Nem tudom kitörölni az agyamból, ma is bizsereg tőle a talpam

2017.03.27. 18:49

A március 27-i színházi világnap alkalmából egy olyan műhelyt mutatunk be, amelynek a magyar színházi élet elmúlt fél évszázadára gyakorolt hatásánál kevés intézmény büszkélkedhet nagyobb befolyással. Az 1966-ban alapított Nemzeti Stúdió (ma: Pesti Magyar Színiakadémia) színészek és színházi szakemberek generációinak adta meg a biztos alapokat ahhoz, hogy nagy sikereket érjenek el a szakmában. De a Nemzeti Stúdióra az is elragadtatással emlékszik, aki később nem folytatta színi tanulmányait, hiszen a hallgatók egyhangúlag azt vallják: az élet minden területén remekül alkalmazható ismereteket, emberséget, alázatot, fegyelmet tanultak a legendás stúdió tanáraitól. Összeállításunkban Kossuth-díjas, illetve a nemzet színésze címmel kitüntetett művészek – Andorai Péter, Bánsági Ildikó, Csákányi Eszter, Hámori Ildikó, Lázár Kati, Lukács Sándor, Szacsvay László – idézik fel a Nemzeti Stúdióval kapcsolatos emlékeiket.

  

A Nemzeti Stúdió alapítójának, Bodnár Sándornak az emléktáblája a Magyar SzínházbanFotó: Szabó Gábor - Origo

„Különleges volt a Nemzeti Stúdió születése, hiszen azt tulajdonképpen a Nemzeti Színház akkori vezetésének a rémülete hozta létre  – idézi fel a kezdeteket Hámori Ildikó Kossuth-díjas színész. – Felrobbantották a régi Nemzeti Színházat, és a társulat a mai Thália Színházban játszott két évadon keresztül, amíg át nem alakították az Izabella teret, amelynek később Hevesi Sándor térre változtatták a nevét. Még a mostani Tháliában volt Peter Weiss Marat halála című színművének bemutatója, amely hatalmas sikerrel ment, csupa főiskolás közreműködésével. Ugyanis addig a főiskola harmad- és negyedéves hallgatói mind a Nemzeti Színházban statisztáltak, illetve kicsi szerepeket, mondatokat is játszottak. Azzal, hogy a régi színház megszűnt, Canossa-járás következett: ott maradt a társulat csoportos szereplők, különleges statisztéria, azaz „extra stat" nélkül. 

Addig a Nemzeti Színház művészei tanítottak a főiskolán, 1963-tól azonban a többi színházat is bevonták a főiskolai tanításba: a Vígszínházból, a Madáchból, a Tháliából és az összes többi fővárosi színházból is választottak tanárokat, akik aztán a saját végzős növendékeiket elvitték a saját színházukba. Amikor tehát 1966 őszén megnyílt az új Nemzeti Színház, a repertoárt a főiskolások nélkül kellett továbbvinni. Ezért elkérték a főiskolától a második-harmadik rostán kiesettek névsorát – én is így jutottam el a felvételire. Próbáltak olyanokat kiválasztani, akik adottságaikból adódóan esetleg már akkor jól beszéltek, tudtak valamennyire énekelni, mozogni, vagy volt valamicske zenei műveltségük, és bele tudtak helyezkedni kész, már műsoron lévő kitűnő előadásokba. Én azok közé a szerencsések közé tartoztam, akiket így vettek fel.

Hámori IldikóForrás: MTI/Kovács Attila

Sokaknak már maga a stúdiós felvételi is maradandó, életre szóló élményt jelentett: 

"Kisgyerekkorom óta játszottam, a gimnáziumban is. De nem tudatosult bennem, hogy színésznő szeretnék lenni – csak akkor, amikor be kellett adni a felvételire a papírt. Akkor viszont hirtelen, egy éjszaka megfogalmazódott bennem ez a vágy – mondja pályája indulásáról Bánsági Ildikó, Kossuth-díjas színművész. – Másnap szóltam erről a gimnáziumban is, ahol volt, aki kinevetett emiatt. A főiskolára elsőre nem vettek fel, viszont akkor indult a Stúdió. Kaptunk egy értesítést, hogy oda lehet jelentkezni. 

