Tan Dun: Folyamatos küzdelem ez önmagammal

Egy lavór víz, egy autófelni, egy papírlap, egy üres üveg. Számunkra pontosan azt jelentik ezek a szavak, amit. A kínai-amerikai Tan Dun számára azonban mindegyik egy-egy varázslatos aurával bíró, hagyományokból formálódó apró csoda - amelyek így aztán nem mellékesen hangszerként köszönnek vissza egy-egy hangversenyen. Napjaink egyik legizgalmasabb zeneszerzője, az évek óta Amerikában élő Oscar- és Grammy-díjas Tan Dun végre Budapestre érkezett azért, hogy bemutassa egyik legutóbbi művét.

A Hunan-tartomány egyik apró falujából származó Tan Dun egy régi és értékes kínai hagyomány előtt tiszteleg az alkotásban. Ez a Nu Shu, amely évszázadokon keresztül a hunani nők titkos nyelve és írása volt - segítségével titokban képezhették magukat és művelődhettek a férfiak háta mögött. Tan Dun kutatócsapattal járta be a tartományt a még fennmaradt Nu Shu tradíciók után kutatva. Ennek eredménye 13 kisfilm, amelyeket a hangversenyen is láthatunk, illetve a kompozíció, amelyet a Concerto Budapesttel közösen szólaltatnak meg a Müpában péntek este.

Hátrány vagy éppen előny a zene világában az ember kínai háttere?

Az én megközelítésem az, hogy igyekszem hű maradni elsősorban az emlékeimhez és az élményeimhez. Mielőtt New York-ba költöztem volna, a kínai operában edződtem és a keleti szokásokat követtem. Miután New York-ba jöttem, csak a nyugati klasszikus zenéről tanultam, szinte mindegyikről vállfajáról – kezdve a klasszikus zenétől a modern stílusokig. Ezek mind eggyé olvadtak bennem az idők során. Ma már nem tudom szétválasztani a korábbi, kínai emlékeimet és élményeimet a legutóbbi, nyugati tapasztalataimtól. Mind egyként él bennem.

A zenéimben egyébként is azokra a dolgokra reflektálok, amelyeket megéltem az életem során, nem csak arról van szó, hogy beépítem a Keletet a Nyugatba.

Persze nem csak így lehet zenét írni, de mivel a munkáim a hagyományaimból és élményeimből merítenek, ez az egyetlen megközelítés, amit ismerek. A művészetek egyik legfontosabb szempontja, hogy megtaláld a gyökereidet, mert a saját megközelítésed az, ami olyan érdekessé teszi a műveket.

Fontos számára, hogy megőrizze a gyerekkori otthoni hagyományokat a darabjaiban. Nehéz átemelni és felfrissíteni ezeket a tradíciókat?

A sámánok zenéje hosszú éveken át az életem része volt. Gyerekként a sámánoktól tanultam meg azt, hogy a zene, az emberek, a tájak mind-mind lélekkel bírnak, amelyek ráadásul képesek kommunikálni egymással.

A falu sámánja tanított meg engem arra is, hogy a falevelek beszélni tudnak a folyóval, a folyó pedig a fellegekkel. Ezért írtam például a Water Concerto c. darabomat, mert úgy hiszem, hogy a víz szót ért a hegedűvel és ráadásul a víz az emberek nyelvén is ért.

De írtam egy kerámiahangversenyt is kifejezetten hagyományos kerámiából készült hangszerekre. Azt hiszem, hogy mindezek együtt egy olyan egész, egy olyan koncepció részei lettek, amelyek átívelnek határokon és kultúrákon. Ha megvan benned ez a fajta szellemiség, akkor jó zeneszerző lehetsz.

Egy interjúban azt mondta, hogy a legfontosabb, amire szüksége lehet egy jó zeneszerzőnek, az a szív mondanivalója. Mi kell ahhoz, hogy az ember megérthesse a szív nyelvét?

Mindannyian próbáljuk megérteni ezeket a dolgokat, a szerelemtől kezdve a saját életünkig, szeretnénk megérteni azt, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Én csupán egyetlen érzést próbálok megtalálni, amely kifejezi ezt az állandó mozgást, ezt a jövést-menést. Folyamatosan keresek, így értek meg.

Szinte minden művében igyekszik feszegetni a határokat a szabályokat. Nem nehéz állandóan úttörő vállalkozásokba fogni?

Mindig is az volt a célom a zenémmel, hogy kifejezzem azokat a hangokat, amelyek a fejemben szólnak.

Így fedeztem fel az egyszerű papír zenei oldalát is. A papírt mindenki használja, minden nap. A gyerekek is. A gyerekek minden nap papírra írják, vagy éppen rajzolják a gondolataikat. Néztem a fiamat miközben rajzolt és észrevettem, hogy a papírnak is rengeteg érdekes hangja van.

