Újabb verses kötete jelenik meg Lukács Sándornak. A Kossuth-díjas színész ezenfelül rengeteg darabban szerepel, és több bemutatóra készül. Az Origónak adott interjúban a fiatalkori kalandjairól és a házasságáról is beszélt. 

Tudom, hogy rengeteg darabban szerepel, de mi az, amire a leginkább készül mostanság? 

Február 26-án mutatjuk be Bartis Attila Rendezés című darabját a stúdiószínpadunkon, rendezi Szikszai Rémusz vendégként. Az egész ügy izgalmas. Egy 1956-ot átélt és megszenvedett, részben a megszenvedést előidéző családról van benne szó, és az ebből fakadó konfliktushelyzeteket mutatja be. Egy nagyon érdekes szerepet játszom benne, és nagyon jól dolgozunk Rémusszal. Inspirál minket, és remélem mi is őt. Ez már a harmadik bemutató lesz az Audiencia és a Don Juan után.

Lukács Sándor színészFotó: Mudra László - Origo

A Psota Irén-emlékesten is fellép. Mivel készül, saját írással vagy idézettel?

Valóban felhívtak a Madách Színházból, hogy lesz Irén emlékére egy est. Az Irén egy lobbanékony, 120 fokon égő színésznőnk volt, egy százados tehetség, egy unikum, egy egyedi lény.  Részben gondoltam egy nagyon szép Tóth Árpád versre, ami a szerelem himnuszának is tekinthető, az Esti sugárkoszorú-ra, mert Irén lelkében őrületes nagy szerelmek égtek, és egy ilyen vers lenne méltó az ő egyéniségéhez, de még az is lehet, hogy írok valamit.

Nem véletlenül merült föl bennem, hogy saját verssel készül, hiszen hét verseskötete is megjelent már. 

Igen, és ha már így előhozta, most 

a könyvhéten – május végén, június elején – jelenik meg a legújabb kötetem, a Kezdetek utcája címmel. 

Mesél róla?

Viszonylag hosszú idő, nyolc év telt el a legutóbbi könyvem, az Elűzött álom óta. Rengeteg volt a színházi munkám, és nem volt időm és energiám arra, hogy foglalkozzak versekkel, de most a nyáron valahogy ez a közlési vágy összesűrűsödött bennem, és lávaszerűen tört ki. Ötven versből áll a kötet.

Mi az, ami a leginkább inspirálja az írásban?

Gyerekkorom óta írok, majdhogynem előbb írok, mint színészkedem. 1956-ban kilencéves voltam, akkor írtam az első versemet egy kockás számtanfüzetbe.  Miskolcon születtem – 16 éves koromig ott is éltünk –, a Győri kapuban laktunk, és láttuk, ahogy elindult a forradalom idején a Lenin kohászati gyárból a munkásság, lyukas piros-fehér-zöld zászlókkal, és ha anyámék nem is engedtek ki minket, de az ablakból, testközelből láttam mindent. Zászlók, ez volt a címe a versemnek. Hosszú ideig megvolt, aztán valamelyik költözködésnél elkallódott. De, hogy a kérdésre válaszolják, hogy mi inspirál! Minden. Egy versen belül több kis novella van, annyi mindenről szól. Persze van olyan is, ami csak egy dolgot ír körül. Azt hiszem, az különbezteti meg az író embert a nem írótól, hogy előbbi egyszerű dolgokon is fennakad, ami mellett más elmegy. Hogy például hogy esik egy almára a fény, vagy jobban észrevesz egy bogarat, ami cipel haza valamit, vagy egy fatörzs erezetét. És ezeket beépíti a versébe, metaforát kap, ettől eszébe jut valami más...  Nagyon érdekes dolog. Szerintem a szemlélődés – főleg a fiatalok részéről – kivesződőben van.

A fiatalokkal kapcsolatban mire gondol, a rohanásra?

Igen. Rohannak vagy a kütyüjükkel foglalkoznak.

Azért azt látom, hogy az okostelefon ön mellett is ott van.

Persze, hát az okostelefon kell, én nem az ellen beszélek! 

Tudná az életét az okostelefonja vagy laptopja nélkül élni?

Most már megmondom őszintén, hogy nem. Csak az embernek tudnia kell használni. Hát a televízión is több száz csatorna van. Az ember a nap 24 órájában nézheti, annyi csatorna van. De nem nézi, egyrészt, mert nem hülye, másrészt mert dolga van. Az ember szelektál, mert van agya, van egy értékrendje, és ha nem az ízlését és az értékrendjét fedő dolgot lát, akkor elkapcsol. Vagy legalábbis el kéne kapcsolnia. 

