Ezt garantálom. Próbálok felnőni, nem könnyű. 1983-ban véletlenül disszidens leszek, meg - a kötelező sorkatonai szolgálat korszakában - katonaszökevény. Majd roppant boldog, amikor 1984 tavaszán megszólal a telefon a bécsi albérletben. 
Józsi vagyok, az isten, jöhetsz haza, nem fognak lecsukni!" – Fix? – kérdezem, mert biztos, ami biztos.
– Berecz Jani azt üzeni – nyugtat Josti -, hogy nem tart ez már sokáig.
– A rendszer? – kérdezem szájtátva a vonal bécsi végén.
– Értsd, ahogy kell – nevet bele Josti az éterbe Pesten. – Gyere bátran!
Nem sokkal később abban állapodunk meg a Fő utcai katonai bíróságon a kis híján kabaréba fúló tárgyalás résztvevőivel: kapok nyolc hónap börtönt, amelyet egy évre felfüggesztenek. 
A vádat képviselő ügyész azt javasolja: adjanak az ítélet mellé bírói mentesítést is, amely megkímél a büntetett előélet következményeitől.  Így is lesz.  Utána az Olimpia Szállóban ebédelünk apámékkal, éppen úgy, mint amikor maturáltam. Aztán megyünk Budajenőre, ahol megismerkedem Józsi legújabb feleségével: tizenkilenc éves, de már a második gyereket várja. Az örömapa Josti régi barátja, kollégája, de a frigy okán most éppen csinnben vannak. 
– Mindegy – mondja Josti, öleli asszonyát –, ő az igazi. 
A ház még mindig csak félkész. Nem mesze egy másik is készülőben.
– Az a Bereczé – bök rá Josti. 
Mutatja a tavat, a múlt héten ásatta magának.  Itt fogunk pecázni." De nem érek rá a halakra, csak elvisznek katonának.
1985-ben találkozunk megint. 
– Hallom, kivágták Aczélt – mondom akkor Józsinak.
– Rossz hónapban született – feleli, majd előhozza a dolgozószobájából a menesztett kultúrkomisszár asztrológiai térképét. Maga készítette. – Most tanulgatom a „csillagokat", baromi érzékem van hozzá – mondja. – Tudom már azt is: harminc évem van hátra. Nem sok, elmegy gyorsan. 
Szerte a házban horoszkópok, krikszkrakszok. Amúgy meg csend.
– Asszony, gyerekek? 
– Nincsenek most itt. 
Hamarosan apám viszi neki az ebédet. Aztán rendbe jön, persze.
Ritkán látom, kezdem magam is években mérni a pillanatot: igyekszem piszkosul, legyen már valami belőlem. 
Apámnál futunk össze néha: Józsi hordja neki a szamizdat irodalmat. 1987 nyarán betölti az ötvenet. Nem vagyok ott a bulin, talán valami lány miatt. Másnap megyek köszönteni, Józsi még alszik. Gergő az apjánál, vele ülünk ki a szigetre a tó közepén. Meséli a tegnapi banzájt.
– Itt volt Sára, Csoóri, Pozsgay meg Jancsóék persze. Aztán megjött Grósz Karcsi bá'. Kezdték neki mondogatni, hogy több párt kellene már. 
– És?
– Hát, iszogatott rendesen.
– Csajok voltak?
– Tutik. 
1988-ban elkészül végre Józsi József Attila-filmje, az Eszmélet. Józsi egyéb darabokat is rendez a tévében.
1990-ben az agrárszövetség képviselőjelöltje lesz. 1991-ben Jancsóval forgat. Azokban az években többet látom a fiát. 
– Nagyon él a papa! – mondogatja Gergő vidoran. 

Madaras József és Garas Dezső a teniszpályánForrás: Madaras József hagyatéka a család engedélyével

 Amikor végre kijutok hozzá a fiával Budajenőre, Józsi megint szerelem után van. Mezítláb, félmeztelen ácsorog a tornácon. Almát hámoz bicskával, mokány testén vibrálnak az izmok. Köszönök, biccent. Hallgatunk. 

Nem mentem be Kádárhoz" - mondja aztán.  Pedig hívott az Öreg a halála előtt. Kiszaladtam az időből." 

– Három éve már ennek, Józsi.
– Akkor is – megremeg kezében a penge.
– Pihenj le, papa – kéri Gergő.
De Józsi csak áll némán, a dombokat bámulja.
Otthagyjuk.
– Josti kórházban – mondja apám pár héttel később. – Mást nem tudok.

Egy évig kómában

Meghalt, írják hamarosan a bulvárlapok: „Öngyilkos lett Madaras."
– A kurva anyjukat! – üvölti Gergő a telefonba, amikor van már bátorságom, hogy felhívjam. Elmondja, Józsi régi, szakmabeli cimborája találta ki a sztorit: pénzért adta el a lapoknak. – Az a szemét a tavat is lehalászta, meg elvitte papa puskáját!
– Azt mondd, apáddal mi történt? A szokásos, derül ki. Fájt neki az élet.
– Szedálva volt – meséli Gergő –, megbotlott, odaverte a tarkóját a tölgyfalépcső éléhez, aztán lezuhant a földszintre.
Józsi majd egy évig kómában van, több agyműtéten átesik. Lemondanak róla, akkor magához tér.
1993-ban kerül a János kórház zárt pszichiátriai osztályára.
– Rendbe jön. De, tudod, a testvérét sem ismerte meg először – készít fel Gergő a találkozásra.
Az ajtóról lekerülnek a lakatok, pántok. Ott áll velem szemben. Pizsama van rajta, két botra támaszkodik. Meghízott.
Arca, mint a telihold, szétfolyik rajta a mosoly. Hüvelykjével betapasztja gégéjén a lyukat.
Nevemen szólít.
Magamhoz szorítom, majd a vizeletszagú folyosón visszatámogatjuk Gergővel a nyolcfős kórterembe. Sikít a vaságy, ahogy eldől rajta.
Szobatársai katatón idióták. Mocskos hálóingben ácsorognak a falnál, bólogatnak monoton, csurog a nyáluk. 
– Mesélj most – kéri Józsi géphangon.
Beszélni kezdek a családról, de hamar megakaszt. 

