Hogyan nem üt agyon egy szupernóva egy novelláskötetet?

Vágólapra másolva!

Verset, drámát, novellát ír, és ezek mellett még fotózik is. Jó ideje ismerjük egymást, és legutóbb az általa megálmodott és szerkesztett Budapest Katalógussal kapcsolatban ültünk asztalhoz, most pedig a tavaly megjelent novelláskötetéről kérdeztem. A Váltóáram figurái köztünk járnak. Vagy mi élünk köztük? Hogyan nem terhel túl egy szupernóva egy novelláskötetet, és hogyan lehetnek felszabadítóak a súlyos történetek? Ezekről is beszélgettem Szöllősi Mátyással. Interjú.

Csermely Gábor

Vágólapra másolva!

novella Szöllősi Mátyás

Azt tudom, hogy az irodalom mellett a komolyzenével is foglalkozol valamilyen szinten. Hogy jött ezekhez a csillagászat, egy szupernóva?

Érdekel a téma, és szerettem volna egy olyan motívumot a könyvben, ami összeköti a szövegeket, nem túl direkt módon, hanem inkább egyfajta sejtés szintjén. Ilyen szupernóvarobbanás egyébként meg is történhet, sőt. Vannak feljegyzések, hogy például 11. században láttak ilyet. Állítólag hetekig látható volt a jelenség akkor. Tehát igen, érdekel a csillagászat, az ilyen dolgok, és az is, hogy ezek milyen hatással lehetnek az emberre.

Erről már az első novellában, a Spirál-ban is egészen sok szó esik.

Igen. És ez kidomborodik az egész könyvben. Tehát az, hogy mi közöd egy olyan jelenséghez, amivel alapvetően nem is tudsz mit kezdeni, de közben mégis hatással lehet/van rád. Szerintem

rengeteg hasonló jelenség van az életünkben.

Amit igyekeztem érzékeltetni, az a távolság, az egésznek a hatása, és hogy hogyan viszonyulnak hozzá az emberek. Ami a könyvben van, a szupernóva (szerk.) az ugye egy nagyon távoli dolog, ugyanakkor nagyon látványos. Megfoghatatlan, de mégis nagyon kézzelfogható, hiszen jelen van, hiszen látod, de nem biztos, hogy tudod a miértjét, nem tudsz vele azonosulni, mégis foglalkoztat. A könyvben, azt gondolom, sok ilyen probléma felmerül: a karakterek nagy része válaszokat keres, hogy miért is történnek velük sorra az események.

Szöllősi Mátyás, író, költő, fotóriporter Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egyébként az egész jelenség, a csillagászati körítés egy nagyon vékony, áttetsző lepelként ül a könyvön. És ez a vastagság szerintem nagyon jól van belőve.

Nem akartam elkövetni azt a hibát, hogy olyan dolgokat erőltessek bele a Váltóáramba, melyek túlmutatnak a tudásomon, vagy a tapasztalataimon, ezért is említettem inkább a sejtés szót.

A Melancholia című film sokaknak beugrott már a kötetről, vagy egyedül vagyok ezzel?

Érdekes, hogy akár ott lebeghetett volna a szemem előtt a film, mert talán csak két éve láttam, tehát még dolgoztam akkor a szövegeken, de tényleg egyetlenegyszer nem jutott eszembe. Ettől függetlenül valószínű, hogy tudat alatt működött a hatása. A Melancholia egyébként zseniális, az ötlet óriási, de például az ott lévő dolgok nem olyan módon működnek, ahogy az említett jelenség a könyvemben. A Váltóáram bemutatóján jelen volt egy csillagász is, Kovács József, és elmondta, hogy a könyvben említett csillagászati dolgok hitelesek. És ahogy mondod, tényleg csak lepelként van rajta a könyvön. A cél az volt, hogy az olvasókat foglalkoztassa, de valójában a történetek a fontosak. Mindaz, ami a karakterekkel történik.

A csillagászati részekhez vettél igénybe segítséget? Vagy csak utólag derült ki a tudományos hitelesség?

Magamtól is kutattam, de segítséget is kértem. Fotóztam a 2015-ös részleges napfogyatkozáskor, és ott szóba elegyedtem csillagászokkal, aztán később egyikükkel emaileztem is, és megkérdeztem pár dolgot a Betelgeuse nevű csillagról. Hogy egyáltalán lehetséges-e, amit én elképzeltem, és ahogy a könyvben „megjelenik", ahogyan arról írok, vagy éppenséggel ahogy a szereplők beszélnek.