Én meg is érkeztem, derékig érő műhajjal, miniruhában, és – mivel zuhogott az eső – térdig sárosan. Persze, el is késtem, pedig ráadásul én lettem volna sorrendben az első. A mostani Katona József Színház színpadán előadtam Andromakhé monológját – amivel nem vettek fel a főiskolára –, zokogva, sárosan, majd hazamentem, és aztán nem kaptam értesítést arról, hogy felvettek volna. Így közben elmentem a Pinceszínházba felvételizni, ahol nagyon helyes fiatalokkal találkoztam: teljesen fellazultam, és azonnal fel voltam véve. Majd két nap múlva érkezett egy távirat, hogy menjek be a Nemzeti Színházba, mert engem is felvettek a stúdiójukba. Pedig akkor már tudtam, hogy a többiek már régen túl vannak az értesítésen, és én kimaradtam. El sem tudtam képzelni, mi történhetett. Kiderült, hogy az egyik ügyelő – Isten nyugosztalja, nagyon régen meghalt már –, azt mondta Major Tamáséknak, hogy ő nem ért ehhez, és nem tudja, milyen színésznő lennék, de kisplasztikával foglalkozik, és úgy érzi, én színpadra való vagyok. Így aztán neki köszönhetem, hogy behívtak. Mondanom sem kell, hogy majd' elájultam a boldogságtól." 

Bánsági IldikóForrás: Talán Csaba

A Kossuth-díjas színésznek, Csákányi Eszternek is fordulópontot jelentett az életében a felvételi a Nemzeti Stúdióba:

„Miután nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, teljesen összeomlottam, nem tudtam, hogyan tovább. Azt biztosan tudtam, hogy mindenképpen színházzal akarok foglalkozni, és ennek megfelelően kell valamiféle helyet találnom magamnak. Akkor tudtam meg, hogy a Nemzeti Színház stúdiójába felvételt hirdettek. Annak, hogy oda felvételt nyertem, azért is örültem nagyon, mert a sikertelen főiskolai felvételi után azt éreztem, és azt is sugallták, hogy én alkatilag alkalmatlan vagyok a pályára. Akkor még annyira fiatal és ártatlan az ember, hogy nagyon rosszul tud reagálni a hasonló elutasításra: bennem is óriási volt a rossz érzés, ezért jelentett a sikeres felvételim még nagyobb boldogságot és örömöt." 

Csákányi EszterFotó: Szabó Gábor - Origo

 A stúdióban aztán az alapító Bodnár Sándor és a tanári kar meghatározó tagjai: Tatár Eszter, Pós Sándor, Szigeti Károly, Simon Zoltán vagy Györgyfalvay Katalin olyan szellemi útravalót adtak a növendékeknek, amely akár fél évszázad távlatából is meghatározó a pályájukon: 

"A kollégákkal, barátokkal nemcsak egyszerűen összetartoztunk és szerepelgettünk, hanem erős képzést kaptunk – hangsúlyozza Lázár Kati Kossuth-díjas színész. – A tanárok olyan nagy tudást adtak át, amely nélkül ez a pálya számomra elképzelhetetlen lett volna. De nemcsak szakmai tudást, hanem olyan emberséget és világnézetet is kaptunk tőlük,  amit fiatalokként talán nem is értettünk, de a mai napig eszembe jut a jelentősége. Kicsit a régmúltbeli, családias, mester és tanítványa viszonyhoz tudnám hasonlítani azt, ahogyan tőlük tanultunk." 

Lázár KatiForrás: Bolla Bertold

"A tanórákon nagyon fontos volt, hogy ki-ki rátalálhasson a maga személyiségére, rájöjjön arra, hogy milyen lehetőségek állnak előtte, vagy milyen karakter is ő tulajdonképpen – fejti ki Csákányi Eszter. Ebből a szempontból is nagyszerű óráink voltak. Én egy kicsit későn érő típus vagyok, és nagyon kislány voltam akkor még. De éppen ezért is volt olyan jó benne lenni ebben a csapatban, mert a fiatalságomon keresztül egyre jobban megerősödtem, és egyre inkább elhittem azt, hogy én erre a pályára való vagyok." 

