Liszt Ferenc Kamarazenekar: Szeretnénk a határokat feszegetni

Tfirst Péter az Óbudai Társaskörben 2017 szeptember 6-án

A 17 tagú Liszt Ferenc Kamarazenekar Magyarország egyik legjelentősebb klasszikus zenei együttese. A külföldön legtöbbet turnézó magyar csapatok egyike, a világ legnagyobb és legnívósabb hangversenytermeiben játszottak már – New Yorktól Pekingig. Tavaly új koncertmester érkezett: a Kossuth-díjas Rolla János 1979 óta töltötte be ezt a pozíciót, őt követte Tfirst Péter. A nagy múltú, jövőre 55 éves zenekarra sok változás, a megújulás időszaka vár – ezt kell majd levezényelnie az új vezetőnek, aki egyébként maga is húsz éve zenél már az együttessel. Egyebek mellett a változásokról, illetve az új koncertszezon első jelentős fellépéséről is beszélgettünk, amely Miklósa Erikával a Zeneakadémián lesz a héten.

Volt a fejében egy meghatározott irány arról, hogy merre és miként szeretné formálni a zenekart?

Még mielőtt átvettem volna a pozíciót, volt már ilyen gondolat, ami tulajdonképpen nem is tőlem jön. Rolla János, a korábbi művészeti vezető fejében is többször felmerült az az ötlet, hogy ki kéne bővíteni a zenekart vonósokkal és fúvósokkal is, kvázi egy kamaraszimfonikus társaságot létrehozni. Sok olyan darab van erre a létszámra, amit mostanában nem annyira kérnek tőlünk – gondolok itt a barokk muzsikára, annak ellenére is, hogy a kamarazenekari irodalom 90 százaléka barokk.

Ha a maradék hányad bizonyos okoknál fogva kiesik, akkor el kell kezdeni gondolkodni.

János már tapogatózott ebbe az irányba, amit én nagyon-nagyon jónak tartok: nem arról van szó, hogy nagy szimfonikus zenekarrá kell alakulnunk, hanem csak arról, hogy el tudjunk játszani akár 1-2 Beethoven szimfóniát is. Továbbá – lássuk be – a most játszott darabok között is van olyan, ami igényelné a nagyobb létszámot. A bővüléssel megnyílna előttünk sok minden, azt vettem észre ugyanis, hogy a világban sok helyen várnak nagyobb zenekart igénylő darabokat. Ezért is szeretnénk a határokat feszegetni, ehhez kell a nagyobb társaság.

A több mint ötven éves nemzeti zenekar megújulásán dolgozik Tfirst Péter Fotó: Szabó Gábor - Origo

Azért egy ilyen léptékű bővítés nem egyszerű, hiszen vannak páran új tagok és még ők sem szoktak be teljesen az együttesbe.

Ezek a kihívások természetesek és nem lehetetlen áthidalni őket.

Emlékszem, az elején, bekerülésemkor még én is féltem, na nem a zenekartól, hanem attól a helyzettől, hogy ott voltam 25 évesen és meg kellett felelnem valaminek, ami pár évtizede működött akkor.

Azért az ilyen félelmek nem múlnak el egyik pillanatról a másikra.

Lehet, hogy nem is annyira félelem volt ez, mint inkább az, hogy szinte minden felfoghatatlanul rövid idő alatt történt. Mindenre nagyon kevés idő volt. Gyorsan kellett reagálni, nagyon tanulékonynak kellett lenni. Le kellett dobni néhány korlátot.

Nem aggódott, hogy ezt nem tudja megugrani?

Nem volt kérdéses, csak hát nagyon gyors volt minden. Igaz, másként nem is lehetett volna, hiszen egy új szituáció miatt nem lehet elölről kezdeni mindent. Én a tanulékonyságban hiszek. Abban, hogy az új ember nem arra vár, hogy mit fognak tanítani neki, nem a csodatévő szavakra, ötletekre vár, hanem maga veszi észre azt, hogy mi az, ami nagyon fontos és mi az, ami kevésbé: fel tud állítani egy fontossági sorrendet.

"Le kellett dobnom néhány korlátot" Fotó: Szabó Gábor - Origo

Lehet egyáltalán így tanulni?

De még mennyit! Rengeteget! Igaz, hogy nekem talán könnyebb volt, mert én ebben nőttem fel. De szó szerint! Szanaszét és rongyosra hallgattam a lemezeket, koncerteken is mindig figyeltem mindent, mi az, ami működik és miért. Hiába ismertem sok mindent betéve, mégis furcsa volt, amikor először beültem János mellé.

Emlékszem, Mozart Adagio és fúgája volt az első mű, amiben részt vettem. Megszólalt az első akkord.... hát az olyan volt, mint egy hangrobbanás! Úristen, ez így szól testközelből?! Teljesen kirázott a hideg, de azért felemelő érzés is volt egyben. Hiába hallgatod a lemezeket, hiába jársz koncertekre és követed az egészet úgy, ahogy van, ott a színpadon, belülről, testközelből megélni... óriási dolog!