Fotó: Mudra László - Origo

Előfordul, hogy elbambul vagy megdöbben egy-egy műsoron, és csak azért is végignézi?

Végignézni soha. Elszörnyedni szoktam. De egy kattintás, és vagy elzárom, vagy ugrok tovább.

Azt mondta az interjú elején, hogy rengeteget játszik. Azon a napon például, amikor az interjú készül, a Vígszínházban az Óz a csodák csodájában kétszer is. 

Egészen pontosan három fellépésem van ma, mert kettőt játszom itt a Vígszínházban, és egyet a Rózsavölgyi Szalonban az Előttem az élet című darabban. 

Csak hogy a sor teljes legyen, tegnap délután szintén a Vígszínházban játszotta, szintén az Ózt. Hetente hány előadása van?

Inkább azt tudom megmondani, hogy havonta hány van, olyan húsz körül. 

Összesen hány darabban?

Mester és Margarita, Játék a kastélyban, Földrengés Londonban, Don Juan, Audiencia, Jó embert keresünk,Óz. Ez hét, és próbálom a nyolcadikat, plusz a Rózsavölgyi Szalonban játszom az előbb említett Előttem az élet-et. 

A Vígszínház – a vendégszereplések után – mindig hazatérést jelent?

Én ideszerződtem a főiskola után 1972-ben. Várkonyi Zoltán szerződtetett, abba a bizonyos híres nagy vígszínházi gárdába: Páger, Rutkai, Latinovits, Darvas, Bilicsi Tivadar, Pete Sándor, Somogyvári, Tomanek, nem is folytatom, mert még vagy tíz percig tudnám a neveket mondani.  Egy fantasztikus társulat volt. 

Milyen volt ezzel a társasággal együtt dolgozni?

Fantasztikus! Szinte tahycardiát kapott az ember, mikor belépett, annyi hatalmas egyéniség vette körül.  Az ő aurájukban csak létezni, figyelni, a gesztusaikat, mikről beszélnek, hogy próbálnak, milyen meglátásaik vannak, ez egy óriási tanulmány volt, nekünk fiataloknak.

Mi az, amit abban az időszakban tanult meg?

A mentalitást. Illetve többfajta színészi mentalitást tanultam tőlük. Azt, hogy az ember hogy tanuljon meg figyelni, hogy tanulja meg szétválasztani a lényegest a lényegtelentől. Milyen egy próbának a leglényegesebb szakasza, mikor kell igazán a rendezőre figyelni, hogy kell egymással kommunikálni. Emberismeretet is tanultam tőlük nagyon sokat. Egyébként majdnem mindegyikük nagyon helyes volt velem, velünk, fiatalokkal. Nem volt akkor ott annyi fiatal, mint most. Pár hónap alatt a bizalmukba fogadtak. Én például egész fiatal voltam, amikor Darvas Iván meghívott az öltözőjébe, és én majdnem tíz évig az Ivánnal öltöztem.  Az egy óriási megtiszteltetés volt. 

Hogy jött az egész?

Úgy, hogy próbáltuk Molière-től a Nők iskolája című darabot, Marton László rendezte, a három főszereplő: Halász Jutka, Darvas Iván és hát én voltam a srác, aki elviszi a nőt. Isteni hangulatú próbák voltak, és ott nagyon összebarátkoztunk az Ivánnal. 

Fotó: Mudra László - Origo

Térjünk át a filmjeire. Kezdjünk az Oscar-díjas Mephistóval.

Az egy nagyon jó dolog volt, hogy a Szabó Pistának a filmjében, ha csak egy kis szerepre is – az egyik színészt játszottam – szerepelhettem. Nagyon boldog vagyok, hogy ha csak egy kis jelenetben is, de egy ilyen megkerülhetetlen filmben benne lehettem. 

Rubold Ödön – aki szintén szerepelt a filmben – a forgatásról azt mondta, hogy a film rendezője, Szabó István és az operatőr, Koltai Lajos soha nem kiabáltak egymással a forgatáson, ahogy fogalmazott, halkan beszélgettek. 