„Jó lenne egy bizonyos motívumot is finoman beépíteni" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Tehát a szupernóvás, lepelszerű koncepció, vagy a novellák?

A csillagászati dogok jöttek később. Olyan értelemben, hogy megírtam négy szöveget régebben, jó pár éve. Az elsőt, a könyvben is szereplő Hajszá-nak a magját még 2008 körül. És abban az időben még három készült el, aztán félreraktam őket. Mással foglalkoztam: drámát, verset írtam, fotóztam, aztán valahogy újra előkerültek. Gondoltam, jó lenne rajtuk újra dolgozni, és persze megnézni, egyáltalán milyenek, működőképesek-e, hogyan lehet belőlük egyszer csak egy egység, egy kompozíció. És rájöttem, hogy azok úgy nem jók, ezért elkezdtem nulláról felépíteni őket, és

akkor jött az ötlet, hogy jó lenne egy bizonyos motívumot is finoman beépíteni.

És akkor a meglévő négyet kiegészítetted, írtál melléjük még ötöt...

Igen, írtam még történeteket, és éppen emiatt van az, hogy az újabbakban erősebben jelenik meg ez a motívum. A kötet végére, ahol a korábbiak is vannak, alig érezhető már a szupernóva jelenléte. A Hajszá-ban meg az Irány észak-ban gyakorlatilag nincs is ott, aztán az utolsó szövegben visszatér.

Mennyi idő alatt állt össze az egész? Az első négytől eltekintve?

Ha az első négyet nem számoljuk, vagyis csak az újraírást és a másik ötöt, akkor az utóbbi néhány évről beszélünk.

A Budapest Katalógus miatt rengeteg különböző korú, nemű, stílusú, beosztású emberrel találkoztál már. Ez segíti a karakterek megformálását?

Igen, a Katalógus segít. Biztosan befolyásol, hogy az elmúlt négy évben beszélgettem vagy 600 emberrel. Egyébként nincs olyan történet a könyvben, amit a katalógusos sztorikból írtam volna meg. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a beszélgetések segítenek abban, hogy megtaláljak, megformáljak egy karaktert, aki nem én vagyok, hanem mondjuk, egy ötvenéves férfi. Persze ismerek ilyet, de

az már nagyon más kérdés, hogy ezek az emberek hogyan működnek.

Tehát igen, a katalógusos beszélgetések segítettek, az évek alatt lecsorogtak bennem. Például a Spirál főszereplőjénél biztosan segített. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy a férfi milyen nyelvet használjon, de persze az nem véletlen, hogy ott egy objektív elbeszélői módot választottam, ahol bizonyos értelemben távol is tudok maradni tőle, és tágabb teret tudok köré építeni.

Úgy tudom elképzelni, hogy folyamatosan gyűjtesz, figyeled az embereket. Nem fárasztó ez? Egyáltalán ki lehet ezt kapcsolni bármennyire is?

Nem, azt hiszem, nem. És ha belegondolok, nagyon fárasztó, de közben persze nagyon szórakoztató és inspiráló is. Egyszerűen így működöm, és már arra is rájöttem, hogy szükségem van erre. Egyébként nagyon érdekes a kötettel kapcsolatban, hogy többször előfordult, hogy szinte egy az egyben megtörtént, amit megírtam. A Hajszá-ban felbukkanó nő karakterét egy, a házunkban lakó nőről mintáztam. És az egyik este, mikor mentem haza, ott állt ez a nő, és azt mondta, hogy valaki leugrott a negyedikről. Ahogy a novellában is: ugyanúgy leugrott valaki egy hasonló, körfolyosós házban, és ez a nő beszélt róla. Ráadásul éppen akkortájt jelent meg a szöveg a Látó-ban. A nő szavai után

legalább egy óráig álltam otthon az ajtóban,

és csak figyeltem, ami történik. Megdöbbentő volt. Aztán az egyik ismerősöm szinte egy az egyben azt a dialógust rakta ki a közösségi oldalára, amit én is megírtam a Betelgeuse című szövegben. Persze az enyémet nem ismerhette, mert még meg sem jelent a könyv. Mikor olvastam a falán, annyit tudtam mondani, hogy ezt nem hiszem el. Ugyanazokat a kérdéseket kapta ő a lányától, mint az általam megformált karakter egy hasonló korú gyerektől a szövegben.

