Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedves Néném!
Mindannyian az egyetlen földi életünket igazítjuk így vagy úgy. Olvasom, hogy minek ez a lelombozó húsvéti játszási rend, miért nem mennek sikerdarabok az Operában, pedig végre együtt a család, és X-ék is annyira mentek volna az Erkelbe, bezzeg most nem megy a Billy Elliot, de legalább a Varázsfuvola vagy valami vidám lenne. Mondjuk, a Bűvös vadász... Csak a testemen (vigyázat, hústorony!) vagy inkább a kinevezésemen át, amelyből mondjuk, nincs is sok vissza. A Húsvét a magyar ember kultúrájának fundamentuma, sokáig azt hittem, az európaié is, mára a helyzet bizonytalan. Pedig a Húsvét tényleg nem nyúl, csokitojás és kölni – az összművészetben a legnemesebb alkotások születtek ezen ünnep köré akkor, amikor a lelkek felemelése még azok számára is szükség volt, akik pedig nem is tudtak arról, mi történik velük.
Azon túl, hogy a Varázsfuvola természetesen mindig megállja a helyét, hisz örök szépségről szól örök szépség által (majd a héten megnézhetjük a berlini Barry Koskyék óramű-precizitású produkcióját az Erkelben!), nekem a Karácsonyt jelenti. Ahogy a Diótörő is, amely akkor játszódik, és a Bohémélet, amely legalábbis az ünnepi, téli Párizsból startol el. Pont Karácsonykor nem adnám a Werthert, csak azért, hogy a szerencsétlen szerelmes öngyilkossága mögötti karácsonyi kiskórus adekvát naptári napon szóljon, dehogy. Az ünnepnek, a megszülető Emberfiának semmi köze az önmagára kezet emelő emberhez.
Néném, én nagyon gondosan igyekszem bánni a Húsvéttal. Pláne, hogy tudom: az értékrend-csuszamlásban sokan csak porhanyós sonkát látnak ott, ahol a Karácsonykor született Megváltót keresztre feszítik. Sonkáról, tormáról nincs opera, locsolkodásról nem alkottak balettet. A mi dolgunk a kultúránkat megalapozó legfontosabb történet, a passió felmutatása a zsenik eszközei által. Igen, Tatjána néném erre azt írja nekem: és a Parasztbecsület? Amely csak díszletül használja a Húsvétvasárnapot? Az mehet? Gyilkossággal?
Bizony, nagyon is mehet, megy is. A feltámadási szentmise nem színes szalag Mascagni művén, hanem párhuzama és ellentettje is a szemünk előtt futó nagyon egyszerű, könnyen átlátható és ezért oly mindennapi szerelmi négyszögnek. Amikor a szicíliai falu lelkét készíti a körmenetre, Santuzza – jogos fájdalmában, de mégiscsak – Alfio kezére adja szerelmét, aki a fuvaros feleségével kavar, és amikor Jézus feltámad, Turiddu meghal. A világ nagy alapdrámájával együtt fut a mi kis gyarló életünk tragédiája, s ha továbbgondoljuk, annak őrületéből is csak a hit húzhat ki, a Megváltó segédkeze. Ha a Húsvétvasárnap csak díszlet lenne, felesleges, bármivel behelyettesíthető hívság, mit mondanánk a Carmen negyedik felvonására, amikor a torreádor halálos szúrása (amit nem látunk) egyszerre olt ki életet az előtérben meghibbanó Joséval?
És igen, mindenek előtt, nélkülözhetetlen a passió játszása. Mi, muzsikusok valamennyien Bach köpenyéből bújunk elő a mai napig, még ha nem is volnánk arra méltók, hogy saruszíját megoldjuk. És oly szép és szemléletes a tény, hogy nincs Jézus-opera – hisz megírta ő, nem is egyszer. Mendelssohn, aki száz évvel később felfedezi a Máté-passiót, rövidít és romantikusan hangszerelget benne, mi ezt a nekünk sokkal jobban álló, modern hangszerekkel kompatibilis verziót játsszuk: és itt konzseniális dolgok történnek, mert Mendelssohnnak szabad. A neofiták megrendülései nagyobbak, ezt Szerb Antaltól tanultuk. És olyan kezekben van nálunk ez a produkció, amely világszínvonalat jelent: Vashegyi György stílus- és darabismeretével nem lehet versenyezni, de M. Tóth Gézának a mű német szövegét vizualizáló istentiszteleti koncepciójával sem. És aki ekkor az Operaházba jön, valóban különleges élményt kap, összművészeti koncertet a keresztútról, ahol akár maga is dünnyögheti vagy sírhatja a korálokat. (Már most fáj a szívem, hogy jövőre, amikor a Ház zárva lesz, kihagyni vagyunk kénytelenek a bachi csodát!)
És ettől az évtől másik Passiónk is van. Az Erkelben annak hosszú története során annyi funkció volt már, természetesen mozi is. De az utolsó tekercset még a világháború utáni négy évben játszhatták le, aztán 1949-től átvette az Opera, onnantól nem mozizunk. Csak most, majdnem 70 év után újra. Mel Gibson filmjét megbélyegezték (teljesen alaptalanul), pedig 2004 Húsvétján szédületes karriert csinált ez az alkotás. Mi is akkor láttuk, megindított, de annak több mint tíz esztendeje már. Bevallom, nem voltam felkészülve arra, hogy a nagyheti virrasztásnak szánt Passió-vetítésen ekkora erővel csap le ránk újra a film... Mennyire más a most még csak egyharmadáig se telt Erkelben, de mégis többszázad-magunkkal együtt spirituális élményt kapni – egy filmtől, amelyben nincs ismeretlen fordulat, jószerivel ismeretlen mondat, szó sem! Ez a nagy alkotók szintje, az alaptörténetek alaptörténetének olyan bemutatása, amely nem hagyja szabadulni az embert. Ott pereg benne aznap éjjel elalvás helyett, másnap reggel, este a nagyszombati vigílián, de még húsvétvasárnapi örömbe is belevegyül. Az örömbe, amelynek ára volt, s azt a világ legártatlanabbja fizette meg, és még csak nem is úgy, mint a latrok, akik bántalmazatlanul kerültek keresztre. Jézust többszörös halálra szánták – egy Gibsonnak volt mersze megmutatni a halálnak halálával halást.
Mi pedig többszörös húsvéti élményt szerettünk volna kínálni, úgy is, mint Magyarország legnagyobb kulturális intézménye, mert nemcsak a nemesség kötelez. És jön még a Parsifal és Mascagni derűs, naiv miséje, amelyeket ugyancsak súlyos támadás ér Néném levelében. Jövő héten azokat is megvédem, de leginkább a Húsvétot, amelyet nem lehet, nem szabad édesipari tavaszünneppé degradálni.
Ha addig is bármiben segíthetek, ne kíméljen, várom Néném újabb levelét, kák szálávej létá!
Szilveszter
2017. április 16.