Ilyenkor nem húzza össze magát egy picit az ember? Hiszen mégiscsak Rolla János mellé kellett odaülni. Nem megsemmisítő?

Dehogy megsemmisítő! Elképesztően inspiráló volt. Amibe persze belefér az, hogy az ember megijed.

Miért van szükség a zenekar megújulására?

A barokk műfaja már másként is megjelenik a színpadon, az utóbbi időben egészen előtérbe kerültek azok a zenekarok, amelyek korabeli hangszereken játszanak. A modern hangszereken előadott barokk repertoár egy picit a háttérbe szorult. Bár ez Magyarországon talán még nem annyira jellemző. Európában viszont nagyon sok helyen, ha van egy barokk est, akkor azt nagy részben régi, korabeli hangszereken játsszák. Mi pedig ebből innen kezdve kiesünk. A másik kihívás pedig a már említett zenekari létszám. Vegyük például a Bartók Divertimento-t, ami a zenekar egyfajta védjegye: létszám tekintetében még az is megalkuvás, hiszen nagyobb csapatra írta a szerző. Ezen kívül is van egy rakás olyan darab, ami igényelné a dúsabb létszámot.

"Inspiráló volt - amibe persze belefér az, hogy az ember megijed" Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ha már hangzás! A zenekar gyakorlatilag születése óta változatlanul szól?

Dehogy, hiszen minden új ember megjelenésével alakul a hangzás is.

Nem lehet, hogy a barokk, mint műfaj is elkopott már?

Én nem így látom. Szerintem elég népszerű még mindig, sokan vannak ugyanis, akik legszívesebben még mindig inkább barokk műsorra jönnek. Egyébként nem tudom, hogy miért ilyen népszerű ez a műfaj, pedig kérdezgettem már többeket is, de nem kaptam megfelelő választ.

A barokkról nekem az jut eszembe, hogy nagyon túltolt csicsás és cirádás.

Ez igaz. Viszont kitűnően el lehet sajátítani a segítségével egy pontos zenekari hangzást, ha sok barokk zenét játszik az együttes. Egyszerűen azért, mert tiszta műfaj.

Folyamatosan alakul a zenekar hangzása Fotó: Szabó Gábor - Origo

Könnyebb a barokkot értelmezni a közönségnek?

Nem tudom. Szerintem a zenét mindenki érti.

Nagyon jóindulatú gondolat.

Aki alapvető életérzéseket meg tud fogalmazni, az megtalálja a zenében is a hangulatokat. Ha szomorú a zene, akkor nem fogsz arra gondolni, hogy ez most milyen vidám. Ez képtelenség. Ilyen egyszerű az egész. Sokkal egyszerűbb, mint azt általában az emberek gondolják.

Ha humor van a zenében, akkor azt a hallgató is észreveszi – feltéve, hogy van humorérzéke. Mindig az okoz görcsöt a magát hozzá nem értőnek tartó közönségben, hogy pontosan meg akarja fogalmazni mit is hall. Erre semmi szükség. Másik hiba a részletekre való figyelés: sokszor én magam is beleestem abba a hibába, hogy a közönség tagjaként inkább a szólamokra figyeltem, nem a zenére. Na, most az az állás kijött-e vagy, nem. Hamis volt-e, vagy nem.

Tud egyáltalán zenét hallgatni?

Hogyne! Bár ritkán fordul elő, hogy beülök egy hangversenyre. Olyan is van, hogy nem a darab miatt megyek el egy koncertre, hanem a szólista miatt. Le tud nyűgözni sok minden. Ha valaki nagyon tud hegedülni, akkor el tudom azt felejteni, hogy amit játszott, az tulajdonképpen unalmas volt. Ha unom magam, akkor amúgy is elkezdek a hangszerességre és a technikára figyelni.

" Ha van humor a zenében, akkor azt a hallgató is észreveszi" Fotó: Szabó Gábor - Origo

Miért van az, hogy ilyen sokat koncertezik külföldön a zenekar?

A saját hazánkban mégsem lehetünk próféták! (Nevet.) Egyébként nem tudok erre pontos okot mondani. Mindenesetre ez a helyzet inkább szerencsés. Óriási dolog az, hogy ilyen sok közönséget megismerhetünk a világban és megtapasztalhatjuk a reakcióikat.

Külföldön nyugodtabban játszik a zenekar?

