Elképesztő képek, elképesztő történetek

2017.03.23. 16:40

A színházi fotósok „nagyasszonya” néhány napja Kossuth-díjat kapott. Negyedikként a honi fotósok közül. Keleti Éva nem titkolja, kedve ellenére kezdett színházi embereket fotózni. De aztán egyre inkább megszerette. Ő készítette a magyar színházi fotótörténelem talán legismertebb és legjelképesebb képét – az akkor már nagybeteg színész, Timár József cipeli a két bőröndöt Az ügynök halálában. Számtalan halhatatlan kép után, fogadalmához hűen, hatvanas éveiben leállt a fényképezéssel. Aztán nyolcvanesztendősen folytatta. A generációjához tartozó színészek közül most azokat szeretné újra kamerája elé kérni, akik még életben vannak. Sztankay Ádámnak erről is mesél. 

Ön előtt csupán négy fotóművész kapott Kossuth-díjat: Féner Tamás, Korniss Péter, Balla Demeter és Kunkovács László. Számított az elismerésre?

Volt idő, amikor igen, aztán elengedtem a dolgot. Most nagy öröm volt. Valljuk be: a fényképészetet sokan link szakmának tartják.

Az újságírást is.

Igaz. Ahogy az is tény: az újságban azért a fotókat nézik meg először. Az élet olykor csupa ellentmondás. A fotókiállítások látogatottsága rendszerint sokszorosa a „rangban” felettünk álló képzőművészeti tárlatokénak. A Magyar Nemzeti Múzeumban tavaly megrendezett kiállításomnak több mint harmincezer látogatója volt.

Önt egyenes út vezette a pálya felé?

Voltak bakugrások. Némi áttéttel még egy balettmesternek is szerepe volt benne, hogy nem más irányba indultam. Lebeszélt a táncról, pedig az volt a nagy vágyam. 

Gyermekkorának emlékképei ezek szerint elég élesek. 

Meghatározó időszak volt. Kultúrakedvelő polgári családban nőttem fel. Édesanyám számára a család jelentette a hivatást, édesapám eredetileg banktisztviselő volt. Ám hosszú évekig azt a gyümölcs-nagykereskedést vezette, amelyet nagybátyám, Kabos Endre háromszoros olimpiai bajnok kardvívó kapott érdemei elismeréseként. Nyelveket tanultam, zongoráztam. Akkoriban jártam balettozni Nádasdi mesterhez. Láttam ugyan a különbséget magam és a szomszéd teremben tréningező operaházi táncosok között, de azt gondoltam, ledolgozható a különbség. Ám a mester végül azt mondta a szüleimnek, ne erőltessük a dolgot. Ez fájt, de a balett szeretete megmaradt, amit későbbi fotóim is tanúsítanak. Gyerekkorom kapcsán az is fontos, hogy az Országos Nőképző Egyesület Veres Pálné Reálgimnáziumába jártam. A szaktárgyak mellett tanultunk illemtant: leülni, felállni, kézcsókot fogadni, satöbbi. És persze varrni, főzni, egyéb hasznos teendőt. Ma is helye lenne mindennek az oktatásban. 

Ön mégsem lett főhivatású háziasszony. 

A szüleim mellett az első tanító nénim és a felsős osztályfőnököm is sokat formáltak rajtam. Nem csak tanítani szerettek, arra ösztönözték a gyerekeket, legyenek igazi egyéniségek. 

Tudható: az ELTE fizika–kémia szakán folytatta tanulmányait. Akkoriban a Nobel-díj járt a fejében?

Másról volt szó. Érettségizve, 1949 nyarán angol–német tolmács voltam a budapesti Világifjúsági Találkozón. Kérdeztem a találkozó fejeseit: hová mehetnék utána egyetemre? Már csak fizika–kémia szakon volt hely. Gondoltam, mindegy, kerüljek be az intézménybe. Fejér Lipót legendás matematikus mellett a kor legnagyobb egyéniségei tanítottak. Mégis váltani akartam, mert humán beállítottságú vagyok. Másodév után szakmai gyakorlatra mehettem az MTI elődjéhez, a Magyar Fotóhoz. Nagy szerencsém, hogy mindjárt a fegyenctelepre kerültem. 

Hová?

