezet volt ott dolgozni,  a színész kollégákat pedig én választottam.

Jól értem, hogy mindenről ön döntött?

Igen, és ez valóban elsősorban a színház vezetésén múlt. Nagyon jó szakemberek voltak akkor ott, és vannak most is. Seregi Zoltán most az igazgató, és Fekete Péter ugyan a magyar cirkusz újjáélesztésén, modernizálásán dolgozik, de ő is visszajár Békéscsabára, és nagyon sok mindenben konzultálnak. Óriási szabadságot adtak nekem. Én soha életemben profi színházban nem rendeztem. Addig.

Ha már szabadságot említi... Színészként mennyire fontos önnek a szabadság, az, hogy a rendező nagy mozgásteret hagyjon önnek, hogy a szerepet úgy játszhassa el, ahogy szeretné?

Az egész életünk rabságban telik. Sokszor még azt is megmondják, hogy hol vegyem a levegőt. Milyen ruhadarabot vegyek föl, hol jöjjek be, hová álljak, melyik fénybe, milyen hangerővel beszéljek.  Nekünk mindent megmondanak a rendezők. Nekünk – kis túlzással – az egész egy zsákban táncolás, és azon belül kell – főleg a lelki – szabadságunkat megtalálni, miután alaposan kigyakoroltunk egy technikai sorozatot, amivel lebonyolítunk egy szerepet. Az egész testünket, lelkünket, meg a fizikumunkat be kell idomítanunk, és azután jön csak a szabadság – ha jó a szerep –, akkor el lehet repülni. De addig egy rabság.

Azzal kezdte, hogy így élem az életem, aztán azonban kizárólag a színpadon nyújtott produkcióról beszél. Az életét mennyire éli szabadon?

Én most igazából szabadnak érzem magam, de vannak persze dolgok, amik megkötik a szárnyalásomat vagy a szabad létemet.

Például az, hogy imádom a két gyerekemet, nagyon szeretem az édesanyámat, és ezért nem szerződöm vidékre, mert most szeretnék a közelükben lenni.

A másik, hogy nem hagyom el Magyarországot, imádom ezt az országot, imádom ezt a nyelvet, és a mozgásomban tulajdonképpen ez korlátoz.

Fölmerült valaha az életében, hogy külföldre költözik?

Ténylegesen soha! Egyszer álltam hozzá valamelyest közel. 1979-ben egy amatőr színházi fesztiválon voltam New Yorkban. A nagybácsikám New Jersey-ben élt, és amikor elbúcsúzott tőlem, a kezembe nyomott egy üveg whiskyt, és azt mondta nekem, meg a barátomnak, hogy: „itt az utolsó pillanat, gondoljátok meg, hogy itt akartok-e maradni. Ha igen, akkor egy évig tudok nektek segíteni, azután talpra kell állnotok”. Ott zokogtunk mind a ketten a barátommal, de mondtuk, hogy megyünk haza.

Könnyű döntés volt?

Nagyon könnyű. A sírás azért volt, mert megható volt a nagybátyámnak ez a gesztusa. Minden ide köt.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A főiskola után rögtön ide szerződött a Nemzeti Színházba, amelynek büféjében ez az interjú is készül, és egy nagyon fiatal társaságban találhatta magát. Gondolok itt elsősorban Kubik Annára, Mácsai Pálra vagy Kováts Adélra. Milyen volt velük dolgozni?

Bocsánat, ne legyen félreértés, ez a fiatal csapat – az említetteken kívül még többen is voltunk, nagyjából húszan – nem ebbe az épületbe került, hanem a Hevesi Sándor térre, ahol akkor állt a Nemzeti Színház. Vámos László volt a művészeti vezető, és rengeteg fiatalt összegyűjtött, minden évfolyamból a neki legjobban tetszőket, és rengeteget játszatott minket.

