A-B-T-D-E-F-G, avagy New York, balett

Ókovács Szilveszter Eiffel-csarnok Foglalkozás főigazgató igazgató kulturális vezető műhelyház SZEMÉLY
Ókovács Szilveszter
Vágólapra másolva!
ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/27. levélária
Vágólapra másolva!

Kedves Néném!

Hogy kiszúrta az amerikai stemplit a múltkori levélen: tényleg New Yorkból küldtem! Kinn voltunk szaglászni egyet a balettigazgatóval, és bár a cél nagyon is teljesült (van keresnivalónk odaát 2018 őszén!), most a meglátogatott előadásokról és társulatokról írnék Kegyednek. Terítéken a New York City Ballet és az American Ballet Theatre.

Az a jó ebben a felállásban, hogy Solymosi Tamás hozza a maga tévedhetetlen szakmaiságát, tőle minden kérdezhető és tapasztalatba ágyazott válasz érkezik, én pedig – jaj, nehogy nagyképűségnek vegye, épp ellenkezőleg – még mindig alaphelyzetben hozom a balettszűzet, aki néhány év előadás-nézegetés és működési gyakorlat tülljén át, de még mindig primér befogadóként képes beülni.

Nos, talán kevesen tudják, de bár New York a magaskultúrának abszolúte fellegvára (leginkább a kortársnak, hisz a város sajátos, rövid történelme és hipermodern látképe is a jelen trendiségét erősíti), míg mindenki számára egyértelmű, a világ első 5 operaházának sorában kétséget kizáróan ott vibráló Metropolitanje van, klasszikus balett terén nem ilyen világos a helyzet. A Met hiába a világ legnagyobb színháza nézőterének mérete (3.800, állóhelyekkel) és a dolgozók számát tekintve (több, mint háromezer ember munkahelye a Lincoln Center-béli épület, habár sok a részfoglalkozású, ugyanakkor ez mégiscsak egyetlen színház, nem az Opera de Paris vagy a mi Operánk esete, ahol fele ennyien két színházat szolgálnak ki...), egyszóval hiába a materiális és humángazdagság, balett társulat ebbe bele nem fért, sosem.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Christina Horsten

A Met szeptemberben indítja szezonját, május közepén befejezi, tehát előttünk egy bő hónappal, addig viszont szinte szünnap nélkül játszik, majdnem mint Bécs, viszont csak operát. Május második felére mindig felkerül az ABT molinója az ikonikus, éppen 50 éve avatott épületre, és nyolc héten át csak balettszezon következik az American Ballet Theatre nevű, természetesen ugyancsak magántársulat előadásában. Nyolc hét, heti 7-8 előadással, ugyanennyi produkcióval: elképesztő nagy teher egy tánckompániának. Saját zenekarral bírnak, amely a Giselle elegáns muzsikáját levegősen, igen intelligensen játssza, a Met hatalmas termének döbbenetes akusztikája a viszonylag kis létszám ellenére pompás élményt nyújt. Nekik se lehet egyszerű 50-70 előadást zsinórban elmuzsikálni, természetesen ez csak szakszervezet-mentesen lehetséges.

Néném, Önnek mindig szívügye a művészeink lelkiállapota, amely, persze, szorosan összefügg a testivel is. Ugorjunk ezért most a szomszédba, hisz a Lincoln Center főterén, a programozott szökőkút körül három nagy színházépület áll. Középen a Met, jobb felől az egykori Avery Fischer, ma már David Geffen Hall, a New York-i Filharmonikusok bázisa, de itt tartja évi 4, azaz négy darab rendes szimfonikus hangversenyét a Metropolitan zenekara is. Vele szemben, a „szárnyasoltár" másik oldalán áll a korábbi New York City Opera épülete, manapság az adományozó neve miatt Koch Theatre-nek hívják. A névváltozás oka sajátosan amerikai: itt minden színházban minden teret, beszögellést és kisfolyosót elneveznek valakiről. Ezt még érteném is, nekünk is kész a terv, a magyar operatörténet mely nagyjairól szól majd az új operaházi próbatermek vagy az Eiffel vadonatúj tereinek elnevezése. Ám itt a pénz beszél: ha úgy tetszik, elneveztetem magamról azt a próbaszobát vagy ivókutat (!), amelynek lejár a keresztsége, és ki bírom perkálni az árat... Hát így jött a képbe David Geffen (állítólag az időt ki se várva, a Fischereket millió dollárokkal kárpótolva lépett fel a falra), de Koch úr is. Egészen Ezio Pinzáig, a híres olasz basszusig megy a sor, aki a Met belsejében található falikutat patronálja, éppen hatvan esztendővel a halála után is. (Talán ráhagyta az intézményre a teljes vagyonát? Who knows? Nem, semmi ilyesmi, ő éppen a kivétel: a Metben elénekelt 750 előadása emlékére a kutat egyszerűen – európaian – róla nevezték el, halálakor, 1957-ben már készültek a tíz évvel később felavatott új Met tervei.)