A Szabó István az egyik legfelkészültebb rendezőnk.  Hallatlanul precíz, rendkívül megfontoltan oszt szerepet. Nagyon jó volt vele dolgozni, az ember tanult belőle, és ott is sok mindent ellestem. Emlékszem a felvételre, hogy bizony többször is felvettünk jeleneteket, és az István nem nyugodott addig, amíg szerinte nem tökéletesen sikerült valami. A Koltai akkor még fiatal operatőr volt, és nagyon lelkesen dolgozott.  De, hogy Szabó István kvalitású rendezőt említsek, Fábri Zoltán, aki korban Szabó Pista előtt volt, az egyik filmjében a 141 perc a befejezetlen mondatból című filmjében játszottam egy elég komoly szerepet. A Fábri Zoltán bejárt már a Vígszínházba, mert a rendezés mellett díszletet is tervezett. Ez egy nagy élményem volt. Nála sem volt egyetlen hangos szó sem, mindig kért, és azt mondta, „ha te is úgy látod...”. Aztán persze elmondta, hogy ő hogy látja. 

Felteszem, azért a színészek többsége „úgy látta”, ahogy ő. 

Persze. Csak jellemző volt, hogy ilyen úriember volt. Hogy nem diktátor módjára osztotta a dolgokat,

hanem felvezette. 

Aztán a Gyöngyösi Imre rendezővel forgattuk a Szarvassá vált fiúkat. Sajnos már sem a Fábri Zoltán, sem az Imre nem él. 

És, hogy még egy filmet említsek, ami nagyon fontos nekem, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Madárkák című filmje. Ott meg a Cserhalmi Gyurival játszottuk a két főszerepet, és a Bánsági Ildikó és a Schütz Ila volt a két lány. Ezek mozifilmek, ezenkívül megszámlálhatatlanul sok tévéfilmben szerepeltem, amelyek közül mindenképpen meg kell említenem a Megbízható úriember-t és a Császárlátogatás-t. 

Fotó: Mudra László - Origo

Noha már jó ideje házas, fiatal korában – lehet olvasni – igazi nőideál volt. 

Az az igazság, hogy ez igaz, és álszerény lennék, ha tagadnám a dolgot. Valóban volt egy rendkívül kalandokban gazdag legényéletem.  Egy előadás után nem volt olyan, hogy hazamentünk. A Kern Andrissal, a Tahi Tóth Lacival akkor tartoztunk a fiatal színészek közé. Az első út a Fészek Klubba vezetett, ott megvacsoráztunk, aztán vagy flippereztünk, vagy bárba mentünk. Ha még volt energiánk és pénzünk is, akkor pedig átmentünk a Rátkai Klubba, a Nagymező utcába, és hát oda átjöttek mindig a Moulin Rouge táncoslányai. Hát ott nagyon édes kapcsolatok alakultak ki. Hogy is mondjam... Ez hozzátartozott az élethez, és nem is sajnálom, mert az ember annyiféle nőt megismert.  Egyáltalán a női nemet. Sokan állítják, hogy a nők kiismerhetetlenek. 

Ezt ön is osztja?

Részben igen.

Miközben közel negyven éve házas. 

Na jó, hát a házasság a kapcsolatot áttranszponálja. A szerelem mellett egy barátság is kialakul,egymás segítése, a terheknek a megosztása, a tolerancia. Az egy művészet, jó házasságban élni, és mindenképpen két ember kell hozzá. Tehát ha csak az egyik jó, az nem jó!  A jó házasság nagyon nagy dolog. Régen is az volt, ma meg pláne. Az, hogy mi negyven éve együtt vagyunk a feleségemmel, arra nem kell jelző. Ez a negyven év önmagában hordoz mindent. És remélem, hogy életem végéig együtt leszünk. 

Van olyan, ami hiányzik az életéből? 

Ezen a pályán, a művészpályán, és azon is belül a színészpályán, egyenletes boldogság nincs. Igaz, az talán sehol máshol sincs. 

De nálunk nagyon meg kell küzdeni minden egyes szerepért. 

Olyan pontok vannak az ember munkájában, amiken túl kell jutni. Meg kell küzdeni az igazunkért, akár partnerrel, akár rendezővel, bizonyos koncepciókkal szemben. 

Volt olyan, akivel nagyon nehezen ment a munka? 

Inkább úgy mondanám, hogy volt, akivel küzdelem volt a közös munka. Hál' istennek ez volt a ritkább, hetven százalékban olyanokkal dolgoztam, akikkel rövid időn belül egy hullámhosszra kerültünk. A baj a küzdelemben az, hogy energiát emészt föl. És azt az energiát inkább a szerep alakításába kéne beletenni. Szerintem a rendezőnek és a színésznek is az az ideális, ha minél hamarabb közös hangot tudnak elérni.