„Ilyenkor valami újat kell írnom, legfőképp a magam számára” Fotó: Csudai Sándor - Origo

Akkor ez elég jó visszajelzés arról, hogy jól tapogatod le és ábrázolod a dolgokat...

Talán igen. Olyan értelemben egyébként biztosan az, hogy ezek szerint van hasonló eset, és amit írok, az működik. Az öngyilkosság nyilván nem volt jó, vagy épp biztató élmény.

Az előbb említetted az elbeszélői módokat. És nyilván az olvasóknak feltűnik, hogy ebben van egyfajta változatosság. Ezeknek az elbeszélői szerepváltakozásoknak van funkciójuk?

A kötetben a legérdekesebb elbeszélői mód az egyes szám második személyű volt. Például a Reggeltől reggelig-ben van ilyen, és az Irány észak-ban is. Ezekben leginkább csak az átélés hasonló, ahogy megszólítod az olvasót az egyes szám második személyű elbeszéléssel. Igazából az ő pozíciójából írod, és ez átélhetőbbé teszi a szöveget. Ennek például ez a funkciója. Egyébként azért sem írtam több szöveget így, mert nehéz. Nehéz úgy formálni a szöveget, hogy az hiteles maradjon, ne legyen erőltetett, ne az érződjön rajta, hogy én most akkor nagyon rá akarom tukmálni az olvasóra, hogy érezze szarul magát, mert a karakter átél egy kellemetlen vizsgálatot. Ez mindenképpen kihívás. És érdekes, hogy az eddigi visszajelzések alapján sok olvasónak az a novella a kedvence, a Reggeltől reggelig.

Melyik volt a legnehezebb, és melyik a te kedvenced a kilenc közül?

A legnehezebb talán az említett szöveg volt. Talán azért is, mert ilyen jellegű dolgokról, tehát betegség és test tematikáról már a korábbi könyvemben, az Aktív kórterem-ben is írtam. S bár látszólag úgy tűnik, hogy könnyű erről újra írni, de nem. Főleg azért nehéz, mert ilyenkor valami újat kell írnom, legfőképp a magam számára. A kedvencem? Inkább úgy mondanám, hogy a legerősebb szöveg, és ez nekem az utolsó darab. Amit még szeretek, az a Vendégjáték, amiből tervezek is egy kisregényt írni. Az utolsó pedig azért fontos számomra, mert az egy nagyon komplex dolog. Ott egy háromszög van a családon belül, illetve valójában négyszög.

Meg hát van egy kis szemétség is a végén...

Nem csak a végén, hanem az egész egy szemétség, amiben a szemétség előhív egy másik szemétséget, vagyis inkább kikerülhetetlenné válik. És azt hiszem, hogy van ilyen, szóval ezek sajnos megtörténnek. Érdekes, hogy amikor ezt írtam, nem tudtam, hova fog kifutni a történet. A szöveg egyszerűen megírta magát. A végén pedig jött az ötlet, amivel lehetett még egyet csavarni a történeten. Amit pedig szerettem volna beleírni, az az, hogy

mennyire elbeszélnek egymás mellett az emberek.

A Katalógusos beszélgetéseknél is kiderül gyakran, hogy az emberekkel ez nagyon sűrűn megtörténik. Valaki beszél, megnyilvánul, van egy megjelenése, gesztikulációja, tehát egy énje, és a többi ember számára valami teljesen más jön le, mint ami ő valójában. És csinálhatsz akármit, mert ha valaki beskatulyáz, elkönyvel, lát valamilyennek, nem nagyon tudsz rajta változtatni. És ez ebben a történetben nagyon benne van.

Nem tudom, mennyire hihető, de amikor olvastam a könyben „az ember leginkább önmagával nincs tisztában” mondatot, akkor felkaptam a fejem, hogy itt valami komolyabb kimondás van. Aztán később láttam, hogy ez került a hátoldalra. Miért?