Nagyon hálás vagyok neki, és annak az időszaknak. Az nekem a főiskola meghosszabbítása volt, hiszen velem azonos korú, fiatal színészekkel játszottam, éltem folyamatosan, és elég komolyan megismerhettem magam. Rengeteg nevet tudnék sorolni, csak a múltkor is véletlenül kihagytam egy nevet, és a közösségi oldalon azonnal rám is írt, hogy „és én nem?!”

Akkor ne is kérjem arra, hogy elmondja, kikkel tartja a kapcsolatot ebből a társaságból?

Szétszéledt a társaság, de két nagyon jó barátom maradt abból a társaságból. Funtek Frigyes, aki Franciaországban él, de főleg rendezni elég gyakran jár haza, a másik Kubik Anna.  De nagyon jóban vagyok – akkor nagyon sokat segített nekünk, már befutott komoly színésznőként – Császár Angélával is. És ott volt egy még fiatalabb generáció, akiket én már tanítottam: Nagyváradi Erzsébet, Bori Tamás, Ignácz Mihály. Utóbbiból nem lett színész, de kiváló ember, és nagyon jó barátom.

Több vidéki városban: Kecskeméten, Szarvason, Békéscsabán is szerepelt, mielőtt visszatért a Nemzeti Színházba. Ide most hazatért?

Más épület, más társaság van itt, és nem is színésznek szerződtettek, hanem ifjúsági meg családi programok kitalálójának, megrendezőjének.  Vidnyánszky Attila igazgató szemléletéhez az is hozzátartozik, hogy ne csak olyan előadásokat csináljunk, amire jegyet vehet egy fiatal, hanem egyéb olyan programok is legyenek, amire bejönnek, és ide szoknak.  Ezért van az Ádámok és Évák ünnepe középiskolásoknak, Kölyöknapok, minden hónapban egyszer a kisgyermekes családoknak, mindenféle beavató programok általános iskolásoknak. De már a második találkozáson Vidnyánszky Attila megkínált egy szereppel, a Fekete ég, fehér felhők című előadásban, úgyhogy színészként is dolgozom. Három előadást játszom folyamatosan.

A Tóth Ilonkában például azt játssza, amit most én, a darabban riporter.

Igen, nagyon-nagyon szeretem. Nagyon fontos előadásnak tartom. De mind a három előadást élvezem, és mind a három előadást olyan ügynek tartom, amit szívesen és boldogan szolgálok.

Néhány napja hívtam önt, a vezetékes számát kaptam meg. A telefonba egy hölgy szólt bele, aki azt mondta, hogy a „művész úr éppen ebédel”. Nekem ez annyira passzolt abba a képbe, amit önről ismeretlenül is képzeltem, hogy ön – jó értelemben véve – A művész úr. Helyes az önről alkotott képem?

Azért azt tegyük hozzá, hogy ezt nem én mondtam, hanem az én kedves kolléganőm. Ő így beszél.

Én úgy vagyok vele, ha engem megszólítanak, hogy „művész úr!” – ha hiszi, ha nem –, a mai napig egy villanás alatt végigfut az agyamon, hogy „ja, ezt nekem mondták!” 

Én a mai napig nem gondolom magam művész úrnak, és nem is úgy tekintek magamra, és meglepődöm, amikor művész uraznak, pedig 40 éve foglalkozom színjátszással.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A Mephisto egy nagyon fontos alkotás a magyar filmtörténetben, amelyben ön szerepelt. Hogyan emlékszik a forgatásra?

Hála istennek Szabó István egy évig filmezésre tanított minket. Nagyon hasznos kurzus volt. Őrületesen jó érzés volt, hogy egy ilyen óra után odahívott magához, és elmondta, szán nekem egy kicsi, de nagyon fontos szerepet. Majd azt kérdezte, hogy: „mit szólnak majd hozzá a többiek?”

Szabó Istvánnak ennyire fontos volt, hogy mit gondolnak majd az osztálytársai?

Ezek szerint igen. Gondolom, kicsit kóstolgatott is, hogy mit szólok ehhez a dologhoz.

