Ókovács Szilveszter az operaházi sztrájkfenyegetésről

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/36. levélária

Operai sztrájk, avagy A Nagy Kibichecc I.

Kedves Néném!

Muszáj valamit írnom a sztrájkról, látom, Ön is ezt akarja. Úgyhogy most már én mondom, hanyagoljuk a többi kérdést, hagyjuk végre a három hét előtti Fischer Ádám-interjút még akkor is, ha számos további, vitára ingerlő mondat marad benne reflektálatlanul. Mire gondolok? Na jó, egész röviden: nem tudok azzal mit kezdeni, ha a karnagy úr Hamburgnak, a legtöbb német milliomos lakhelyéül szolgáló észak-német városnak a populációját úgy mutatja be, mint a hetedik menyországot (ilyesfélét még a Narancs újságírója is szóvá tesz). Ahol egy nemzetközi hírű karmester él, az olyan negyed lehet, ahol az indonéz vagy kínai vagy bármilyen szomszédja is a felső tízezer (százezer, egymillió stb.) tagja. Ahogy ötcsillagos hotelekben se mennek jellemzően egymásnak felvilágosult és jólétben élő vendégek, úgy Hamburgnak azon a fertályán készséggel adok hitelt a művész szavainak. Máshol meg más a helyzet, az alsó egymillió (tízmillió, húszmillió stb.) szubkultúrájában.

És igaza van Nénémnek, Széchenyi nem szó szerint mondta, hogy „nyelvében él a nemzet", egész életműve, akadémiája e jelentést támasztja alá mégis. (Kőváry László erdélyi történész-statisztikus írta le először így 1842-ben, a múltkor taglalt nagy reformkori fináléban.) És tényleg nem is értem a karnagy urat: attól még, hogy Liszt, Széchenyi vagy – teszem hozzá, Goldmark – nehezen vagy alig is boldogult a mi nehéz anyanyelvünkkel, tán azt kéne elhinnünk és propagálnunk, hogy „nyelvében egyáltalán nem fontos élnie a nemzetnek?" Nyelvéből „kigyógyított" indián törzsek, népvándorlásokkal vagy klasszikus hódításokkal eltaposott népek jobban tudták-e őrizni kultúrájukat, ha már szavaik sem voltak rá? Ne menjünk messze: avarok, kunok jól jártak-e nyelvük vesztésével? Nem az asszimilációhoz vivő végzetes lökés volt-e az? Vagy már maga az elmosódás? És tényleg: ha a nyelv nem a kultúra nélkülözhetetlen hordozója, vajon mit tennénk a világ legnagyobb eddig felgyűjtött népdalkincsével? Fordításokból dalolgatnánk? Magyar ember, magyar zeneművész szájából efféle gondolatmenet megdöbbentően hangzik. De az érvelés módszere is az: mintha csak azért, mert hárman megúszták a tilos szemaforon való áthaladást, azt a következtetést vonnánk le, hogy ez a megfelelő módszer.

És ha Néném engem kérdez, nehezen bár, de nagy vonalakban tudom követni az interjúba foglalt fischeri családfát, nézzük csak:

FÁ: Az ember soha nem egynemzetiségű. Magyar is vagyok. A feleségem német. Nagyon jól tud magyarul, én nagyon jól tudok németül, mi állandóan mind a két nyelven létezünk. A lányomnak orosz férje van, a fiamnak félig francia, félig japán felesége. Nekem két aláírásom van. Külföldön Adam Fischer ékezet nélkül, itthon Fischer Ádám.