"Rengeteg verset és monológot kellett megtanulnunk – mondja a Kossuth-díjas Andorai Péter, a nemzet színésze. – Nagy igényességgel és szigorú pedagógiai üzemmódban készítettek fel bennünket a későbbi főiskolára. Jó belépő volt oda a stúdió: amelyikünket felvették, már tudott mihez viszonyítani. Nagyon komoly óráink voltak: 2-3 órákat töltöttünk fent, a házi színpadon, a mostani Sinkovits-teremben. Ott volt a próbaterme a balettosoknak, a táncosoknak és a kórustagoknak, és mi is ott adtuk elő a verseinket vagy jeleneteket színdarabokból. Bodnár Sándor egyszer sorban felállított bennünket. Azt mondta, koncentráljunk: síri csönd volt, ő pedig járt végig a sorok előtt, és közelről nézett bele a szemünkbe. Akkor kellett elkezdeni a verset mondani, amikor felemelte az ujját: meg kellett várni, amíg ihletett állapotba kerül az ember, hogy minél intenzívebben és őszintébben tudjon megszólalni.  Ezek napi tréningfeladatok voltak, amiket nagyon szívesen végeztünk: először szokatlan volt, de aztán rákaptunk az ízére, úgyhogy ment minden a végén, mint a karikacsapás. Nagyon szerettük a helyzetgyakorlatokat is: meg volt adva egy témakör, például, hogy egy randevún találkozik egy fiú és egy lány a presszóban, de a fiúnak lukas a cipője, és azt valahogyan el akarja rejteni – ezt el kell játszani. Ilyen kis tréfás feladatokat is kaptunk, amiken nagyon jókat szórakoztunk tanulás közben." 

Andorai PéterFotó: Szabó Gábor - Origo

Én a Nemzeti Stúdióban tanultam meg „színházul"  – mondja Hámori Ildikó. Megtanultam, mi a színházi figyelem, mit jelent állandó fizikai és mentális készültségi állapotban lenni, hogyan lehet gyorsan tanulni, mindig pontosnak lenni, és azt, hogy ez mekkora felelősség, nemcsak magunkkal, hanem mindazokkal szemben, akikkel együtt lépünk színpadra.

Az első két hónapban betanították nekünk a színdarabokat, nekünk pedig vennünk kellett a lapot, helyt kellett tudnunk állni. Az első feladatom a már említett Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című előadásban volt, ami különösen nagy dolognak számított, mert ez egy "brechti" stílusú darab, játék a játékban, szerep a szerepben. Ahol nemcsak énekelni és táncolni kellett tudnunk, hanem nagyon jelen lenni, hiszen elmebetegeket játszottunk, akik a darab szerint a szerepeket alakítják: be lettünk tehát dobva a mélyvízbe. 

Rövid idő alatt kellett megtanulnunk, hogy a színpad nem játszótér, ahogyan azt az ember kívülről gondolná, és hogy mekkora felkészültség kell ehhez a szakmához. A tehetség, persze, rendkívül fontos, de a szakmai tudás még annál is fontosabb: hosszú évek során találkoztam olyan színészekkel, akik fantasztikus szakmai tudással rendelkeztek, és talán kevésbé voltak tehetségek, mégis többet értek el, mint azok, akik őrületesen tehetségesek voltak, de nem sikerült elsajátítaniuk a szakma fortélyait. Már az első hónap után észrevettük, micsoda óriási állóképességet követel ez a szakma." 

2016. június 11-én már 50. születésnapját ünnepelte a Nemzeti StúdióFotó: Szabó Gábor - Origo

 A képzés a szakmai alapok mellett a színház mint intézmény alapos megismertetésére is kiterjedt. Ez pedig lehetetlen lett volna a Nemzeti Színház akkori dolgozói, például a Zsolt István vezette ügyelői kar nélkül. 