Az a mondat kicsit furcsának tűnhet ott, de ha az ember elolvassa a szövegeket, akkor kiderül, hogy ez valóban lényeges a történetekben. De hát nézz körbe, mindenki megpróbálja megtalálni magát, csak legtöbbször valami mást talál meg. (nevet) Vagy mást se. Megint visszatérve a Katalógushoz, szerintem ez az egyik alapérzés, ami onnan leginkább átültetődött a könyvbe, és én ezt egy – sajnos – jellegzetes budapesti dolognak tartom. Persze emellett van számtalan pozitív is!

„Nem csak az olvasás viszi előre az élményt, hanem valamiféle belső mozgás, ami az olvasóban jön létre” Fotó: Csudai Sándor - Origo

Láttam, hogy már néhányan szóvá tették, mennyire kevés a női karakter a könyben. Egyébként nekem ez nem volt zavaró, talán fel sem tűnt...

Igen, többen kérdezték, hogy miért nincsenek női főszereplők, mert hát, nők azért vannak bőven, azt hiszem. Erre amúgy nagyon egyszerű a válasz: valószínűleg még nem vagyok erre megérve. Szerintem nehéz férfiként női karaktereket mozgatni. Főleg úgy, hogy nőként próbálsz beszélni, gondolkodni. (Ami még egy-két nagynál sem működik szerintem.) Szóval úgy éreztem, hogy ez még nem működőképes.

A novellák szereplőinél egyébként nekem a nőhiány helyett inkább az tűnt fel, hogy nagyon egyedül vannak hagyva. Ami persze egyáltalán nem baj. Csak nem merült-e fel benned, hogy megmentsd őket?

Én úgy látom, hogy minden történetben van valamilyen feloldozás-jelleg. Persze én is érzem, hogy ezek nem feltétlenül a legvidámabb sztorik, de rengeteg olyan visszajelzést kaptam, hogy

nagyon is felszabadítóak a történetek a súlyosságuk mellett,

vagy akár pont azért. Célom volt, hogy úgy érjenek „véget” az elbeszélések, hogy tovább lehessen gondolni azokat, s hogy olyan szituációkat teremtsek a szövegekben, amelyek egyrészt nagyon is ismerősek, s ezáltal működnek úgy is, hogy nem (csak) az olvasás viszi előre az élményt, hanem valamiféle belső mozgás, ami az olvasóban jön létre.

Emlékszem, hogy még az egyik első fotógalériád alá írta egyszer valaki, hogy jók a képek, de mindegyiken ott terjeszkedik a rozsda. Kicsit ezt látom én a kötetben is, olyan értelemben, hogy ezek valóban nem a legvidámabb történetek.

Szerintem az ilyen jellegű történeteknek pont az a lényege, hogy

megerősítenek abban, hogy más is van rossz vagy nehéz helyzetben.

És abban is, hogy legyen tartása az embernek. És szerintem a legtöbb karakternek van is tartása. Még azoknak is, akik isznak vagy kábítószereznek, ők sem úgy vannak elveszve, hogy teljesen szétcsapják magukat. Ezek a karakterek a szerekkel inkább egy másik tudatállapotba kerülnek, vagy épp abban vannak, és próbálnak belőle kikecmeregni. A szövegek ezért is kissé lassúak, hosszabbak. Az például egy nagy feladat volt, hogy megtaláljam az ideális terjedelmeket. Hogy ne novellácskák legyenek, de ne is olvashatatlanok. Mindig olyan hosszúságra törekedtem, ami ki is elégít, de amiben benne van, hogy azért még olvasnám tovább, mert kialakul közben valamiféle kíváncsiság, egészséges hiányérzet.

Némileg ehhez kapcsolódik, hogy úgy láttam, viszonylag sok a leíró rész, de mégsem fárasztóak. Egyébként ugyanez a „mégsem-érzés” volt bennem, amikor a nyomasztóságról beszéltünk...

A filmszerűség a technika része, és azt gondolom, tudatos. Egyszerűen sok részletet szerettem volna megmutatni abból a környezetből, amiben a karakterek mozognak. Tehát ilyen értelemben felfedezhető ez a város, Budapest is. Érdekelnek ezek a részletek, és erősen hatnak is rám. Ha például a VIII. kerületben laksz, és mész föl a lépcsőházban, kiérsz egy körfolyosóra, akkor nagyon valószínű, hogy omladozni fog a vakolat, de ha ugyanezt a Falk Miksa utcában teszed meg, akkor lehet, szépen fel van újítva a ház belseje. Szerintem

lényeges, hogy az ember hol él, milyen környezeti hatások érik.

