Egyszer volt egy MagyarFeszt

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az opera – 2/28. levélária Kedves Néném! Budán is egyszer volt kutyavásár, szerintem jó ideig nálunk sem lesz ilyen tömegű magyar mű porondon. Amikor ezt kérdezi levelében, mármint, hogy biztos rendeltetésszerűen szedem-e a gyógyszereimet, amikor ennyi „magyar vackot" adunk, arra a földre küldött ember reflexével az előbbit tudom nagy nyögve fogadkozni. De engedelmével feltápászkodnék, és kissé leporolnám magunkat. (És 64 ezer néző érezheti ugyanezt, akiket éppenséggel nem lehet zárójelbe tenni.)

- -

Vágólapra másolva!

opera Ókovács Szilveszter Magyar Állami Operaház

Ahogy leporoltunk sok művet is. Tudja, Néném, görbe tükröt tartottunk magunk elé egy teljes hónapon át. Magunk elé, az operalátogatók, és kicsit Magyarország elé is. Az utóbbi években már nem voltunk ilyen „rossz" nézőszámokhoz szokva (nálunk a 67%-os átlagos telítettség nem nagy öröm), de az a helyzet, hogy bár nyelvében él a nemzet, olybá tűnik, mintha csak a szájával is élne. Hangemberek vagyunk! Szeretünk rengeteget beszélni a magyar kultúráról – oké, van, aki még beszélni is utál róla, azzal nincs mit kezdenem –, de hogy el is menjünk, meg is hallgassuk a magyar operákat, új balettprodukciókat: az már nem nagyon smakkol.

Pedig... pazarlóan nagy nemzet vagyunk ám! Mindig mondom külföldieknek, hogy amikor Münchennek már a harmadik operaháza épült (nem egymás mellett, hanem már két ósdit elbontottak, mert új kellett), akkorra lett nekünk az elsőnk a mi urunk és parancsolónk, Ferenc József kegyelméből, de a Nemzeti Színház megspórolt pénzéből és a főváros adományából (meg rengeteg magyar mester szorgalmából), ez az Ybl-palota. 250 év lemaradás az érett Monteverdihez képest, a Cameratáról ne is beszéljünk. És ezt a negyed évezredes hátrányt sikerül 25 év alatt visszadolgozni úgy, hogy persze, Mahler is sokat tesz érte az ő három itt kibírt szezonjában, de mire a következő külföldi karmester, Egisto Tango megérkezik, már bőven ekvivalens Béccsel a Ház, és már Caruso is megtanulta becsülni. Vagy félni...

Néném, mintha nem látná át a vállalás nagyságát, ez nem holmi hagymafesztivál egy sörsátorral és a magyar könnyűzene nyolcvanas éveinek nyolcvanéveseivel! 16 különböző színpadi operaprodukciót játszottunk el négy hét alatt, többségéből több előadást is, ezen kívül 7 fajta balett ment, mindig többször, a Hófehérke nagyon sokszor (ha épp a kerületi áramszünet nem szól közbe, ugye, mint a múlt szombati matinén), és élő lemezfelvételen rögzítettünk 11 operát az előbbieken kívül is, koncertszerűen. Arról nem is szólva, hogy Zsoldos Dávid barátunk kezébe tettük le a játékból most fizikai képtelenség miatt kimaradt vagy 30 egyéb jelentős magyar opera és balett kreatív zenehallgatását, felvétel-nézegetését a harmadik emeleti cukrászdában. Hatvannál több mű szegélyezte tehát e hónapban a magyar opera- és balettkultúra 200 évét, s ha nem is mind feltétlen mérföldkövek – ezt a legfrissebb alkotásokról még lehetetlen hitelt érdemlően kijelenteni –, de a Vérnász, a C'est la guerre vagy a Mario esetében, vagy az Anna Karenina-balett és a Hófehérke kapcsán már kétség sem fér.

