Etűdök különböző hangokra, op. 52/1

2017.12.12. 10:02

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/52. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Számos idézetet küldözget nekem, részint az Olasz nő Algírban című vígopera-előadásunk kapcsán, de több nézői véleményt a legfrissebb gyermekoperánk, a Jancsi és Juliska miatt, de a soha nem látott érdeklődés mellett futó, összesen 27 előadásos Diótörő-balettünk okán is, és nem kerülte el figyelmét néhány véleménycikk a sztrájkhelyzet és az Opera dolgozóinak éhező-fázó-megalázott stábtagjai kapcsán. Most két levélben megírnám a tényeket is a vélemények mellé, ha nem bánja. Íme, az első írás, amely a Rossini-opera fura sajtófogadtatását foglalja össze.

Úgy igaz, ahogy írom: ritka az olyan egyöntetű, pozitív bírálat a mi operás életünkben, mint amilyen az Olasz nő Algírban bemutatóját követte. Mielőtt a Néném által küldött fájó Fáy-sorokat idézném, álljon itt négy másik írás részlete is, ugyanazon előadásról.

„(...) A papatacci-avatásnál már fennhangon röhög a ház, Bakonyi Marcell pedig fapofával tolja fullba a kretént. A zenekar itt-ott elnyomja ugyan az énekeseket, a játékra azonban nemigen lehet panaszunk: Francesco Lanzillotta karmester jó érzékkel vezeti a muzsikusokat, a fafúvósok a kényes részeken is szépen helyt állnak. (...) Füzér Anni jelmezei csodásak, Cziegler Balázs díszlete pedig tele van leleménnyel. A két felvonás között rendezésileg az első, ének szempontjából a második felé billen a mérleg, ám ez tipikusan az az előadás, amelyre érdemes újra meg újra beülni, s figyelni, élvezni, hogyan érik, formálódik hangilag, zeneileg és színészileg az anyag. Tessék nyugodtan vendéget is hívni – legközelebb már nem kell könyörögni, hogy jöjjön." (2017. nov. 23., Népszava, Csepelyi Adrienn)

Itt egy másik:

„(...) A darabot nyilván egészen másképp is meg lehet rendezni, kevesebb látványelemmel, meghittebb, bensőségesebb színpadi környezetben. Az Olasz nő Algírban azonban, bármennyire is remekmű, igen hosszú (kb. 150 perc), és nem könnyű a mai közönség figyelmét ilyen sokáig lekötni, még akkor sem, ha a világ legjobb énekesei adják elő a művet. Már csak ezért sem tartom túlzónak ezt a mostani, kissé extravagáns show-műsort, ami egyébként rendkívül szórakoztató. (...) A fellépő szólistákról (két szereposztásban ment a darab) általában elmondható, hogy megbízhatóan, többségükben igen kiforrott stílusismeret birtokában énekeltek. Rossini ragyogó koloratúráit, díszítéseit, a komikus hatást fokozó melizmákat technikásan szólaltatták meg, és igen precízen voltak kidolgozva a hadaró jelenetek is. Az első felvonás hatalmas fináléja (az opera tulajdonképpeni csúcspontja), feszültség és humor zseniális zenei elegye is biztosan szólalt meg. Ebben a jelenetben az egyre növekvő zűrzavar és izgatottság közepette éneklő nagyszámú szereplőnek nem könnyű pontosan követnie a kottát, de sikerült „együtt maradniuk" (ami az énekesek mellett természetesen a karmester érdeme is volt)." (2017. december 6., operavilag.net, Csák Balázs)

És egy harmadik is:

„(...) A giccs határán futkorászik Szabó Máté rendezése az Erkel Színházban, az Olasz nő Algírban, de olyan kedves humorral, annyi ötletes poénnal van teletűzdelve, és oly sodróan vidám és dallamos Gioachino Rossini zenéje, hogy az előadás rendkívül kellemes szórakozást nyújt. Jó döntés volt az Operaház vezetésétől, hogy adósságot törlesztett, és – először az intézmény életében – műsorra tűzte ezt a jópofa vígoperát. A közönség odalesz érte. Ám ami a legnagyobb értéke volt a múlt heti premiernek, az az énekesek teljesítménye. Amilyen könnyű a sztori és habos a muzsika, annyira nehezek a szerepek, a szólamok, próbára teszik a művészeket énektechnikailag és színészi szempontból is. A zenekarnak is bőven jut feladat az operában, ezúttal Francesco Lanzillotta állt a karmesteri dobogón, és remekül összefogta az együttest (...)" (2017. november 30. Magyar Idők, Devich Márton)

No és a negyedik:

„(...) A zene is árad: az olasz vendégkarmester, Francesco Lanzillotta száguldó tempót diktál a kedvvel, telivérrel játszó zenekarnak. Vannak valósággal hadaróra fogott áriák. Amikor a szólisták egyszerre perlekednek egymással, szógörgetegeket énekelnek, dühös tekintettel, széles gesztikulációval, az persze, több lehetne a soknál, de pokoli ripacskodásba csaphatna át, de nem, mert sikerül borotvaélen táncolni, amiből még a Magyar Nemzeti Balett művészei is kiveszik a részüket. Meg a Honvéd Férfikar tagjai, akik nemcsak lefúrt lábbal képesek érces hangjukon megszólalni... (...)" (2017. december 6., Független Hírügynökség, Bóta Gábor)

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatójaForrás: MTI/Máthé Zoltán

És akkor jött Fáy Miklós a maga legendásan visszafogott és körültekintő látásmódjával, afféle Mikulás-ajándékként:

„Meg akarják ölni. Nem tudok más magyarázatot az Opera új bemutatójára, mint hogy végezni akarnak Rossinival, bebizonyítani, hogy lapos, hülye (...) Ha ez a cél, akkor bravó, siker, elismerés. Talán kár volt ilyen sokáig húzni, kár volt karikás szeművé változtatni a közönséget, elég lett volna a nyitányt eljátszani így, ahogy megtették. Az embernek eszébe jutnak mindenféle megtorlási lehetőségek, bezárni a zenekart és az olasz, szépreményű vendégkarmestert, Francesco Lanzillottát egy szobába, és addig nem jöhetnek ki, amíg el nem jutnak odáig, hogy a magában is okkal népszerű zenedarab nem csörömp-csörömp, hanem van benne vonóskar, mindenféle effektus, száguldás meg csúcsra járatás, hogy ne mondjam, crescendo, amiből most semmit sem lehetett hallani, viszont öt perc elteltével tudni lehetett, mire számíthat az ember (...) Nem tudom, hogy ez mire elég, bárki, aki eddig nem ismerte, ezentúl hallani és újra hallani akarja-e az operát. Szerintem nem." (2017. november 23., Élet és Irodalom, Fáy Miklós)

Mert azt még csak értem, hogy ami Csepelyi Adriennek, Devich Mártonnak, Bóta Gábornak, Csák Balázsnak és másoknak annyira bejött, az Fáy Miklós (rögtön) ítélőszéke előtt nem állhatott meg. Hisz az ember annyi mindent ír, tán visszaolvasni sincs ideje – vö. úgy akarjuk megölni Rossinit, illetve bizonyítani, hogy csak az a három operája van, amit amúgy is játsszunk, hogy kitűzzük a negyediket, és nagy közönségsikerrel futtatjuk... Meg aztán az otthon rejtekében, szélessávú adat-infúzióba kötve felszed az ember ezt-azt hic et nunc, aztán elég már csak sejdítő mondatokkal operálni, és a gyanútlan olvasó máris hiheti, hogy az illető most csakis a terjedelem túllépésétől riadva nem fejti ki bővebben, milyen is a Rossini-stílus, amit számon kér (be szívesen olvastam volna egy-két oldalt erről, de legalább bekezdést! bekezdést, Miklós!), kiknek mely felvétele, annak mely pontján, milyen zenei attribútumokban hordozza az igaz – és nyilván valakik által kanonizált – Rossini-játékot... Amit mi vagy sose olvastunk, vagy – ezt sejtetné az előre eltervelt szerzőgyilkolás – valahol kapiskálunk ugyan, de gonoszok vagyunk (mert csak), és direkt ellene megyünk...

De félre ne értsék, engem Fáy mindig szórakoztatott ezzel a szerepjátékkal, akkor is, ha éppen velem vagy rajtam szórakozott, íráskészsége meg cikiző humora kétségtelen, ám hogy komolyan kell-e venni, arra egyértelmű „nem" a válasz. (Egyszer szóvá tette, hogy na tessék, ő ott volt, én meg megint nem voltam jelen az előadáson. Tehát ha ő havonta egyszer beesik, és én netán nem ülök a szokott páholyban, akkor én nem járok előadásra, vele ellentétben... Ügyes! Még azt a lehetőséget se hagyta nyitva: mi van, ha ez idő alatt épp a másik színházunk másik előadásán vagyok.) Ahogy ő az aznapi hangulata meg az esetleges elfogultságai miatt ír valamit, attól nekem is csak a hangulatom változik, a véleményem jottányit sem. Sajtóiskola kérdése, glossza, jegyzet, tárca, kroki vagy mifene ez, amit ő űz rég és magas szinten, de én Nénémnek mégis azt üzenném: egy Fáy-kritika jobb napokon leszivárgott irodalom, rosszabbakon kiszivárgott napló. Ennyi, s ez nem kevés – de biztosan nem zenekritika. És tényleg nem azért, mert most arról írt szinte csak rosszat, amiről rajta kívül senki sem.

