Volt, hogy inkább verést kért volna hegedűvizsga helyett Illényi Katica

Jól tanult, a szünetekben minielőadást rendezett a tananyagból. Nagyon jól tornázott, és szeretett volna táncosnő lenni, de a hegedű mellett nem fért bele. 14 évesen már a zeneakadémistákkal tanult rendületlenül, igaz, jó adag szorongással. A diploma előtt le is tette volna a hangszert, ha felveszik a Színművészetire. De nem vették, maradt tehát a hegedű, jött mellé az ének, a tánc és a színpad szeretete, ami már 25 éve tart. A jubileumi koncertre készülve beszélgettünk vele. Interjú.

Lehet tudni, hogy sokat tornázik a gyakorlás mellett. Most 11 óra van, amikor beszélgetünk, és kíváncsi volnék, hogy esetleg edzett-e reggel.

Ma még nem volt időm, mert sokáig fent voltam éjszaka. Pörgött az agyam, ugyanis gondolatban már készülök a következő nagy koncertre, és nem hagytak aludni a még nem megoldott dolgok.

Lehet tudni, hogy mik ezek?

A jubileumi koncert kétszer egyórás lesz, és éjjel-nappal megy a gyakorlás, a táncpróbák. Ezeken kívül hangszerelőkkel vagyok folyamatos kapcsolatban, mert közben készülnek a kották. Nagyon sok embert kell ilyenkor koordinálni, és rengeteg dolgot kell összeszervezni. Sokszor emiatt nem alszom eleget, pedig a pihenésre is nagy szükség van egy ilyen időszakban. És természetesen a sportolásra is. Fel akartam kelni, de aztán az éjszaka közepén átállítottam az órát. Szóval a mai torna estére marad.

Gondolom, nincs egyedül ebben a nagy szervezésben.

Nem vagyok, csodálatos stáb dolgozik körülöttem, de a művészi dolgokat én tartom kézben, és ezek is nagyon sok szervezést igényelnek.

A koncert februárban lesz. Mi az utolsó határidő, amikorra készen kell állnia mindennek?

Mindennek saját határideje van, de nincs kőbe vésve, mert bármi közbe jöhet. Például a kották elkészítésének határideje már egyszer lejárt, ezért, azt kicsit kitoltuk. Szóval ilyenkor rágom a tíz körmömet, hogy elkészül-e minden. Én mindig azon izgulok, ami nem rajtam múlik. Persze egy idő után magamra erőltetem a reménykedést, és akkor sikerül elaludnom. Valahogy így történt ma is.

Ezek után óvatosan kérdezem, hogy volt-e ma már gyakorlás?

Nem, mert most beszélgetünk. [nevet] Igazából az ilyen városba bejövetel mindig a gyakorlást szorítja ki. Egyébként innen hazamegyek, és biztos, hogy lesz jó pár óra gyakorlás.

„De ha eltelik még egy vagy két nap, akkor úgy érzem magam, mint valami bűnös ember” Forrás: Origo

A gyakorlás már nagyon régóta szerves része az életének. Mikor voltak szünetek? Mikor van vagy volt olyan nap, amikor nem nyúlt a hangszerhez?

Gyerekkorunkban az édesapám nagyon szigorúan vette a gyakorlást, és emlékszem, hogy karácsony napján nem kellett gyakorolni, és az nagyon jó volt. Ezen kívül nyáron

egy teljes hónapra letehettük a hangszert, és az valami csoda volt.

Viszont utána nagyon nehéz volt újra elkezdeni. Az ember kezéből ennyi idő alatt kimennek azok a finom érzetek, amelyek kellenek a hegedüléshez. És most, felnőtt fejjel lelkiismeret-furdalás nélkül a koncert utáni napon boldogan nem gyakorlok. De ha eltelik még egy vagy két nap, akkor úgy érzem magam, mint valami bűnös ember. [nevet] És tényleg nem érdemes kihagyni, mert sok időbe telhet visszahozni az érzeteket. Addig pedig a hegedű diktál, nem én, és azt nem szeretem.

Hogyan tudták annak idején összehangolni a tanulást a zenei tanulmányokkal vagy akár a szabadidős tevékenységekkel?

Nálunk az volt a szabály, hogy ha nem volt meg a napi x óra gyakorlás, addig nem csinálhattunk semmit, utána viszont bármit csinálhattunk. És mivel négyen vagyunk testvérek, egy nagyon vidám,

infantilis légkör volt nálunk,

és én az iskolában is nagyon szerettem a társaságot. Érdekes, hogy a suliban engem nagyon ritkán feleltettek, mert mire bejött a tanár, addigra én már megrendeztem az előző óra tananyagát, és eljátszottuk az órán. Olyat is sokszor csináltam, hogy hazamentem, megtanultam mondjuk a földrajz leckét, a mamáékat leültettem a hallba, kitettem a térképet, és elmondtam nekik az anyagot. Jó tanuló voltam, de nem azért, mert halálra magoltam magam. Hanem azért, mert

érdekelt, amit hallok.