Mit szóltak a szerephez az osztálytársak? Irigykedtek?

Nem, hát az osztálytársaim is benne voltak aztán. A filmben ugye szerepel egy amatőr együttes, és őket az én osztálytársaim alakították. Mondjuk nem volt annyi napjuk, meg nem kellett Kelet-Berlinbe utazniuk, meg nem kellett átmenni Nyugat-Berlinbe forgatni.

Azért ez óriási különbség.

Persze, persze. Máig meghatározó élményeim származnak abból a forgatásból. Én úgy emlékszem, azt mondtam a tanár úrnak: nem elsősorban a külvilág, és ezen belül a diáktársak véleménye fogja az érzéseimet meghatározni, hanem a belsőmből döntök.

Milyen volt Szabó Istvánnal együtt dolgozni?

Nagyon türelmes a színészekkel, törődik velük.

Koltai Lajos néhány hónapja egy interjúban azt mondta nekem, hogy amikor A napfény ízét forgatták közösen, a forgatás jelentős része, mondhatni, történelemóra volt, ahol Szabó István az adott korról tartott előadást.

Eleve úgy kezdődik, hogy Szabó István és Koltai Lajos – aki egy hihetetlenül kedves és nagy tudású művészember – halkan társalognak egymással. Ott nincsen üvöltözés vagy hangoskodás.  Ők egyeztetnek, és a forgatáson szépen lassan kicserélik egymással a véleményüket. Kulturáltan. Szabó István a színészek lelkével és kinézetével is foglalkozik. Igazgatja a ruhájukat, és közben érezteti velük, hogy milyen fontosak. Ez nagyon lényeges.  Nagyon jó pszichológus, példaértékű. De tudok mondani olyat is, amikor hihetetlenül letolt minket. Isten nyugtassa, Balikó Tamással voltunk állandóan együtt, és Berlinben a volt nagy birodalmi épületben forgattunk. Reggel hétkor már beöltöztetve ültettek minket, és éhesek voltunk, nem volt akkor éppen reggeli, nem nyitott még ki semmi, viszont sört mértek.

És a Balikóval megtettük azt, hogy: „akkor reggelizzünk sört!” Kértünk is, és egyszer csak megállt mellettünk Szabó István... Amit mi kaptunk ott... Finoman, halkan.

Amiket mondott, hihetetlen volt! Hiába próbáltuk magyarázni, hogy rendkívüli helyzet van, azt mondta, hogy: „olyan nincs! hogy képzeljük ezt? Ezt mi nem engedhetjük meg magunknak egy egész napos forgatás előtt!” Rettenetesen kikaptunk, és nagyon szégyelltük is magunkat. Mi fölmentettük magunkat, ő nem. De ezt egy életre megtanultam. Mint ahogy azt is, hogy a színész a szép jelmezében nem ül le, nem fekszik le. Ha szünet van, hanyatt fekszik, hogy az arcát ne gyűrje.

Ezeket ön mind betartja?

Ezt nem csak Szabótól, a stábtól megtanulja az ember. Ezek olyan apróságok, amik a napi munkát hátráltathatják. Gondoljon bele: egy színész fáradt a forgatáson, nyolc órát várnia kell, és elunja magát. Lefekszik és elalszik. Szétnyomódik az arca, és ráncos lesz a bőre, és jön az asszisztens, és azt mondják, hogy „felvétel van!” Egy színész egy ilyen szituációban használhatatlan.  Az alkoholtól pedig esetleg nem tud koncentrálni. Ezek olyan játékszabályok, amiket az iskolában nem mondanak, a forgatáson lehet megtanulni. Nagy iskola volt.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Egy másik nagy rendezővel, Bacsó Péterrel is többször forgathatott. Teljesen más karakter volt a két rendező?

