Ma született Sztankay István – fia emlékezik a nemzet színészére

2017.02.14. 10:08

Amíg a korosztályom el nem tűnik a színről, alighanem mindig lesz valaki, aki megkér ilyentájt: írjak valamit apámról. A sajátom az utolsó olyan nemzedék, amelyből még sokan gondolnak családias meghittséggel apám generációjának formátumos színészeire. Például azért is, mert gyerekkorukban ilyen színészek látogattak el hozzájuk napi rendszerességgel a televízió egyetlen csatornáján keresztül. 

Forrás: MTI/Beliczay László

Mivel esetemben egy ilyen színész még a hétfői adásszünet napján is sokat időzött a nappalinkban, ezért sokan gondolhatják azt is: nagy rálátásom volt arra, ahogyan apám a szerepeire készült. Amely tapasztalatokból utólagosan is ki lehetne elemezni, miként épült fel, hogyan lett karbantartva mindaz, ami meghatározta a formátumos művész egyedi karakterét.
Ezzel csak az a baj, hogy míg a nagyformátumú színész a nappalinkban ebédelt, szürcsölte a habot a sörről, trécselt anyámmal, vagy éppen szerepére készült – én leggyakrabban saját gyerekszobámban tartózkodtam. Nem azért, mintha valami eredendő feszültség árnyékolta volna viszonyunkat a szüleimmel. Nagyon szerettük egymást, de egy kisfiúnak is szüksége van arra, hogy önmagában legyen.
Ám apám svihák volt. Rendre bekukucskált a privátszférámba. Vagyis apámnak sokkal több információja lehetett arról, miként épült fel az én karakterem, mint amennyit én tudok az ő konstrukciójáról.
Máig látom, ahogy bedugja fejét a gyerekszoba résnyire nyitott ajtaján az ilyen helyzetekre tartogatott ördögi mosolyával: „Lássuk csak, miben sántikál ez a gyerek?” 
Annyira azért ismertem az öregemet, hogy már pontosan tudtam: nagyon is remélte, hogy sántikálok valamiben. Ugyanis csintalanságaimban is elég kreatív kölyök voltam, és apám sem volt sótlan fazon. Nagyon bírta például – hogy csak egyetlen esetet idézzek a korai időkből –, amikor egy délután felfedezte: a csinos kis komódom lakkozott tetejéhez illesztettem epokittal a délelőtti sétánkon begyűjtött faleveleket, ágacskákat, kavicsokat. Elsőre persze mutatott némi meglepődést. De amint nagy átéléssel magyarázni kezdtem, hogy éppen két indián amulettjeiből rendezek kiállítást, már szaladt is fülig a szája. Aztán figyelmesen végighallgatta rögtönzött sztorijaimat a bemutatott tárgyak jelentéséről. Abból sem csinált ügyet, amikor a kiállítás végeztével a komód lakkozásában mutatkozott némi hiátus. 

Sztankay István Tornyos Franci szerepében Gádor Béla–Tasnádi István: Othello Gyulaházán című kulisszakomédiájának próbájánForrás: MTI/Kollányi Péter

Apám – akarva, akaratlan – arra ösztönzött, hogy abba az irányba induljak, ahol ő tölti életének hivatáshoz kötődő részét.
Szóba jött, hogy színész leszek. Mondta, persze, hogy nehéz pálya, és az ellenségének sem kívánná. De én a gyereke voltam. Amikor meg tényleg gyakorolni kezdtünk, már nem mondott olyat, amivel kedvemet szegte volna. Kedvence a III. Richárd nyitómonológja volt, tekintete is párás lett, amikor a szöveg legsúlyosabb mondatához érve a szemébe mondtam: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.”
Ami meg a spéteket illeti: azokat már kisrácként simán hoztam. Nettó genetika. Apámat szakmaszerte úgy hívták: a spétkirály. A spét lényegében arról szól: töredék időre kikerülsz a körülötted zajló valóságból, aztán visszazökkensz bele. Fontos a ritmusérzék, azon múlik távozás és visszatérés hatása a publikumra. 
Több hét prózai tréning után áttértünk a sanzonokra, dalokra. Azok kapcsán apámmal közösen spételtük le a tényt: ritmusérzék ide vagy oda, mégsem a színészet lesz nekem a legjobb hivatás. Mert olyan nincs, hogy valaki csak III. Richárd, de Bóni grófot passzolja. Apám felvetette: jelentkezhetnék színházrendezőnek. Talán a tönkrevágott komód, hasonló kisszobai epizódok kapcsán jutott eszébe a lehetőség. A rendező széles spektrumban gondolkodik, ráadásul nem dolga az éneklés. 