A vállalat négyes telepét becézték így, ahol a korszak legjobb fotósai dolgoztak, például Vadas Ernő, Langer Klári, Reiszman Mariann, Csörgő Tibor. Fél évvel korábban államosították a stúdióikat. Nem engedték őket a napi történésekkel foglalkozó riportrészleghez, nehogy valami balhét csináljanak. Csak műszaki képeket készíthettek. Ők azért csináltak ott egy kis művészképzőt is, ahol persze kevés tanítványuk akadt. Rám mohón lecsaptak. Langer Klári a féltve őrzött Rolleiflex kameráját is nekem adta. Mondtam: „Nem értek én a fotózáshoz.” Azt felelte: „Dolgozz vele, majd együtt megnézzük, mire jutsz.” Langer utóbb elárulta: már abból látták, van-e valakinek érzéke a fotózáshoz, hogy miként vette kezébe a gépet. 

Mi volt az első hivatalos munkája?

Seidner Zoli bácsinak világítottam a Láng Gépgyárban, amikor egy mozdonyt fényképezett. Aztán viszonylag hamar jöttek a saját feladatok. Az egyetemet otthagytam, és a riportosztályra kerülve sok zsánerképet készítettem. Például bányásztanulókról, munkáscsaládokról, vetésről, aratásról, a kor hétköznapi dolgairól. 

Úszólecke, 1958Fotó: Keleti Éva

Közbevetőleg: a családi gyümölcs-nagykereskedés miként prosperált az ötvenes években?

Apukámat átirányították az állami gazdaságok minisztériumába. Szükség volt a tudására.

Az ön pályáját mennyiben befolyásolták az egypárti játékszabályok? 

Esetemben a neveltetés abból a szempontból is könnyített az életemen, hogy soha senki nem próbált beléptetni az MSZMP-be. A vonalas figurák a polgári attitűdöm miatt is tartották tőlem a távolságot. Később a saját normális családi életem is védelmet jelentett. Férjem, Mátray Mihály operatőr még főiskolás korában kezdett udvarolni, aztán összeházasodtuk, lett két gyermekünk, nem volt körülöttünk semmi balhé. Általában azokat szerették kóstolgatni, pátyolgatni, akik tele voltak problémával, egyik zűrös helyzetből kerülnek a másikba. 

Hivatáshoz visszatérve: mi a legfontosabb, amit a „fegyenctelep” mesterei között megtanult? 

Szeretni kell az embereket, de legalább megérteni. Egy jó képhez ki kell alakítanod a véleményedet arról, akit fotózol. Az csak úgy megy, ha valamennyire megismered. Lényeg: pozitívan kell hozzáállni a helyzetekhez, mert csak úgy tudsz kapcsolatot teremteni az emberekkel. 

1956 után küldték el színházi fotókat készíteni, mert a korábbi színházi fotósok többsége a forradalom után disszidált. Gyakran említi: nem volt nagy kedve hozzá, mert nem akart lóti-futi lenni a színházi bennfentesek között. Miért gondolta, hogy az lesz?  

Butaság volt, de azon színinövendékek megjegyzései alapján alkottam véleményt a színháziakról, akiket Mátray Misi főiskolai környezetében megismertem. Voltak köztük elviselhetetlenül laza figurák. Mások meg haptákba vágtak magukat a pártállam funkcionáriusai előtt. Miközben tudtam, mást gondolnak a rendszerről, mint amit mutatnak. Ez sem tetszett. 

Egyik első színházi fotója mára legendás lett. Timár Józsefet ábrázolja, aki Az ügynök halála című darab főszereplőjeként két bőröndöt fog elgyötörve. Sokan hiszik: színpadi felvétel, valójában a takarásban készült. Timárral ön akkor találkozott először. Miként sikerült pillanatok alatt annyira megszeretnie vagy megértenie, hogy abból ilyen erős hatású kép születhetett? 