Ki most a király?" 

Gergőre pillantok.
– Az Antall, papa – válaszol helyettem.
– Ismerem én azt? – néz rám tűnődve Józsi.
Megfogom a kezét, hallgatom furcsa terveit, amelyekkel átformálná álmokból, valóságból képzett világát. Majd elalszik végre.
– Na, milyen? – kérdi suttogva Gergő.
– Bassza meg – felelem csendesen.

Másvilág

1995-ben Józsi színészotthonba kerül. Nem keresem, félek újra látni. 
1996-ban megkapja a Kossuth-díjat, akkor összecsomagol, taxit hívat, hazamegy Budajenőre. Gergő noszogat, menjek már ki a papához.
– Jobban van – biztat –, csak magányos.
Esztendőbe telik, mire elszánom magam. Aztán kezdek járogatni hozzá. Még meg van lassulva, még fáradtan törik át szavai torkán a heget. Nem bánja.
- Isten elvitt a másvilágba – mosolyog a telihold. - Visszajöttem, nem akármi.
A múltról beszélgetünk, meg a csillagokról.
Régi titkokat világít meg tiszta logikával.
Máskor égi jelekkel magyarázza a történelmet. A faliórát fürkészi folyton, percnyi pontossággal szedi a gyógyszereit. Néha versben beszél, akkor segítek rímeket keresni. – Mókázunk – kacsint olyankor.
Öt körül fekszik, ágyában halomnyi könyv. Kicsit olvas, elalszik. hajnal előtt ébred, olvas reggelig, enni ad a kutyának, olvas megint.
Ha kedve van, főz, de inkább almát eszik, meg kenyeret.
Hétvégeken Béla, a budakeszi asztalos átviszi magukhoz ebédre. Ő csinálta a lépcsőt a házban.
Józsi a számlákat a Kossuth-díjból fizeti, de annak fele már egy év alatt elmegy. Nyugdíja akkoriban huszonhétezer forint.
1997-ben lesz egy József Attila-estje a gödöllői „kultúrban". Nem lehet beférni.
- Engem aztán ne sajnáljon senki! – mondja utána, széles a vigyora.
Abban az évben betölti a hatvanat. Már akkor hivatásra találtam, cikket írok az életéről. Josti a cikk után anyámat hívja – csípték egymás mindig –, neki mondja, tetszett, ami kifutott belőlem róla. Nem sokkal később meglátogatom akkori párommal. Josti éppen nehezen moccan, méretes fotelból szuggerálja a csinos, ifjú vendégét. József Attilát szaval neki, odamondja a szavakat a szemébe.
Kígyó a nyúllal – nem bánom, csodát látok.
Apámmal egyszer futnak össze a Josti balesete utáni időszakban. 

Szeretetük töretlen, szavaikat blokkolja Josti új helyzete. 

A következő években Josti újabb esteket is tart. 1999, közeleg az évszázad vége, Josti feltűnik a Buharovok (Szilágyi Kornél, Hevesi Nándor) Egy másik ember iránti féltés diadala című kísérleti filmjében.
2005-ben epizódszerepet kap Szabó István Rokonok című mozijában.
Gergő noszogat, magam is azt érzem: könyvet érdemelne már az apja.
Haverokat keresek fel, azok mind azt mondják: különös őrülete adja karizmáját az ő Jostijuknak.
Mosolyognak: ne keressek rendszert a létezésében.

Madaras József Myrtill lányávalForrás: Madaras József hagyatéka a család engedélyével

Madarassal haveri viszonyba sosem került, vagy vele éppenséggel annál mélyebb kapcsolatot ápoló szakmabeliek meg sorra mondogatják: őrületében is lepipál színészként nála többre tartott „különös" művészeket. Magyarázzák: azokat különösségük tette érdekessé, Madarasnak egyebektől független tehetség ad szakmai súlyt. 
Van, aki esküszik: Józsi zseni, csupán a célállomást nézte el – útban a létezés felé. Próbálom magam is súlyozni a dolgokat. Arra jutok: érnem kell még a kötethez.

Madaras József utolsó éveiben Mónika lányával és első feleségévelForrás: Madaras József hagyatéka a család engedélyével

Csak hát: Gergő kezdi mondogatni, hogy romlik a papa egészsége, kedve, fogy a pénz is. Keresném az apját, de mindig akad más dolog. 
Josti 2006 augusztusában betölti a hatvankilencedik évét. Abban a hónapban szakszervezeti segítséggel kerül be egy nyugdíjasoknak fenntartott panzióba. Kérdem Gergőt: beugorhatnék-e a papához? Azt mondja: inkább, mint a sunnyogás.
Úgy alakul: nem találkozom többé Madaras Józseffel.
2007. április 24-én Gergő felhív. Szavai rajzolják ki bennem az utolsó képet az apjáról. Ül magában, a panzió apró szobájában, homloka az asztal lapján. Józsi, az isten. Már nincs benne élet.

Forrás: Madaras József hagyatéka a család engedélyével