Sztankay István, a nemzet színészeForrás: MTI/Kollányi Péter

A Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakán szembesültem a ténnyel: sok mindent örököltem apámtól, de a félelemnélkülisége hiányzik belőlem. Nem cifrázom túl, legyen elég: egyes tanerők nemcsak a spéteket, de még a játékos kedvet sem igazán értékelték. Mi bajuk volt, mindegy már. Én mindenesetre félni kezdtem, féltem, hogy ledarálnak. Aztán meg már nem az leszek, aki voltam.
A tanév végén beszélgettünk egy nagyot apámmal. Emlékeztetett, hogy ő premierek előtt szokott szorongani, aztán a színpadon csodálkozik rá azokra a képességeire, amelyek a tudatos lényétől függetlenül viszik előre a pályán, emelik a színpadi jelenlétét. Mondtam, én napi rendszerességgel vagyok betojva, már akkor görcsbe rándul a gyomrom, amikor reggel megcsörren az óra, és indulni kell a suliba. Magyaráztam, én úgy félek, hogy el sem jutok addig a szorongásig, amiről ő beszél. Mondtam, az én félelmemet külsőleg gerjesztik. 
A gellérthegyi víztároló parkjában sétáltunk, apám megállt, elgondolkodott. Aztán némi dühvel mondta: „Folytonos rettegésben nem lehet dolgozni.” Én tettem hozzá: „Élni sem.” Apám rábólintott.
Bizonyos dolgokhoz persze idő kell. A főiskolát végül otthagytam, de az apámmal való gellérthegyi beszélgetés nem volt hatástalan. 

Sztankay István és Koltai Róbert a Dés–Nemes–Koltai–Nógrádi: Sose halunk meg című zenés játék színházi bemutatójának sajtóbemutatójánForrás: MTI/Kollányi Péter

Peregtek az évek, találtam más hivatást, abban lett végül hasznomra az, amit – ha már a génekből kimaradt – kigyakoroltam. 
Ha tartottam is bizonyos helyzetektől, ha karcosnak éreztem olykor egyesek mondatait – igyekeztem nem mutatni. A nagy igyekezetben ki is kopott belőlem mindenféle szorongás, ami lényegtelen dolgok miatt feszítheti az embert. Könnyebbé vált a létezés, a gerincet sem roppanthatják így felesleges súlyok. 
Apámnak kedvére volt új képességem. Már csak azt szerette volna, ha eszmék kapcsán is erősödik köztünk a hasonlóság. Én ma is úgy vagyok ezzel: kis különbségek csak színesítik a kapcsolatokat. Az alapokban pedig úgysincs nagy különbség köztünk. 
Utolsó éveiben sokat dumáltunk az öregemmel. Régen elment anyámról, mindenféle nőkről, utazásokról, hitről, kételyekről, ábrándokról. Listáztuk, kinek mi jutott az életből. Sorra vettük, kinek mi jöhet még. Egyszer arra is rákérdezett: van-e még bármi, amitől félek? Mondtam neki: attól, hogy egyszer majd ő is elmegy. Hozzátettem: a saját távozásom lehetősége sem tesz nyugodttá.
Rálegyintett maradék félelmeimre, mint holmi semmiségekre. Mintha csak nyugtatni akarna. Gondoltam: ez már részéről is csak játék. 

Sztankay István és Piros Ildikó a Madách Kamara Színházban Alan Ayckbourn Mese habbal című vígjátékábanForrás: MTI/Ilovszky Béla

Aztán az jutott eszembe, esetében talán az égiekkel való kapcsolat adja a nagy nyugalmat. Meg az is kilúgozhatott belőle jó adag rettegést, amit korosztálya megélt. Háborúk, forradalmak, egyebek.
Annyi biztos: apám a kórházi ágyon sütöttel el utolsó spétjét. 
Úgy tett, mintha befejezte volna a földi létet. Gyöngyhalász nem bírja addig szusszanás nélkül, amíg apám bírta. (Lehet, a halál mindig megadja a sanszot egy végső tréfára annak, akinek megvan hozzá a képessége.) Hívtam a személyzetet, tegyék, amit ilyenkor tenniük kell. Amikor mind összegyűltek a szikár bútorzatú szoba ajtajában, apám kezdett újra szuszogni. Erős hatása volt, de aztán szétszéledtek a fehér ruhás doktorok. Apám pedig még szuszogott picit, majd egy balerina kecsességével, vagy ahogy egy jó komponista finoman lezár egy dallamot – abbahagyta itt, a Földön. Szépen, egyértelműen. 
Szülő születésnapján akkor is illik megköszönni a legfontosabbat, ha az ünnepelt távol van éppen. Papa, köszönöm az utolsó leckét, már nem félek semmitől.