Timár József Az ügynök halála című színműbenForrás: © Keleti Éva

Róla azért sok mindent tudtam már. De addig a képig rendesen megkínlódtam a színházzal. Elmentem előadást fotózni, és azt hallottam magam körül, itt a Mátray Misi felesége. Ez bántott, de meg is keményített: vitt előre, hogy felfedezzek valami újat a színházból. Gondoltam, biztos mást is lehet tenni, nem csak az előadást reprodukálni. De a Timár-kép kapcsán valójában a riportrovatos kollégáim mondták el, valami komoly dolgot csináltam. Még tapasztalatlan voltam, nem tudtam, mitől olyan jó az a kép. Sokkal később értettem meg, hogy mennyi minden rajta van. Egy ember, aki azért küzdött az adott politikai szituációban, hogy színész maradhasson. Aztán megkapja Willy Loman szerepét, de a rá nehezedő súlyok miatt tüdőrákos lesz. Estéről estére színre lép, miközben a betegsége agresszívabb, mint hitték. A kellékbőröndöket emelgetve próbálgatja a fizikai erejét. Tudni akarja, képes lesz-e belépni a rivaldába. A kép a meggyötörtségről, küzdelemről, akaraterőről szól. Amikor készült, akkor ezt nem gondoltam így végig – akkor exponáltam, amikor éreztem, hogy meg kell tennem. 

Egyik fotóján Darvas Iván integet szamárháton. Szarkasztikus kép, aki nem ismeri a hátterét, annak is van valami borzongató a megörökített pillanatban. 

Darvas Iván, 1957Fotó: Keleti Éva

 A Gerolsteini kaland-ot forgatták a Híradó és Dokumentum Filmgyár Stúdiójában, amikor megüzenték Darvasnak, hogy a forgatás után lecsukják az '56-os közreműködéséért. Nehéz abszurdabb helyzetet elképzelni: valaki várja a behívót a börtönbe, közben felhív egy fotóst, hogy örökítse meg az unikális helyzetet, amelyben még egy szamár hátára is felpattan. Abban a pillanatban színésszé változott, ahogy megérkeztem. A háza közelében ügetett a környék szamarának hátán. De készültek más képek is. A közeli kiserdő szélén csendben nézte a panorámát, búcsúzott a tájtól. 

Az idézett képek kordokumentumok, másrészt a színészet korszakfüggetlen lényegét is mutatják. Túlgondolom? 

Beleláthatja. Elképesztő időszak volt. Feljárt hozzánk két nagynevű színésznő, akik gyűlölték egymást, de mivel mindkettejük párját lecsukták, nálunk kérdezgették egymást, ki mit hallott a lecsukottakról.  

Már egy konszolidáltabb korszakban készített ikonikus fotókat Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva kettőséről. Az egyiken a Rómeó és Júlia című előadás ugyancsak ön által készített felvételét tartják a kezükben, amely darabban ők alakították Shakespeare szerelmespárját. Az otthonukban készült fotón valami éteri rácsodálkozás érződik rajtuk. Három napig járt fel hozzájuk, mire elővette a gépét. Volt előzetes koncepciója? 

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színészházaspár, 1971Forrás: © Keleti Éva

A közhiedelemmel ellentétben Ruttkai és Latinovits szerelme nem a Rómeó és Júlia próbái alatt kezdődött. Miskolcon játszottak együtt, ahová Ruttkait vendégnek hívták a Vígszínházból. Utóbbi igazgatójának, Várkonyi Zoltánnak a zsenialitását jelzi, hogy amikor megtudta, hogy lángolnak egymásért, a színházához szerződtette Latinovitsot, és színre vitte velük a Rómeó és Júliá-t. Mindkettőjükkel barátságban voltam, tanúja lehettem a kapcsolatuk alakulásának. A fotózás ötlete akkor született bennem, amikor már szűnőben volt köztük az izzás. Kíváncsi voltam, miként tud úgy együtt élni két ember, hogy már vannak rossz pillanataik is. Akkor vettem elő a gépet, amikor már olyan voltam számukra, mint egy bútordarab. Ám, ahogy fotózni kezdtem őket, mindjárt bolondozásba fogtak. Végül kezükbe adtam a Rómeó és Júlia felvételét. Mintha elvágták volna a bolondos kedvüket. Zoli a képre pillantott, aztán Évára. Majd mindketten az objektívbe. Számomra ez volt a kép. Egy férfi és egy nő egymás mellett, rácsodálkozva, hogy honnan is indultak. Ráébredve, hogy valójában már távolodnak egymástól.

Volt színházi ember, akit nem tudott vagy nem akart fotózni?

