60 évvel ezelőtt, 1957. január 16-án halt meg a 20. század és valószínűleg a világ egyik legismertebb olasz karmestere, Arturo Toscanini. Szegény zenészeket segítő alapítványa máig működik.

Arturo ToscaniniForrás: wikipedia.org

Toscanini 53 zeneszerző 117 operáját vezényelte, hangversenyteremben pedig 175 zeneszerző több mint 480 művét dirigálta. Mindent összevetve 600 művet adott elő, teljesen kívülről, fejből.

Toscanini 1867-ben Parmában született. A kiskorában gyakran betegeskedő fiú különleges zenei tehetségére és nem mindennapi memóriájára egy elemi iskolai tanítója figyelt fel – ő javasolta a szülőknek, hogy írassák Arturót konzervatóriumba. Toscanini kezdetben úgynevezett külsős diákként, majd bentlakó ösztöndíjasként tanult tehát a Pármai Királyi Zeneiskolában.

1884-ben a tizenhét éves Toscanini mint csellista, zeneszerző és karmester szerepelt abban a műsorban, amelyet a Konzervatórium növendékei adtak elő. Az 1884–1885-ös tanévben a konzervatórium igazgatója az összhangzattan helyettes oktatójává nevezte őt ki. 1885 júniusában Toscanini maximális pontszámmal letette utolsó vizsgáit, megkapta a legmagasabb kitüntetést csellóból és zeneszerzésből, továbbá elnyerte a Barbacini-díjat is, amelyet minden évben a legkiválóbb diák kapott meg.
Az iskola befejezése után Toscanini egy ideig Capriban és Reggio Calabriában játszott, majd Genovában hajóra szállt, és São Paulóba utazott. Egy társulattal felléptek Brazília több városában, így Rio de Janeiróban is, ahol a zenekar tagjai fellázadtak az akkori karmester, Leopoldo Miguez ellen, és nem voltak hajlandóak az ő vezényletével színpadra lépni. Egyszer Miguez egészségi okokra hivatkozva lemondta az esti előadás vezénylését, a színház pedig egy Superti nevű karmestert nevezett ki a helyére. A közönség kifütyülte Supertit, aki sértődötten távozott. Ezután egy órával az őrjöngő közönség még mindig nem volt hajlandó hazamenni: ekkor felkérték Toscaninit, hogy vegyen frakkot, és vezényelje az aznap esti műsort. Toscanini ezt elvállalta ugyan, de nem volt hajlandó átöltözni: a pódium széléről dirigált, miután a közönség végre elcsendesedett. Toscanini nemcsak a közönségnek tetszett, de a kritikusok is kedvezően fogadták, ezért a társulat igazgatója megkérte, hogy legyen a karmesterük. Ekkoriban tizenegy opera szerepelt a repertoáron, és Toscanini mindegyiket partitúra nélkül vezényelte.

Így indult Toscanini karrierje, amely távolról sem volt zökkenőmentes, de csodás fénypontok jellemezték: vezényelte a Bajazzók ősbemutatóját, Az istenek alkonya első olasz nyelvű előadását, a Bohémélet világpremierjét. A karmestert kötötte szerződés a Scalához, Piemontba, Veronába, Genovába, Palermóba, Pisába és Torinóba is. Munkája nem volt mentes a botrányoktól sem: miután elhatározta, hogy a bevett szokással ellentétben nem engedi megismételni az előadásokon a kedvenc áriákat, összetűzésbe keveredett egy ezt kifogásoló katonával, aki párbajra is kihívta.

Szorgalma és kitartása mellett egyébként is ismert volt dühkitöréseiről: ha a próbákon valami nem tetszett neki, pálcákat tört, kiabált, káromkodott, kottaállványokat dobált és partitúrákat tépett szét. Előfordult, hogy a közönséggel is komoly konfliktusba került: akkoriban az volt a szokás, hogy az előadás alatt a nézőtéren nem kapcsolták le a lámpákat, a közönség pedig ki-be sétálhatott, ehetett, vagy akár kártyázhatott is, Toscanini viszont változtatni akart ezen. Lekapcsoltatta a lámpákat, mert az volt az elképzelése, hogy tökéletes színházi illúzió csak elsötétített nézőtér mellett lehetséges. A közönség azonban nem akart sötétben ülni, és amikor az elégedetlenségük miatt felkapcsolták a lámpákat, Toscanini mérgében széttörte a saját pultlámpáját.

Verdi támogatásával Toscaninit 31 évesen kinevezték a milánói Scala zeneigazgatójává. Harmadik évadát a Bohémélet-tel kezdte, ebben a darabban debütált a Scala színpadán Enrico Caruso. 1903-ban, botrányoktól kísérve, Toscanini búcsút mondott a Scalának, később mégis visszatért oda vezényelni, 1908-ban viszont a New York-i Metropolitanbe szerződött. Olaszországba való visszatérése után számos jótékonysági előadást vezényelt a háború okozta károk enyhítésére. Sokáig szimpatizált Mussolinivel, sőt, a fasiszta párt parlamenti képviselőjelöltje volt, de később olyannyira kiábrándult Mussoliniből és a fasizmusból, hogy azt mondta: Ha képes volnék embert ölni, Mussolinit megölném."

1920-ban Toscaninit kinevezték a Scala igazgatójává. 1929-ben viszont már a New York-i Filharmonikusokkal kezdett próbálni. 1933-ban hivatalos volt a bayreuthi Wagner-fesztiválra, azonban amikor tudomást szerzett a zsidó zenészek üldözéséről, lemondta a részvételt, és elsőként írta alá a Hitler politikája elleni tiltakozásul küldött táviratot. Sőt, szolidaritása jeléül később Palesztinában vezényelt egy kizárólag zsidó zenészekből álló, frissen alakult zenekart, amit maga Albert Einstein köszönt meg neki egy levélben.

1934-ben a Filharmonikusok együtt zenéltek Yehudi Menuhinnal. Toscanini vezényelte a Bécsi Filharmonikusokat is, illetve Prágába és Budapestre is ellátogatott. Londonban a BBC zenekarát is dirigálta.

A második világháború alatt – bár addig minden filmes felkérést visszautasított – a karmester szerepet vállalt egy háborúellenes propagandafilmben. A háború után ingázott Olaszország és Amerika között: még 83 évesen is hathetes turnéra indult az NBC zenekarával, nyolcvanöt évesen még a televízió is közvetítette, ahogy vezényelt. 87 évesen vonult vissza, és még halála előtt nem sokkal is egy újabb munkára készülődött.

Az 1928-ban Arturo Toscanini létrehozta saját alapítványát, amely máig működik: az 1990-es évek közepe óta munkanélküli zenészeknek ad lehetőséget, hogy továbbképezhessék és menedzseljék magukat. A zenészek együtt dolgozhatnak egy teljes szimfonikus zenekarral, illetve olyan mesterkurzusokon vehetnek részt, amelyeket vezető európai és nemzetközi zenészek, tanárok és szólisták tartanak részükre. Az alapítvány operaénekesek, valamint az opera műfajában dolgozó muzsikusok és műszaki szakemberek továbbképzését is segíti.