"Egy nagyon lényeges dologban volt más a Stúdió, mint a főiskola: az elméleti képzés mellett, amelyet kaptunk, megtanultuk, megismertük a színházat belülről – fejti ki  a Kossuth-díjas színész, Lukács Sándor. – Kiderült, hogy ez mennyire heterogén társaság – itt nem csak művészek dolgoznak, nem feledkezhetünk meg a műszakról sem. Vannak itt díszítők, bútorosok, kellékesek, ügyelők, fodrászok, rendezőasszisztensek, és persze adminisztráció, bérosztály és így tovább. A színház egy üzem, mi pedig fiatalon kitapasztalhattuk ennek belső működését.  Megismertük a színház hierarchiáját – mert igenis, a színház egy hierarchikus intézmény: mindig is az volt, és úgy néz ki, mindig is az lesz. Mi, stúdiósok már úgy kerültünk be a főiskolára, hogy addigra ezzel a gyakorlati tapasztalattal gazdagabbak lettünk.

Nemcsak szakmai, hanem mentális, erkölcsi alapot is kaptunk, megtanultuk a színházi fegyelmet. A Zsolt István vezetésével működő ügyelői karnak köszönhetően ugyanis fantasztikus fegyelem volt. Néha kicsit már talán túlzott is, ami sose árt, mert a színháznak egy fegyelmezett helynek kell lennie ahhoz, hogy jól működhessenek a dolgok. A hangoskodás a színpadfolyosón, Isten ne adja, egy kiflivég elropogtatása a színpadon vagy a fütyörészés – főbenjáró bűnöknek számítottak.  Beszélgetni, sztorizni nem lehetett a színpad közelében. A próbák alatt is hallatlan fegyelem volt, és a végén már nem is éreztük úgy, hogy de jó lenne most egy viccet elmondani, vagy hülyéskedni egyet. Az ember ösztönösen, reflexszerűen tudomásul vette, hogy a színházban egy szent célért dolgozik mindenki, és annyira belénk vésték ezt a munkához való hozzáállást, hogy ez a mai napig nemcsak bennem, hanem, gondolom, minden stúdiósban benne él." 

Lukács SándorForrás: Bolla Bertold

Andorai Péterrel egyetlenegyszer fordult elő, hogy magán felejtette a karóráját, miközben a Rómeó és Júlia című előadásban statisztált. Azonnal tudta, hogy komoly hibát követett el:

„Soha többet meg ne lássam magán! – mondta Zsolt István főügyelő, aki egyébként híres futballbíró is volt. Elég volt ez az egy erős epizód ahhoz, hogy később a pályám során mindig az legyen az első, hogy ezeket az utcai , magán-, személyes tárgyakat ott hagyjam az öltözőasztalon. Fontos volt előre köszönni a művészeknek, rendezőknek, és halkan surranni, csöndben létezni a színházon belül, mint egy kolostorban. 

 A Nemzeti Színházban akkoriban játszó színésznagyságokkal való találkozás, sőt, közös munka pedig legalább akkora hatással volt az akkori kezdő színészek pályájának, színházról való gondolkodásának alakulására, mint maga a képzés: 

„Tulajdonképpen ez volt az első igazi, nagy találkozásom a színház kulisszák mögötti életével. Közvetlen közelségből tapasztaltuk meg a háttérmunkálatokat, a próbafolyamatokat. Mi is részt vettünk előadásokban, és folyamatosan képeztek minket, de beengedtek bennünket más előadások próbáira is. Ott próbáltuk ellesni a szakma csínját-bínját, fortélyait" – magyarázza Andorai Péter. 

„A stúdió számomra fantasztikus élményt jelentett: bekerültem egy közegbe, ahol szájtátva néztem a csodálatos színészeket – emlékszik vissza Szacsvay László, a nemzet színésze. – Az ember tragédiája például az a színmű, amelyet én – akárhol is láttam azóta – mindig Váradi Hédi, Kálmán György, Sinkovits Imre vagy Major Tamás hangján hallok. Ezt nem tudom kitörölni az agyamból, annyira beleivódott. Ennek megfelelően elképesztő érzés volt, amikor először állhattam a Nemzeti Színház színpadán: ma is bizsereg tőle a talpam. Nemrégiben újra átéltem ezt, mert a My fair lady-t játszottam Gyulán, de a mostani Magyar Színházban próbáltunk, ami az én időmben a Nemzeti Színház volt. Ha pedig ez az érzés ötven év távlatából megmaradt, akkor valószínűleg jelentős élmény volt..." 