Számomra az a kérdés, hogy a magyar-német vegyesházasságból született gyermek, akinek orosz párja lesz, illetve a másiknak francia-japán, majd a saját gyermekének mely nyelvet adja át? Háromból-négyből melyiket, pláne, ha esetleg (nem tudom, csak felteszem) angolszász vagy spanyol nyelvterületen élnek, ahol tehát alapból kell egy további nyelv is? Valami azt súgja, Magyarország nagyobb eséllyel fog veszíteni az unokákon, s nyerni valamely más ország, más kultúra. Ja, és szerintem nincs olyan, hogy két aláírás. Szomorú, ha a névről lehull az ékezet, ugye. Ha Kodály és Bartók magyaros keresztnevének őrzése nem volna meggyőző („nekik emiatt könnyű volt", mondhatják), itt van Fricsay, a múltkor is emlegetett karmester példakép: soha nem lett Franz! A karmesterek közül pl. Yannick Nézet-Séguin se hord egyszerű nevet, de Sergiu Chelibidachénak vagy Eliahu Inbalnak se lehetett egyszerű, mégis végigcsinálta mindkettő: a román és az izraeli kötődést nevében deklaratíve hordva. Egyszóval: maradjunk annyiban PC-módba kapcsolva, hogy a nyelvi-elnevezésbeli ragaszkodások lazulása nem erősíti a Fischer Ádám (Adam Fischer?) okfejtése mögötti magyar aranyfedezetet.

No, de most már tényleg a sztrájkról. Vagyis a pénzről – mert a sztrájkfenyegetés pénzről és presztízsről szól, ezt még a Népszava is levezeti. Szögezzük le először is, hogy 2011 óta több lépcsőben, 500 állásban lévő művészünk (zenekari-tánckari-énekkari tagok) járandósága emelkedett komolyan. Nénémnek igaza van, nem a fix bérük, de a közreműködési díj hosszabb időtávon (értsd: szezon) egyenletesre kiterülő jellegénél fogva mégis kiszámítható módon kerestek jóval többet. Azután az ún. kulturális bérpótlék minisztériumi elindításával 2017 január elsején a Magyar Állami Operaház mind az 1200 közalkalmazottjának bére emelkedett. Rendben, nem soktízezerrel, de átlag bruttó 8-10 %-kal. Egy hónappal később pedig – saját elhatározásból, intézményi saját szakállra – a legszerényebb keresetű 531 dolgozó (jellemzően nem művészek) illetménye nőtt újra, jelentősen, akár soktízezerrel is. Az volt a célunk, hogy a bruttó 250 ezernél kevesebbet keresőket legalább erre a szintre felzárkóztassuk, a munkájuk során diplomás tudást használó és azzal rendelkező kollégákét pedig 320 ezer Ft-ig. Önként, illetve dehogy önként, a Ház működőképességének fenntartásáért érzett felelősség miatt vállaltuk, és ha ez sikerül, akkor a színvonal emelése okán még azt is, hogy munkaerőpiaci helyzetünk megtartása végett évente emeljük ezt a pénzügyi nívót, együtt az állami minimumszintek növekedésével.

És elmagyaráztuk a különböző dolgozói csoportoknak, hogy 2018 végén, legkésőbb 2019 elején el kell következnie egy újabb, progresszív béremelésnek, amely a művészeket a velünk egyenrangú együttesek (pl. NFZ) fizetési nívójára viszi fel, az adminisztrációt a multivilág paralel járandóságaihoz közelíti, a műszaki munkatársakat pedig, akik nélkül szintúgy nincs előadás, a filmszakma adekvát kereseteihez.

És itt megállnék. Álljon itt két kép az Operaház fennállásának 50. évfordulójára megjelent könyvből: így nézett ki a műszak gárdája:

Forrás: Operaház

Forrás: Operaház

Nézzék Magyarország legjobb mesterembereit, akik büszkék voltak arra, hogy az egyetlen Operaházban működhetnek! Ha a MÁV meg a Posta maga volt a stabilitás, a Magyar Királyi Operaház nemcsak a tisztes megélhetést és nyugdíjat, de az általános megbecsülést is jelentette abban a szakmai és társadalmi mikrokörnyezetben, ahol ki-ki a saját életét élte. Néném, én azért harcolok ezeknek a hölgyeknek és uraknak a mai örököseiért, mert minekünk a szakmájuk csúcsán lévő kollégákat kell összeszednünk/kinevelnünk – és megtartanunk! Asztalost, aki barokk fotelt képes készíteni, fodrászt, aki rokokó hajviseletet! Miközben a kétkezi munka megbecsültsége idehaza megbillent, és emiatt generációk óta egyre kevesebben hajlanak rá (igen, itt vagyok példának én is), mostanra előállt egy komoly hiány, és jó szakembereket csak jó fizetéssel és világos pályaívvel tudjuk megszerezni, itt tartani. És nekünk csak a legjobb jó!