Ahogy így figyeltem, azt fedeztem fel, hogy legalább 50 különböző hangot lehet elővarázsolni a papírból csak azzal, ahogyan megfogjuk, vagy hozzáérünk.

Komoly kihívás rávenni a zenészeket arra, hogy kövessék ezen az úton?

A hagyományos hangszerek átalakítása, vagy éppen teljesen szokatlan eszközök alkalmazása egy-egy történet elmesélése során egy olyan dolog, amit bár régóta használok, de továbbra is érdeklődve vizsgálom és továbbra sem vagyok ura teljesen, még mindig szeretném megérteni mi és hogyan működik. Állandó kísérletezés ez, sokszor nem egészen tudatosan. A Percussion Concerto c. művemben például a legelejétől a legvégéig sok különböző ütőhangszeres technikát próbálok végig a timpanin, kezdve a nagy kalapácsütéstől egészen az ujjal való pengetésig, szinte csak leheletnyi érintésig, köralakú mozgásokat alkalmaztam a dob fején, amellyel a természet kísértését és szelídítését szimbolizálom. Nagyon fontos számomra az, hogy nyugati hangszereket alkalmazzunk és azokból a lehető legtöbb különböző hangot csalogassuk elő. Például egy húr megpendítése, majd az azt követő visszhang.

Gondoljunk csak az indiai szitárra – miután felcsendült egy hang, utána olyan, mintha örökké tartana a zenész vibrato-játékának köszönhetően. Az emberek sokszor figyelmen kívül hagyják azt, ahogyan és ameddig él a hang, ugyanakkor a kínai és indiai zenének ez esszenciális alapeleme.

Vannak egyáltalán határok, amikor komponál? Mi segít abban, hogy ne csak öncélú művek szülessenek?

Miután olyan sok éven keresztül tulajdonképpen teljesen különböző világok között mozogtam, kezdve a Hunanban lévő falvaktól egészen addig, hogy John Cage-dzsel és Philip Glass-szal közösen alkothattunk, miután túl vagyok már annyi experimentális zenén, amit különböző kortárs színházakkal, modern tánctársulatokkal csináltunk például a New York-i Filharmonikusokkal, vagy a Metropolitan-nel, azt hiszem, hogy az én hagyományaim eléggé különböznek. Vagyis én nem látok határokat, nem úgy értelmezem a töréseket, vagy változásokat, mintha azok határok lennének. Minden egyes művel igyekszem felfedezni valami újat és más szemmel nézni a hagyományokra. Aztán időnként visszatérek az alapokhoz, a tradícióimhoz, mivel mindig is azok lesznek a megújulás legbiztosabb kiindulópontjai. Észrevettem, amikor hagyományos vonósnégyesek, vagy hagyományos nagyzenekarok számára komponáltam, hogy egy teljesen új együttes születik azzal, hogy egy teljesen más megközelítéssel írok zenéket számukra.

Mindig igyekszem felülemelkedni a saját, már meglévő tudásomon azért, hogy új zenei eszközöket és formákat fedezhessek fel. Egy folyamatos küzdelem ez önmagammal.

Ezért szinte lázasan keresem az újabb és újabb különböző tradíciókat és kultúrákat azért, hogy magamba szívhassam őket. Egyedül így lehet folyamatosan újabb és újabb technikákat felfedezni és így lehet színesíteni azt a stílust, amelyet már amúgy is jól ismerünk.

A most bemutatásra kerülő művével mit szeretne kifejezni? Hogy újra feltámadhasson a Nu Shu hagyomány, vagy egyszerűen csak szeretné bemutatni ezt a kínai tradíciót a világnak?

Szerintem mindkettőt. Miután elkészültünk ezzel a 13 mikrofilmmel, egészen más szemmel tekintettem az addig ismert folyókra és tavakra. Számomra a könnyek tengereivé váltak.

Ezek a könnycseppek együtt váltak a gondoskodó anyává, tápláló folyókká a teljes emberi faj számára. Minden egyes csepp magában őrzi kultúránk kincseit, amelyek aztán majd a következő generációk boldogulását segítik.

A Nu Shu kultúra is egyike ezeknek a cseppeknek. Gyönyörű és álomszerű.

Mi őrzi meg önben a komponáláshoz szükséges izgatottságot és nyitottságot ennyi évtizeden keresztül?

Mindannyian mindig valami szokatlanra vágyunk, az újat kutatjuk. Úgy gondolom, Sztravinszkijtól és Bartóktól kezdve napjaink fiataljaiig (beleértve magamat is) mindenki azon fáradozik, hogy felfedezze a saját hangját az újabb és újabb élményeken keresztül. Úgy, hogy persze közben ne feledkezzen meg a hagyományairól sem. Számomra – nem győzöm eleget hangsúlyozni – a hagyományok a legfontosabbak. Mindig. Minden a hagyományainkból születik. Tisztelnünk kell őket!