Szacsvay LászlóForrás: Bolla Bertold

„A házi színpadon egyébként verseny döntötte el, hogy ki mondjon az adott napi előadásban egyes mondatokat – teszi hozzá Szacsvay László. – Arra is verseny volt, hogy ki mondja, mint harmadik vagy negyedik tanuló, hogy »Dicső, dicső, bosszantni a filisztert!«. Egyszer én is mondhattam ezt a mondatot! Ez akkoriban óriási boldogság volt!" 

A stúdiósok tehát statisztaként végszavazhattak a Nemzeti Színház addig csak a távolból csodált művészeinek,  Sinkovits Imrének, Kálmán Györgynek, Básti Lajosnak, Kállai Ferencnek és Agárdy Gábornak,  vagy az akkori fiatalabb generációból Szersén Gyulának vagy Sztankay Istvánnak. Ez azonban semmit nem változtatott az irányukban tanúsított tiszteleten: végül a legendás nagyok ajánlották fel a stúdiósoknak, hogy tegezhetik őket. Sőt, azt a házirendben szereplő tiltást is ők oldották fel, hogy a fiatalok nem is tartózkodhattak egyszerre a büfében a társulat köztiszteletben álló tagjaival. A művészek emberi nagyságát mutatja, hogy nemhogy nem ragaszkodtak az előjogaikhoz, még anyagilag is kisegítették néha a kezdő stúdiósokat. Művészi értelemben pedig valódi példaképekre találtak bennük a fiatalok. 

„Törőcsik Mari akkoriban kezdte a pályát, sorra kapta a nagy szerepeket – emlékszik vissza Lázár Kati. – Picike volt és törékeny. Major Tamás a tenyerén hordozta, ő mégis zavarban volt, de aztán csodálatosan próbált és játszott – én valóságos istennőnek láttam. Minden szövegét fejből tudtam, és próbáltam őt utánozni. Még a főiskolán is „törőcsikül" beszéltem, minden szerepemben, mert minden pillanatot olyan hitelesen akartam játszani, mint ő. Azt hittem, ha »leutánzom"« az már ugyanazt a hatást kelti. Hát, ez bizony nem így működik." 

Volt stúdiósok aláírásai az intézmény 50. születésnapján tartott ünnepségrőlFotó: Szabó Gábor - Origo


„Őze Lajosról pedig kezdetben azt hittem – folytatja a Kossuth-díjas Lázár Kati –, hogy amit ő csinál, az nem színészet! Hiszen a színészet az, gondoltam én akkoriban, amikor az ember fensőbbségesen viseli a színészséget. A színészet egyenlő a magasztossággal, komoly, vicces vagy megható, de semmiképpen nem emberszintű! Őze Lajost pedig olyannak láttam, mintha valamelyik családtagom lenne. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy mekkora ritkaság és milyen csodálatos az, ha valaki úgy játszik, ahogyan ő." 

Őze Lajos művészi nagysága és a pályakezdőkhöz való hozzáállása más stúdiósok számára is meghatározó volt:

„Igazi nagy találkozás és óriási öröm volt számomra, hogy Őze Lajosnak a Szeget szeggel-ben a partnere is lehettem – mondja Csákányi Eszter. – Fantasztikus tehetséggel és szeretettel egyengette az alakításomat, és vitt engem magával ebben az előadásban. Boldog voltam, hogy megérezte bennem azt az akkor még csak csetlő-botló, az útja elején járó tehetséget, és kezet nyújtott felém."

Természetesen a stúdiós élet, a maga fizikai állóképességet is próbára tevő mindennapjaival, nehézségeket is tartogatott. Andorai Péter számára a Mózes egyik előadása maradt különösen emlékezetes ebből a szempontból. 