Ugyanígy vagyunk a művészekkel is: múltkor Füreden újra megszámoltuk, ha az egyházi művek latinját nem vesszük külön nyelvnek, akkor is nyolc nyelven énekel a kórusunk, márpedig a magyarban a „hétnyelven beszél" maga a szuperlatívusz! Olasz, német, francia, orosz, angol, cseh, finn és a magyar: ha elveszítünk egy kollégát a pénzügyi lehetőségek és a munkateher rossz egyenlege miatt, mennyi időbe telik azt a 20-30 produkciót megtanulnia, amelyekben nemcsak a kórusparti és a nyelv, de a rendezés ismerete is szükséges? És ezt nem tudja felzárkóztatón próbálgatni, ahhoz el kell következnie magának a produkciónak... Szinte lehetetlen küldetés, arról nem is szólva, hogy jelmez is kell neki, az összes érintett darabba... Ugyanez áll a saját specializációjuk mellett a balettművészekre és a zenekari tagokra is. Mindezekért nekünk nem lézengő ritterek kellenek, hanem az életüket ideszánó kollégák, akik nem elnyelik és húszezer forinttal magasabb összegért azonnal el is viszik a beléjük feccölt tudást, hanem magukat teszik hozzá ahhoz, hisz ez a legtöbb, ami adható – és hisznek az életpályában. Ahhoz viszont annak meg léteznie kell. Ennek a kiépítése pedig a mi felelősségünk.

Ez pedig pénzkérdés. Ennek a mai levélnek a végén szeretném leszögezni, hogy habár hektikusabban lesz beosztva a közalkalmazotti gárda a turnék, a kemény decemberi és húsvéti Erkel Színház miatt, s az Erkel színpadtechnikájának gyengesége miatt (sokkal többet és sokkal lassabban lehet majd építeni és bontani ott, mint az Operaházban) összességében jóval kevesebb munkájuk lesz gyakorlatilag ugyanazért a fizetségért. Ezerszer elmondtuk, hogy nem tervezünk csoportos létszámleépítést, pedig épp annyi ok lenne mellette, mint ellene – de akkor nem felelnénk meg a fent írt elveknek. Ha 2017 Magyarországán a „jóval kevesebbért nem kapsz kevesebb bért" nem fair ajánlat, és néhányan inkább mégis bedöntenék a saját munkahelyüket két intézményen kívülről, nekik semmi se drága-alapon kibicelő szakszervezeti vezető hecce miatt, nyilván meg is teszik. Ettől azonban nagy károk keletkeznek az Opera és a közönsége, de az Opera és az állam viszonyában is, hisz senki se díjazza, ha elmarad vagy megcsonkul az, amire befizetett, és azt se, ha valaki telhetetlen.

Hallom, hogy az évadkezdő Bánk-premierhez vivő próbaszakaszban illetve az erdélyi turnén gondolják élesíteni a bombát: csak gratulálni tudok mindkét ötlethez! Azért a kollégákkal együtt mi is ott leszünk, megakadályozandó a fa saját magunk alatt történő vágását, megtartani az egyesek által dőlésre szánt 133 éves intézményi épületet – és az előadásokat épp azon a tájékon, ahol Kőváry, ez a „honért hőn buzgó kebel" majd' kétszáz éve papírra vetette azt, amiből Fischer Ádám semmit se ért, Széchenyi, Kosztolányi meg a többiek annál inkább.

Jövő hétre is marad a sztrájkfenyegetés másik mozgatórugójáról, a Nagy Presztízsharcról írnivaló, és küldök pár képet az 1934-es más operaházi tárakról is, hisz mi mindnyájan arra ilyen társadalmi megbecsülés mellett szeretnénk végezni a munkánkat. Addig is szeretettel üdvözli Tatjána Nénjét és várja legújabb felvetéseit, „kák szálávej létá:"

Szilveszter

2017. augusztus 6.