Ezeket próbáltam is megjeleníteni, mert a karakterekre is hatnak. Ilyen szempontból az első, a Spirál a legjobb szöveg, amelyikben valaki bekerül egy olyan közegbe, amelyben még soha nem járt, és ami annyira ledöbbenti, s egyben feltár előtte egy más világot, hogy elkezd átalakulni a látás- és gondolkodásmódja.

„Foglalkoztat, hogy mik kötik le a figyelmünket” Fotó: Csudai Sándor - Origo

Nekem egyébként a Vendégjáték tetszett nagyon, ahol a cigány srác zenél azon a furcsa proc bulin.

Azért is tartom érdekesnek azt a szöveget, mert többféle társadalmi rétegnek a gondolkodásmódját, lehetséges reakcióit sikerült felvillantani, vagy akár a drog-problémát, de csak nagyon finoman. Hogy hogyan hat egy kiélezett szituációban valakire. Itt is működik egy félreértés-dolog, és persze az előítélet kérdése, mely akár két irányból is érkezhet, működhet, szóval, összetett kérdésként jelenik meg.

A kötet időtlensége szándékos? Én úgy éreztem, hogy talán egy okostelefonos résztől eltekintve nagyjából akármikor játszódhatnának a történetek.

Úgy gondolom, mindegyik korszak megjelenik benne, amit átéltem. Ha már korról van szó, akkor érdekes lehet, hogy szerettem volna kicsit generációs kérdéseket is beleépíteni. Mert foglalkoztat, hogy mik kötik le a figyelmünket, és

miért nem tudunk egymásra figyelni,

és nyilván az okostelefonoknak ebben nagy szerepük lehet. Ezeket próbáltam finoman beledolgozni a könyvbe, és érdekes, hogy ez általában párbeszédes részeknél domborodik ki, tehát élő nyelven, valódi, téttel rendelkező szituációkban igyekeztem boncolgatni mindezt.

Mit lehet tudni a könyv jövőjéről. Azt mondtad, hogy a Vendégjáték akár kisregényként folytathatja életét, de van-e bármilyen más folytatás?

A Váltóáram egy egység, ez nyilván csak nagyon minimálisan változhat, mondjuk ha lesz egy következő kiadás. Az viszont igaz, hogy bizonyos szövegeket, akár az említettet, tovább lehet gondolni, ki lehet bővíteni, át lehet alakítani. Ilyen tervem van, mert kialakult egy alternatív befejezés, amit szeretnék kipróbálni, és nagyon kíváncsi is vagyok, hogy hogyan működik majd. De most

a regényemen dolgozom, ami fontosabb, mert jól haladok,

és kezd kibomlani egy olyan világ, ami nagyon érdekel, és így, hogy szövegformában alkotom újra, teljesen máshogy létezik, és engem is meglep, hogy milyen részletek merülnek fel bennem, hogy hogyan hat(ott) rám egy alapjában véve idegen közeg.

Nem tudjuk kikerülni a Budapest Katalógust, és nyilván nem is kell. Mit lehet tudni az idén megjelenő könyv formátumról?

A Könyvhétre jelenik meg az album, mely 150 arcot és a történeteiket tartalmazza majd két nyelven. Nehéz volt a válogatás, mert több száz portréból kellett „szelektálni”, ami nagy felelősséggel, és nehéz döntésekkel járt együtt, mert nyilván mindenki kedves nekem, most már az életem részei és egyébként sem kezelem jól az ilyen döntéshelyzeteket, -kényszereket. Szerencsém, hogy olyan szerkesztőm van, mint Magyarósi Gizella, aki nemcsak nagyon tapasztalt és rátermett, de hihetetlenül intelligensen kezeli az ilyesmit, és rá merek is hagyatkozni. Úgy gondolom, egy komoly vállalkozás jut el most egy olyan pontig,

ahonnan már valóban vissza lehet és érdemes tekinteni,

és ahol kézzelfoghatóvá is válik egy, az olvasók számára eddig virtuális élmény. Örülök, hogy ezeket az egyébként nagyon is valóságos szituációkat, találkozásokat nemcsak egy képernyőn keresztül lehet majd nézegetni, mert ez nagyon fontos, és annak is, hogy sokan segítettek, mellettem álltak, és támogattak ebben a dologban, s akiknek, idővel, remélem, tudom viszonozni mindezt.