Andorai PéterFotó: Szabó Gábor - Origo

„A Mózes-ben kislévitákként álltunk csatasorban a színpadon. Elég hosszú volt a jelenet, és valamilyen oknál fogva, talán a késői kamaszkornak köszönhetően, egyszer csak elájultam, és mint a balta, eldőltem.  Pár másodperc után tértem magamhoz, de amikor megpróbáltam felállni, a mellettem álló Trokán Péter finoman jelzett, hogy várjam ki inkább a jelenet végét. Utána megkérdeztük a büfében Avar Istvánt, hogy bármit észrevettek-e ebből, de szerencsére kiderült, hogy semmit az égvilágon – olyan csöndben és gyorsan zajlott le az egész. Az ember ezt az élményt elraktározza, mert később hasznos lehet, ha esetleg valamelyik kollégájával történik hasonló." 

„Volt egy pont, amikor úgy éreztem, nem megy, és eljövök a stúdióból – osztja meg a saját mélypontjának történetét a stúdiós időszakból Bánsági Ildikó. – Bodnár Sándor akkor még egyszer meghallgatott. Júlia méregmonológját adtam elő, amire azt mondta: »Maga sehová sem megy innen!« Onnantól kezdve külön foglalkozott velem. Mi akkoriban már statisztáltunk, és ha egy monológot meg kellett tanulni, akkor azt Bodnár Sándor módszere szerint először a saját szavainkkal kellett elmondanunk, és akkor tehettük rá a darab szövegét, a verset vagy a prózát, amikor saját szavakkal már igazán jól el tudtuk mondani. Egyszer, amikor hazafelé mentem, megvilágosodtam azzal kapcsolatban, hogy mit is tanított nekem Bodnár Sándor – még a lassuló villamosról is leugrottam a felismerés hatására. Két szó a lényeg: Csak őszintén!"  Ez kimondva banálisan hangzik, de az értelme összetett: azt jelenti, hogy csak akkor szólalhatok meg, hogyha a zsigerem legmélyéből tudom ezt tenni, és addig kell dolgozni, amíg nem megy oda az érzés. Júlia monológjában is ezt csináltam meg valahogy, ösztönösen, csak ez akkor még nem volt tudatos. Én komolyan vettem, hogy mérget ittam, és tényleg úgy éreztem, hogy meghaltam. Ezt látták meg bennem, és nagyon megszerettek!"

A Nemzeti Stúdió hatása tehát messze túlmutatott egy oktatási intézmény keretein: volt, akinek az első szerelmet hozta el, másoknak egyéb, életre szóló élményeket adott: 

"Külföldre is a Nemzeti Stúdiónak köszönhetően utaztam először, ráadásul repülővel – árulja el Hámori Ildikó. – Vendégjátékra mentünk Varsóba és Prágába: én még addig sosem ültem repülőn, és külföldön sem voltam." 

De olyan művész is akad, aki közvetve a nevét is a stúdiónak köszönheti: 

"Akkoriban én még Lazarovits Kati voltam, nem Lázár – meséli Lázár Kati. – Volt a Stúdióban egy barátnőm, Kiticsics Mari, és együtt jártunk a Stúdióba Usztics Mátyással is. Megjelent akkoriban Az ember tragédiájá-ról egy kis cikk, amelyben azt írták, milyen színház lesz itt, ha úgy hangzik a szereplők névsora, mint egy jugoszláv vízilabdacsapaté – Lazarovits, Kiticsics, Usztics! Akkor döntöttem el, hogy én Lázár leszek! Nem volt ugyan igaza a cikkírónak, de akkor úgy éreztem, ne zavarjon az én nevem senkit." 

Egykori stúdiósok ünneplik az intézményt 50. születésnapjánFotó: Szabó Gábor - Origo

A Stúdió ugyan tavaly már ötvenedik születésnapját ünnepelte, és ma már Pesti Magyar Színiakadémia néven képzi az ifjú színészjelölteket, bizonyos értelemben semmit sem változik az évtizedek során. A most az akadémián tanító egykori stúdiósok és a vendégként visszalátogató volt növendékek is úgy látják: van, ami örök.  