Hatalmas energiákat mozgattak a kollégák. Ebben a hónapban alig volt itt külföldi művész: csak a Ligeti-operára hoztunk pár szólistát a speciális Macabre-komfortérzet miatt, és René Pape, a világ ma vezető basszusa karmesterével, Jonas Alberrel, vagy a Rigolettóra készülő Ambrogio Maestri tűnt fel. Minden magyar énekes több produkcióban érintve rohangált egy bonyolult és borulékony mátrix szerint, és ha néha hallottam gondokról, betegségről, próbaütközésről, arra gondoltam: a Jóisten világosítsa meg a rezonáns tereiket, hogy jól értsék. Most van munka, Magyar Évad, koncentrált és hosszú MagyarFeszt is – jövőre pedig az lesz a baj, ha nincs elegendő énekelni való... Az operaéneklés és a balett világa sem ütemes, csak eredendően ütemtelen, és annyi mindentől függhet, ki vagy mi diktálja sűrű szakaszok teljesítménytől fárasztó és légüres terek hiánytól szinte egyszerre pusztító váltakozását...

Csak a rend kedvéért, Tatjána néném: elbúcsúztunk az Erkelben Káel Csaba és a nemrég elhunyt Csikós Attila „filmes" Bánkjától (a Szigeten jövőre játsszuk még!), egy időre elszakadunk Dohnányi Tenorjától is. Újra megmutattuk Goldmark nagyszabású Sába királynőjét, és nem adjuk fel, míg Jeruzsálembe nem jutunk vele. Kodály újragondolt Székely fonóját a lengyel Znaniecki, Háryját az invenció-nagybirtokos Vidnyánszky rendezésében tűztük ki újra, a Kékszakállú s a Mario és a varázsló a(z álatalam) különös(en szeretett), közös platformra gyökereztetett Galambos-rendezésben ment újra, és természetesen a télen bemutatott Szerelemről és más démonokról című Eötvös-opera is sikert tudott aratni. Tallér Zsófi Leander és Lenszirom-meseoprája is újra élt, A zeneakadémiai kamarahelyszínen felújított egyfelvonásosok (A ravatal előtt, A tisztességtudó utcalány, La violetta és A tavasz ébredése) vagy az Erkel Színház KamRaktárában kispremierre vitt Bűvös szekrény (Farkas Ferenc) fontos színeket hoztak. Az, hogy a kolozsvári barátokkal bemutassuk a magyar opera tényleges kezdeteit (Béla futása) és egy faramuci helyzetű régi-újat (Orbán György: Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi).

Emellett koncertszerűen vettük fel a Lajtha Kék kalapját, Madarász Utolsó keringőjét, Ligeti Grand Macabre-ját, Petrovics C'est la guerre-jét és Lüzisztratéjét, Szokolay Vérnászát (és egy évvel korábban Hamletjét), Gyöngyösitől a Gólyakalifát, Ránki Pomádéját, Kodály Czinka Pannáját, Selmeczitől pedig a Spiritisztákat, Szőnyi Erzsébettől a Makrancos királylányt.

Ja, és cseppet sem mellesleg eltáncoltuk a Space Fantasy két darabját, Barta Dóra Megbolydult bolygó c. alkotását és Földi Béla Marsbéli krónikák c. darabját, amelyek megrendelői is mi voltunk. És a bartóki TáncTriptichont, benne Frenák Pál Fából faragott királyfiával, Juhász Zsolt Táncszvitjével, Seregi László Csodálatos mandarinjával. És Harangozó Gyula Hófehérkéjével... meg előtte nem sokkal Pártay Lilla Anna Karenináját, meg nemsokára Venekei Marianna ősbemutatóját, a Vágy villamosát... meg még a szezonban korábban Seregi anno nagy áttörést hozó Spartacusát is.

Huh, ennyi még gombócból is sok: de ezek között nem egy igazi remekmű is akadt! Ha Verdi, Wagnert, Bizet vagy Csajkovszkijt írunk ki a színházainkra, ha tehát olasz, német, francia vagy orosz muzsikát, tele vannak. Ha magyar szerzőket... van ok izgalomra. Aki ott volt, minket inspirált, sőt talán velünk konspirált – a magyar kultúráért! Köszönet érte több mint hatvanezer nézőnek, akik mégiscsak rácáfoltak a tételemre, és Nénémnek is.

Várom új levelét, kák szálávej létá!

Szeretettel üdvözli

Szilveszter