Ókovács Szilveszter Forrás: MTI/Máthé Zoltán

A New York City Opera becsődölt, és Michael Capasso vezetésével elhagyni kényszerült a ma már Koch Színházat (ahogy meséli, most egy kijjebb lévő 900-as teremben működnek, de csak évi 40 előadással), így abban rezidens együttesként a másik nagy New York-i klasszikus tánccsapat, a New York City Ballet maradt. Harminc héten át van erejük itt, a 2.800 személyes, kitűnő állapotú színházépületben játszani, amúgy turnéznak. Az együttes száztagú, egy mérettel tehát kisebb a mienknél, ám amikor próbatermükben járunk, a falon nem szolgálatszám-beosztásokat, hanem „working hoursöket" látunk. Naponta ettől eddig van próba, s ez azt a boldog időt idézi, amikor még a magyar törvény se keverte a munkaidőt a szolgálatszámokhoz. A táblát két nappal írják előre, benne a próbák sorrendje változtatható – természetesen a munkaidő eleje és vége nem. Rengeteget dolgoznak, de hát ez egy Amerika-szerte válogatott klasszikus balett együttes náluk külföldi elvétve fordul elő, ők tehát a USA válogatottja: bírják, mert csapatban ők a legjobbak, Balanchine alapítottjai – természetesen ugyancsak saját szimfonikus zenekarral.

Az ABT másként szervezi magát. Rengeteg külföldivel dolgoznak, nem kötődnek egy korszakos koreográfus emlékéhez, ugyanakkor számukra a Bolsoj, a Kirov, Párizs és London együttesei a konkurencia. És ilyenkor, május végén bizony, egymás mellett fut a két balettsorozat, méterekre. Egyik este Balanchine legendás Szentivánéji álmát nézzük a Kochban, másnap a már említett Giselle-t a Metben, és jó dolgunk van. A Szentivánéji Mendelssohn-muzsikája a mi Seregi-adaptációnkhoz képest hosszabb ugyan, de nem gazdagabb, a jellegtelenebb zenéktől nem lett jobb a verzió. A díszletek (néhány festett lógó) is elég porosak, fakó hatást keltenek, de a belibbenő kis tündérkék, a NYCB balettintézetének tanulói rögtön belecukiskodják a jelent. A kar szépen teljesít, a szólisták jók, hasra azért nem esünk, de leginkább Balanchine működik: a térformák szépek, a jetleg ellenére figyelemre méltó előadás ma is, néhány, a mi korunkban már igazán szokványos, mégis ügyesen előkészített, ezért hatásos technikai ötlettel.

Az ABT előadásán a profizmus másik foka látszik. A dél-koreai címszereplőnő, Hee Seo egyszerűen csodálnivaló, partnere, Albert szerepében az ügyeletes szépfiú, Cory Stearns, aki döbbenetesen jól táncol, magabiztos, erős, férfias, de ezt láthatóan annyira tudja magáról, hogy folyamatosan önmagának állít szobrot: tulajdonképpen hálásak lehetünk, hogy odasodort minket az élet vakszeszélye, és részünk lehet a megtiszteltetésben, amikor a Nagy Férfiú könnyedén megérinti a zsinórpadlás tetejét. Azt hiszem, életemben nem ültem egy színház második sorában, talán túl közel is van, aki háromezer nézővel arrébb kapott helyet, talán már nem az egót, csak a tökéletességet látja. A kar is igazi luxus: magasságra válogatott, kiváló lányokból áll, de a karakterszerepeket táncoló szólistáktól gyarló megoldásokat is látni néha.

Teljesen más a tapsok rendje: a City Ballet frenetikus Balanchine-fináléját ováció övezi, amely két-három nagy tablómeghajlás után úgy foszlik szét, mintha sose lett volna – iparkodnia kell a karmesternek, és amint csapódik az első függöny, vége, pedig nincs is késő. Az ABT álló ünneplésben részesül, sztárjait virágeső borítja, tíz perc után tapstól leszakadó kézzel távozunk.

Másnap este már a Bartók-TáncTripticon méreti meg magát odahaza, Budapesten, teljesen más, domináns zene, gyökeresen eltérő, háromarcú táncszínházban, a Magyar Nemzeti Balettel és a koprodukciós társulatokkal. De az már egy másik levél, a saját büszkeségünké.

Jövőre készülünk valami naggyal és látványossal odaát az Újvilágban, addig is lakat a számra, tollamra. Várom új levelét, kák szálávej létá!

Szeretettel üdvözli

Szilveszter

2017. június 4.