A konziban az osztályfőnök írt értékelést mindenkiről, aztán az érettségi banketten megmutatta nekünk. Az én jellemzésemben az állt, hogy jó tanuló, aki a tudása javarészét az órán sajátítja el. Az osztályunk is nagyon jó volt, és voltunk páran, akik a keménymaghoz tartoztunk, és nagyon sokat járt az eszünk a vidámságon és a hülyéskedésen.

„Gyerekkoromban egy ideig táncosnő akartam lenni” Forrás: IKP Music

A testvéreivel volt bármilyen szintű zenei rivalizálás?

Nyugodt szívvel mondhatom, hogy nem volt. Az apám rettenetesen figyelt a nevelésünkkor, hogy soha ne mondjon olyat, hogy „bezzeg a másik”. Nagyon jól tudta, hogy ez egy olyan szakma, amiben sokszor ott van a féltékenykedés. És a mamával sikerült is minket úgy felnevelniük, hogy soha nem merült fel rivalizálás. Ha bármelyikünknek sikere van, annak természetesen ugyanúgy tudunk örülni, mint a sajátunknak.

Úgy képzelem, hogy gyerekkorukban voltak olyan pillanatok, amikor a hegedű még, ha csak fejben is, de berepült a sarokba.

Oh, persze. De az abbahagyás föl sem merült. Leginkább csak gondolati szinten voltunk haragban a hangszerünkkel. Annyira rá voltunk téve a zenész pályára, hogy eszünkbe sem jutott arról letérni. Igaz, én például gyerekkoromban egy ideig táncosnő akartam lenni. Erre viszont azt mondták a szüleim, hogy „lehet, hogy jó táncos lennél, de azt tudjuk, hogy jó hallásod van, és nekünk ezt ki kell sajtolnunk belőled, ez a mi felelősségünk”. Így a tánc csak gondolati szinten maradt, aztán később, felnőttként a hegedülés mellett felvettem az éneklést meg a táncolást, amik kellettek a színpadhoz.

A táncos vágy világos, de a sport nem merült fel gyerekkorában? Akárcsak hobbiként?

De, csak nem engedték a szülők, mert elvette volna az időt a gyakorlástól. Nagyon jó tornász voltam az iskolában. A tornatanárnő el is akart küldeni versenyekre, de akkor az apu egyszer az asztalra csapott, és azt mondta, hogy nem. Soha nem felejtem el azt az érzést. Valami

rettenetes törés volt az akkor.

Mert én igazi energiabomba voltam gyerekkoromban: a gerendán bukfenceztem előre-hátra, kézen álltam, amit kellett. Ha kinyílt a tornaterem ajtaja, én már fönt voltam a kötél tetején. Nagyon hiányzott, hogy nem tudom hol levezetni ezt a sok energiát. A mama ezt már azóta mondta is, mennyire sajnálja, hogy a sport nem fért bele akkor.

Illényi Katica Forrás: IKP Music

14 évesen került a Zeneakadémiára, a különleges tehetségek osztályába. Hogy lehetett oda bejutni?

Minden évben van oda felvételi. Ugye a zenész 14 éves korában bekerül a konzervatóriumba, és ott kap egy érettségit. Délelőtt bejár a közismereti órákra, délután pedig ugyanazokba a tantermekbe zeneórákra. Én viszont délután átmentem a konziból az egy sarokkal arrébb lévő Zeneakadémiára, és ott voltak a zeneóráim. Annyi előnnyel mindenképpen járt, hogy nekem

emiatt megvolt a felvételim a Zeneakadémiára.

És ugyanannál a tanárnál tanultam 14 éves koromtól egészen a diploma megszerzéséig. És azért vitt oda az apám felvételizni, mert azt szerette volna, hogy a Kovács Déneshez járjak. Ha ő a konziban tanít, akkor lehet, hogy nem is felvételiztem volna a különleges tehetségek osztályába.

Több helyen nyilatkozta, hogy a zeneakadémiai diploma megszerzéséig tartó 9 év nem volt teljesen szorongásmentes. Mi volt ennek az oka?

Két oka volt. Az egyik az, hogy 14 évesen olyan helyre kerültem, ahol 18-23 évesekkel tanultam együtt, és ilyenkor nagyon nagy tud lenni például egy 9 éves korkülönbség. A másik meg a Kovács Dénes körüli iszonyatos tisztelet volt. Nagy művész volt, fantasztikusan hegedült, ő volt a rektor, ezek mellett pedig egy hihetetlenül távolságtartó és kicsit talán barátságtalan ember is volt. Féltem tőle, amit ő talán észre sem vett. Már csak azért is lett volna nehéz neki, mert

ezeket a szorongásaimat nagyon szégyelltem,

és ahogy csak tudtam, lepleztem. De közben, amit belül átéltem, az kegyetlen volt. A vizsgák előtt szó szerint remegtem. Emlékszem, 16 évesen eldöntöttem, hogy ha meglesz a hegedűművész diplomám, soha nem lépek színpadra. Merthogy az olyan rettenetes, emberek elé kiállni. [nevet] Azt is mondtam otthon a szüleimnek, hogy ha választani kéne, hogy mi a rosszabb, kiállni egy hegedűvizsgán játszani, vagy hogy kékre-zöldre vernek, akkor én gondolkodás nélkül a verést választottam volna. [nevet]

Még nincs vége az interjúnak, kattintson a folytatáshoz!