Több filmben is dolgoztunk együtt. A Tegnapelőttben ismert meg, megkaptam tőle a Te rongyos élet egyik főszerepét, utána aztán játszottam a Hamvadó cigarettavégben meg a Majdnem szűzben.  A maga raccsoló hangján az mondta nekem: Ödönkém, maga egy Bacsó-kádeh.  Megint csak jókat tudok mondani. Ő például nagyon sokat rábízott a színészre. Mondott instrukciókat, de ő az egésszel törődött. Mondott egy-két fontos dolgot, azután azonban hagyott engem. Ő is elég sokszor próbáltatta a jeleneteket. Nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy jó hangulat legyen a forgatáson. Olyan embereket válogatott össze – egyébként Szabó is ilyen –, akikkel régóta dolgozik együtt, akikkel ismerik mások gondolatát. Nagybörzsönyben forgattunk, ott is laktunk, fantasztikus volt a hangulat. Se kiabálás, se feszültség nem volt, maximum annyi, ami éppen a munkához kellett. Iróniával nézte az egész világot, magát is, és a forgatások után jókat beszélgettünk. Jó humorú ember volt, és felülről látta magát is, meg a világot is.

Ha már az iróniát említi! A Te rongyos... című filmet, ha egyetlen jelzővel kell illetni, az az irónia.

Ő azt vallotta, hogy nevetve kell a hátunk mögött hagyni a múltat.

Azt az egész szakma tudja – azt nem tudom, hogy a nagyközönség is tudja-e –, hogy ő annak a világnak, amit ironizált, egy hű, hittel teli kiszolgálója volt.

És itt azért kicsit bicsaklik a dolog.

Ezt némi éllel vagy kritikával mondja, vagy egyszerűen objektivitással a hangjában?

Ez tény. Egy művésznek a morálját megítélni, azt gondolom, nem szabad. Egy embert, aki művész, a műve határozza meg. Az reprezentálja, a művén keresztül válik halhatatlanná. Vagy nem. A szobrász a szobrával, a filmrendező a filmjével, a színész, amíg emlékeznek rá, az alakításaival.  Lehet valaki hihetetlen nagy alkotó, miközben sok nem rokonszenves emberi tulajdonsága van.

No de a már említett filmben, a Rongyos életben Bacsó a fennálló rendszert is – maradjunk az ön jelzőjénél – iróniával mutatja be.

Igen.

Neki egy picit több volt megengedve?

Azt én nem tudom. Abban az időben Magyarországon két dologról nem lehetett beszélni: az egyik 1956 és Nagy Imre volt, a másik a szovjet csapatok jelenléte. Most, hogy már rengeteg emlékirat megjelent, sokan tévében, rádióban nyilatkoznak, hogy őket hogyan alázták meg. Azt azért tudjuk, hogy az Alföldön disznóólban is laktak kitelepített arisztokraták. Az enyhén szólva túlzás, hogy kitelepített arisztokraták zsúrt adnak az istállóban, szépen felöltözve. De mint mesélőnek megvan a szabadsága, hogy ő így meséli el ezt a történetet.  Hogy aztán azok mit szólnak hozzá, akik ennek elszenvedői voltak, és a dolog sokkal embertelenebb volt, sokkal keményebb, durvább volt, az egy másik dolog. Megmondom, azért furcsa nekem erről beszélni, mert egy nagyon népszerű filmről van szó, és közben az egyik főszereplő itten szapulja... Szeressék csak az emberek!

Így az interjú végén, összegezve azt mondanám, hogy rendben van az élete. Vitatkozna ezzel?

Nem. A színpadon, ahogy az életben is, mindig valami újat kell mutatnom. Ebben szerencsés vagyok. Új szerepben mutatkozhatok be egy est rendezőjeként, ahogy arról az elején is beszéltem, és persze az egyes szerepeimben is mindig meg kell újulnom. Fontos, hogy azt mondhassák, hogy „ezt nem is gondoltam volna, hogy a Rubold ezt is el tudja játszani”. Akik ismernek meg szeretnek, azok tudják, hogy nem a megszokott mederben folynak a dolgaim.