Gábor Miklósról sok képet készítettem, közel is kerültem hozzá emberileg, mégis maradt köztünk egy milliméternyi távolság. Sosem voltam képes arra kérni, csináljunk egy általam beállított felvételt. Féltem, hogy úgysem tudnám elkészíteni azt a képet, amit érdemes lenne. Gábor Miklós személyisége nagyon titokzatos, zárt világ volt a számomra. 

Kiket fotózott leginkább „szívből”? 

Béres Ilonát például: gyönyörű volt, nyílt, okos, kedves, szellemes. Törőcsik Mari életében is jelen voltam: megörökítettem az első cannes-i útján is, ahogy a Szép utcában beszerzett kosztümében készül felvonulni a fesztivál szőnyegén. Bessenyei Ferencet is jó volt fényképezni. Nagy barátságban voltunk. Hatvanadik születésnapján, miközben a fél város őt kereste, nálunk dekkolt. Lerúgta a cipőit, elnyúlt a heverőn, és azt mondta a férjemnek: „Misikém, belőlem hamarosan színházi bérlet lesz.” A fiatalabb nemzedékből mások mellett Gálffi Lászlót fotóztam szívesen. Pedig ő is zárt karakter, de hozzá megtaláltam a kulcsot. 

Keleti Éva és Törőcsik MariForrás: MTI/Beliczay László

Hatvanéves kora körül korábbi fogadalma szerint felhagyott a fotózással. Miért?

Még huszonéves fotósként ismertem meg egy idősebb kolléganőt, Wellesz Ellát. Újságíró férjét előbb eltiltották a hivatásától, majd munkaszolgálatba vitték, ahonnan megszökött. 1945. január 17-én kijött a Pannónia utcai védett ház pincéjéből, és azt mondta: „Végre szabad levegőt szívhatok!” Abban a pillanatban végzett vele egy eltévedt golyó. Ellának színházi fotósként két gyereket kellett eltartania. Amikor járta a társulatokat, mindig mondták: „Itt a szegény Ella.” Nem a kora, hanem a körülményei miatt sajnálták. Ifjan mégis belém égett az idősebb kolléganőt övező sajnálkozás emléke. Elhatároztam: én nem leszek „szegény Ella”. Megesküdtem: eljön a nap, amikor felhagyok a fotózással. 

Érzek ebben némi női hiúságot. Domján Edit az életét dobta el negyvenévesen.

Őszinte leszek: az is arra ösztönzött, hogy bizonyos hivatásokat nem lehet a végtelenségig csinálni. Végül hatvankét évesen tényleg leálltam, mert a rendszerváltozás után ráadásul megszűnt az Új Tükör című lap, a második otthonom. Évekig csak szerkesztettem, kurátorkodtam, létrehoztam egy fotósügynökséget is.

Aztán nyolcvanévesen újra elkezdett fotózni. Érdekelne a folyamat kémiája. 

A férjem élete utolsó tíz évében nagyon beteg volt. Végül bekerült egy evangélikus szeretetotthonba. Két évig mindennap jártam hozzá, bár már meg sem ismert. Ültem az ágya szélén, és azt éreztem, nemcsak ő hiányzik, hanem valami más is, ami ugyancsak hozzám tartozott. A mobiltelefonom kamerájával kezdtem fotózni a férjem szobáját. Hangulatokat, falon futó fénycsíkot, a víz rezdülését a pohárban, a paplan különös gyűrődését. Minden kép a magányról szólt. Amikor Szarka Klára, mindenkori kurátorom véletlenül rákattintott a telefonom galériájára, azt mondta: ezekből ki kellene állítani néhányat. Így került öt fotó másfél éve a Nemzeti Szalon tárlatára a Műcsarnokba. Esküszegőként már gondolkodhatom abban, készítek még egy sorozatot azokról a korombeli színészekről, akik még élnek. Béres Ilonáról, Torday Teriről, Törőcsik Mariról, Tordy Gézáról. Úgy ahogy régen: elmegyek hozzájuk, beszélgetünk, aztán előveszem a gépem. 

Álmaiban a múlt képei szoktak peregni, holnapi dolgok képződnek meg, vagy valami szürreálisabb világ?

Nem szoktam álmodni, egyetlen visszatérő képsor kivételével. Táncosnő vagyok, felveszem a tütüszoknyát az öltözőben, bemelegítek a takarásban, begyantázom a spicc-cipő talpát, megszólal a zene. Aztán filmszakadás. Még álmomban sem lendülök soha a színpad felé.