Természetesen én is cikkeztem rengeteg előadásról előző életemben, kritikát is, recenziót is szültem, bőven több mint ezret. És nehezen vállalnék valamiféle párbajt, mert mondom, a tehetséget tisztelem. Csakhogy kell legyen lelke még akkor is az újságírónak, ha szándékkal nem engedi magát közel a színházhoz, az előadáshoz. Hisz ezt az egészségesebb ítélkezés érdekében teszi: nem kell tudnia, hogy alakult ki egy szereposztás, miért húztunk a művön, miért nem szebb a díszlet, mitől fogyott el a tenor levegője – merthogy annak ezer oka lehet. De a szakmai alapok és a beleérzés képessége nélkül nagyon veszélyes írni. Ha fel sem tételezzük, hogy valaki beteg lett, hogy más, fejlettebb zenetudományi állapotú kottát használunk, hogy becsődölt a külső szállító, vagy hogy közben baleset érte a színpadon a művészt, akkor iszonyú könnyen – és teszem hozzá: irritáló magabiztossággal vetünk oda bármit, ami nemcsak sértő, de igaztalan is lehet, és rossz irányba taszíthat nézőt, művészt egyaránt.

Mert a mindenkori kritika jelzés is lehetne, s így tanítani is tudna: nincs az a rossz produkció ezen a szinten, amelynek ne lennének erényei vagy sanszai, ahol ne lehetne egy pozitív pillanatot is rögzíteni, vagy legalább annyit: ha x így meg úgy vigyáz magára, ezt és azt teszi, igazi művésszé válhat, vagy ha már az, kikecmereghet a mostani hullámvölgyéből. Mert nem jó az, hogy az énekesek, karmesterek, balett táncosok inkább nem olvasnak kritikát, nehogy valami méltatlan jöjjön szembe és nyomassza őket ok nélkül egy olyan pályán, ahol rettenetesen fontos a pszichikai erőnlét, a koncentráció – mennyit beszélünk a sport pszichológiájáról, miközben énekesként sohasem tanultunk erről! (Palerdi András például színházunk egyik vezető basszistája, biztosan nem úgy énekel, mint a néhai Esti Hírlap valahai rikkancsa, egy teljesen félrehordó és rosszindulattól sem mentes kiszólás például rengeteget árthat.)

Fáynak természetesen joga van bármit írni, ő úgy hallja, ő úgy látja – de szó szerint véve a „bármi" időnként tényszerűleg sem szakszerű. Ki tudja, talán úgy is érzi tudat alatt, menő, ha szembe megy az árral, vagány is (bár a Fesztiválzenekar kapcsán nem látom így vitézkedni), és nemcsak szerintem, de ahogy kitűnt, az autópálya teljes közönsége szerint is elvéti most a menetirányt. Ugyanakkor Fáy fazon, és legalább odaírja a nevét, vállalja magát – és ez például erősen megkülönbözteti magát azoktól a névtelen ítészektől, akik a hóhérok szemvillogós sisakját öltik fel, és ritka, növekvő kéjjel párosuló nulla felelősséggel nyisszantják porba a fejeket. Semmiben sem különböznek ők a névtelen levelek íróitól, akiket figyelemre sem szabad méltatni – az internet bugyraiban viszont gond nélkül tenyészhetnek. Úgyhogy tőlük semmiképp nem idéznék most, mert mint köröm alatt a piszok, annyit se számítanak.

Múltkor megkaptam egyikük telefonszámát, és voltam olyan fair, hogy nem kerestem utána holmi tudakozókban, valójában fel sem írtam a számot, mindössze felhívtam. Nem beszéltünk hosszan, csak hangosan, képtelen volt megindokolni, miért nem képes odaírni a polgári nevét, ha már egyszer ő is mindenkit a polgári nevén gyaláz és aláz. Nem fogta fel azt sem, hogy nem maga ellen hívja ki a sorsot, hisz Nagy Bandó Andráson kívül ötven éve nem vert meg senki újságírót, és még ő is csak egy Pszt-es zugfirkászt (természetesen akkor is tilos bárkit ütni, rajta seprűnyelet törni). A vállalt név tehát nem az Armageddont vonja magára, hanem inkább magát a közlőt fogja vissza, pont olyan természetesen, ahogy igyekszünk a saját hírünket-ruhánkat tőlünk telhető módon tisztán tartani. Fék és ellensúly: ez a saját név vállalása, és nem öncenzúra, ahogy a hangját jó magasra emelő beszélgetőtársam hinni szerette volna. Aztán letettük a névtelen kagylót.

Mert a tény szent, a vélemény szabad, de a szembenézés meg elkerülhetetlen kellene legyen.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" – két nap múlva folytatom.

Szilveszter

2017. december 10.