„Nemrég visszamentem a Magyar Színházba játszani – mondja Bánsági Ildikó. Minden egyes zug, a folyosó, a büfé ugyanaz, semmi nem változott meg. Furcsa, hogy ha kinézek az ablakon, ugyanúgy ott a hentesbolt, ahová mi jártunk át kolbászt enni. Biztos más a hentes, de ott van! És ugyanabban a színházban játszik most a lányom, Gáspár Kata, ahonnan én indultam, mint színésznő, és én is újra a Nemzeti Színházban vagyok, csak az akkori Nemzeti Színházat hívják már másképp."

„A Stúdió egyik évfordulója alkalmából meghívtak bennünket a Mózes előadására: Lázár Katival el is mentünk megnézni a darabot – idézi fel Csákányi Eszter. – 10–15 évvel az után, hogy végeztünk, döbbenten láttunk viszont egy számunkra is ismerős helyzetet. Annak idején a Mózes-ben, mint zsidók, szerepünk szerint a homokban kúszva könyörögtünk és imádkoztunk, miközben a sapka alatt kifestett szempillával, elképesztően gyönyörűre sminkelve a legszebb arcunkat adtuk. Nagyon tetszett, hogy ennyi idő elteltével, amint lenn ültünk a nézőtéren, azt láttuk, hogy a stúdiós lányok ugyanígy gyönyörű arccal kúsznak-másznak a sivatagban. Jót nevettünk Katival azon, hogy miféle állapot ez, hiszen valójában ezekben a jelenetekben nem lenne szabad kifestve lennie senkinek, hanem éppen az alázat, a fájdalom és a könyörgés jegyében kellene mindennek zajlania. Azonban az semmit nem változott 15 év alatt, hogy a színpadon mindenki a lehető legszebb akar lenni. Még ha alapvetően nyilvánvaló is, hogy ez nem igazán helyes, de ezt a Mózes-ben valahogy megbocsátottuk egymásnak."

Az egykori Nemzeti Színház, azaz a mai Magyar Színház épületeFotó: Szabó Gábor - Origo

 A stúdiósok elmondása szerint más is van, ami változatlan, méghozzá az összetartás, amely az egykori évfolyamtársak között kialakult. 

„Nagyon jó kis osztály verődött össze: sülve-főve együtt voltunk, nemcsak a próbákon, előadásokon, hanem utána is sokszor nyakunkba vettük a várost" – mondja Andorai Péter. 

„Ha egy stúdióssal találkozom, akit láttam alázattal, szeretettel, akarással, belemenéssel dolgozni, rögtön átugrik a lelkem több mint ötven évet" – jelenti ki Lázár Kati .

Szacsvay László pedig azóta anekdotává vált történetet is megoszt a stúdiósok és az anyaintézmény közti, eltéphetetlen szálakról: 

„Az egyik kollégánk, Révay Géza, szintén az első stúdiósok egyike, nem lett színész: vendéglátós lett belőle, Kanadában él. Egy alkalommal annak idején annyira éhes volt, hogy megette a kellékként kirakott ennivalót.  Már nem emlékszem pontosan a részletekre, de azt hiszem, kitették vagy a darabból, vagy a színházból is. Mindez benne is mély nyomot hagyott, mert aztán »nemes bosszút állt«: a Stúdió 25 éves évfordulóján az egész színházat megvendégelte, fantasztikusan. Olyan fogadást adott, amire a mai napig emlékszik mindenki." 

Lukács Sándor pedig azt is hozzáteszi, hogy a valaha a Nemzeti Stúdióban elsajátított hozzáállás a kollégákhoz jellemző a szakma egészére „Az állandó, folytonos összekacsintás eleve megvan a színészek között. 

Mi egymásra vagyunk utalva. Nyilvánvalóan sok olyan szakma akad még, ahol segítenek egymásnak a dolgozók. De ez a színészetnél megsokszorozódik, hiszen hatalmas szövegmennyiségeket mondunk el, és néha még a kisebb szerepek is nagyon bonyolultak, komplikáltak. Emberek vagyunk, nem gépek, mindig történhet egy kis baj, előfordulhat egy kis felejtés, egy kis kihagyás. Akkor pedig, ha az ember nem tud saját magán segíteni, marad mentsvárul a partner – a partner pedig 99,5%-ban segít! Kihúzzuk a bajból a másikat."