Bizonyos szempontból igen. Ott ugyanis nem arra gondol a közönség, hogy na, most akkor meghallgatom a jövőre 55 éves Liszt Ferenc Kamarazenekart, amelyik az egyik legismertebb honi kamarazenekar, hanem egyszerűen csak az van bennük, hogy itt van egy magyar együttes és lazán meghallgatják, mit játszunk. Legtöbbször sokkal felszabadultabban zenélünk külföldön és ez mindig is így volt. Ez ugye a hazai pálya kérdése - mint a fociban.

A hazai pálya ugyanis kemény. A Zeneakadémia, vagy a Müpa még mindig más érzéseket kelt, az országhatáron túl viszont nincs rajtunk ez a teher.

Akkor sem annyira, amikor esetleg egy világváros híres koncerttermében játszunk – még az sem olyan, mint a Zeneakadémia nagyterme. Viszonylag sokat játszik a zenekar Budapesten és részben ezért is teljesen mások az elvárások, mint Kölnben, vagy Münchenben, ahová kétévente egyszer megyünk.

Egyébként elképesztő dolgokat megéltünk már. Volt olyan egy külföldi előadáson, hogy nem szóltak előre arról, hogy gyerekeknek fogunk játszani és nem egy értőbb közönségnek. Ha ezt tudjuk, akkor teljesen más műsorral készülünk. Ráadásul a hangverseny előtt fél órával tanították be a gyerekeket arra, hogyan kell viselkedni egy hangversenyen, mikor és miért kell tapsolni. A koncert alatt pedig jártak körbe tanárok és igyekeztek rendet tartani, továbbá volt egy-két ember, aki figyelte, hogy mikor, melyik percnél kell majd tapsolni. A műveket ugyanis ők sem ismerték, csak azt tudták, hogy nagyjából mikor van a taps ideje. Sajnáltam szegény gyerekeket. Ilyenekbe is belefutunk néha.

"A hazai pálya kemény - a hangversenytermekben is" Fotó: Szabó Gábor - Origo

A tapssal kapcsolatban nem zavaró az, hogy mindig van? Úgy értem, hogy ha rossz egy előadás, ha nem, akkor is megtapsolják az embert, így nincs tétje, vagy értéke.

Régen azért ez másként volt. Előkerült a tojás meg minden. Lehet, hogy ezt vissza kellene hozni. (Nevet.) Egyébként pedig lehet ám nevelni a közönséget. Pontosabban nem csak lehet, hanem kell is. Nem kell mindig a kedvükben járni.

Máskülönben egy idő után az ember azt veszi észre, hogy nem ő határozza meg a műsort, vagy a koncepciót, hanem az jár majd a fejében, hogy vajon megfelel-e az elvárásoknak.

Mindig kell valami meglepetés, amivel kibillentjük az embereket a komfortzónából. Nem szabad csak az igényeket kielégíteni.

Szerintem a magyar közönség azért szemérmes az őszinte véleménynyilvánításhoz. Soha nem fognak elküldeni a fenébe egy zenekart.

Ez így van, de azért a tapson lehet érezni, hogy az illedelmes vagy őszinte-e.

"Lehet ám nevelni a közönséget" Fotó: Szabó Gábor - Origo

A zenekar legközelebb október 4-én, most szerdán játszik Budapesten. Visszatér a Zeneakadémiára és ez lesz az első bérletes hangverseny is a szezonban.

A bérletes koncertjeink mindegyike egy másik projektből nőtt ki. Az első ezek közül a Miklósa Erikával közös hangversenyünk, ami tulajdonképpen egy vidéki turnéból alakult ki. A műsornak azt a részét, amiben ő énekel, már eljátszottuk 7-8 megyeszékhelyen tavasszal. Arra gondoltunk, hogyha ez már ennyiszer elhangzott vidéken, akkor meg kéne mutatni Budapesten is. Egyébként ez az, amitől igazán fejlődik a zenekar és a művek is, hiszen rövid időn belül lehetőségünk van sokszor eljátszani ugyanazt. Ezt egy kissé hiányolom is, a legtöbb hangversenyen mást-mást játszunk. Nincs olyan, hogy megcsinálunk egy műsort Budapesten, aztán azzal turnézunk vidéken, kiajánljuk külföldre és 20-25 alkalommal eljátsszuk a művet. Jó régen volt ilyen a zenekarnál. Aztán október 4-én játszunk egy olyan darabot is, amit még sosem adott elő a zenekar, ez Lutoslawski Nyitány c. műve. Kétesélyes ez a darab, de a rizikót vállaljuk.

Miért jó Miklósa Erikával zenélni?

Fantasztikus énekesnő és emellett nagyszerű ember és partner. Koncert előtt, után lehet vele beszélgetni, vagy akár hülyéskedni is: nagyon jó humora van, nincsenek allűrjei. A Virtuózokban is együtt zenéltünk. Reggeltől estig együtt voltunk – ő zsűrizett, mi pedig kísértük a gyerekeket. Nagyon jó élmény volt vele lenni, várom ezt a szerdai alkalmat is.