Így fér meg egymás mellett a páncélos és a rock

2018.02.28. 17:31

40 évvel ezelőtt írta azt a dalt, amelyik először került hanghordozóra szerzeményei közül. Leghíresebb együttesével, a Prognózissal két nagylemezt is kiadtak, és sajátos, kicsit új hullámos stílusukért odavolt a közönség. Az 1997 óta leginkább csak szólóban zenélő Vörös István a régi dal 40. születésnapja okán készül nagykoncertre március 3-án. Ennek apropóján beszéltünk vele a kezdetekről, a zenével némileg felhígított katonaévekről, és a szólóvá csiszolt produkcióról is. Interjú.

Ha igaz, a szüleitől kapta első gitárját. Az ajándékozás egy hosszabb, beletörődő folyamat eredménye volt, vagy mindig is támogatták a zenei ambícióit?

Nem örültek neki. Amikor engem elbűvölt ez a műfaj, elsősorban a zene, az önkifejezés lehetősége, de természetesen a fény, és a taps is imponált, akkor már tudtam, hogy én ezt akarom csinálni. És ezt végül is nem tiltották a szüleim. Sőt, abban az értelemben segítették is a dolgot, hogy az első akusztikus gitáromat apám hozta külföldről. Aztán az első elektromos gitáromat pedig anyámtól kaptam. Később persze elindult a folyamat, aminek a következő állomása az volt, hogy kéne egy pedálsor is, aztán egy Marshall cucc, hogy az egész megdörrenjen. Aztán kell egy zenekar, ami nem megy ének hangfalak nélkül... Szóval ez egy véget nem érő történet, és ez már meghaladta szüleim anyagi lehetőségeit, így eldöntöttem, hogy újságkihordásból teremtettem elő a szükséges pénzt. Akkor már sokfelé koncerteztem, és mikor felismertek munka közben, az már kínos volt. Nem beszélve arról, hogy a hajnali újságkihordástól állandóan félálomban voltam.

Ez a középiskola alatt történt?

Igen. Ekkor már eldöntöttem, hogy színpadon akarok állni, és a saját dalaimat akarom énekelni. Tehát a zenei pálya mindenek előtt. „Jól van, fiam, de kell valami rendes szakma is” - mondták, és a külkereskedelmi pályát javasolták, mert azzal lehet külföldre is utazni. Nem túl nagy lelkesedéssel, de elvégeztem a főiskolát. Akkor már a körülbelül profinak számító Nevada zenekarba kerültem, mégpedig Radics Béla helyére.

Vörös István, az egykori Prognózis frontembereFotó: Polyák Attila - Origo

Akkor lehet mondani, hogy ez a diploma volt az ára a gitároknak és a támogatásnak?

Ez így nem volt megfogalmazva, de lehet, hogy hallgatólagosan így volt.

A Prognózis előtt fontos állomás volt a Hadi-rock, ami egy Baján alakított katonazenekar volt. Mennyivel volt könnyebb így a szolgálat, hogy az ember zenekarban zenélhetett?

Könnyített is meg nem is. Nem volt egy leányálom így sem, a zenével együtt. Volt olyan, hogy beültünk a PSZH-ba, a páncélozott szállító harcjárműbe, és nekimentünk a meredek emelkedőnek. Közben meg megszólal mellettem a vezető srác, hogy „úr isten, elment a levegő”. Ez azt jelentette, hogy nincs gáz, nincs fék, szóval tehetetlen a gép. És akkor ez az 5 tonnás monstrum elkezdett visszafelé gurulni a lejtőn. A vezető megpróbált a patak előtt elkanyarodni, de nem sikerült, ezért fejjel zuhantunk a vízbe. Volt olyan alvó gyerek a kocsiban, aki arra ébredt, hogy a csákány pár centivel az arca előtt állt meg. Szóval kaptam én is rendesen. Meneteltem én is cuppogó hóléval a surranóban, volt ott minden, nem csak zene. De a közösséget szerettem, jó történetek voltak. Közben meg próbáltam a dolgok jó oldalát nézni, ötleteket meríteni. Figyelni a katonatársak reakcióit. Millió jellem volt ott, tömény élet volt az egész, amire most úgy gondolok, hogy nem ártott. Nekem legalábbis. Meg hát sok dalt írtam meg próbálgattam, készültem a pályára. A katonaság alatt arra gondoltam, hogy hazajövök, és mint gitáros, zeneszerző- szövegíró helyet keresek egy ismert zenekarban. Rá kellett jönnöm, hogy egyszerűbb, ha saját zenekart alakítok, mint, hogy a csodára várjak. Ezért jött az az ötlet, hogy leszerelés után menjünk fel együtt Pestre. Volt, akinek Baján volt felesége, gyereke, ennek ellenére megszállottként jött velünk.

Igaz, hogy önnél laktak a Hadi-rock szintén leszerelt tagjai a katonaság után?

Így volt, abban a lakásban laktunk együtt, amit én a nagyanyámtól örököltem. Többen az előszobában és a kisszobában aludtak. Őrült időszak volt.

Meddig tartott ez a közös élet?

Nagyjából fél évig, amíg nem rendeződtek a dolgok.

A rendeződés a kezdeti sikereket jelenti?

Igen. Az például nagyon jó volt, hogy együtt volt a csapat. Ez különben mindenhol hasznos. A Rolling Stones tagjai is együtt laktak egy darabig.

„Csak olyanokkal tudok együtt dolgozni, akik teljes odaadással és lelkiismerettel dolgoznak”Fotó: Polyák Attila - Origo

Néhány évvel ezelőtt azt mondta az Origónak, hogy kifejezetten Wilpert Imrének köszönhető, hogy nem lett a Prognózisból fapados rockzenekar. Ennek ellenére az első lemez legnagyobb slágere, a Hajsza közben, pont a rockos múltból táplálkozik.

A Prognózis klasszikus hardrock zenekarként indult, de Imrének igaza volt, hogy színesebbé, izgalmasabbá kell tenni a produkciót. Az első kislemez Hajsza közben című dala sláger lett, mert a közönség a sajátjának érezte. Azzal, hogy „én az időt nem sajnálom, csak élni szeretnék”, mindenki azonosult. Nagyon fontos, hogy

játszotta a rádió, és így az egész ország megismerte.

Sokan szavaztak rá a Magyar Ifjúságnál és az Ifjúsági Magazinban, hogy felkerüljön a minden csütörtökön kijövő slágerlistára. Kértem a közönséget, hogy szavazzanak a dalra, és persze mi is besegítettünk, volt, amikor azért írtuk bal kézzel a levelet, hogy ne legyen feltűnő, és már dobtuk is be az első postaládába. [nevet] Így a rádió slágerlistáján hetekig, akár hónapokig ott tudott lenni a dal.

Az Előjelek című első, 1984-es lemezüknél állítólag kaptak egy önfejű zenei rendezőt, aki a saját ízlésének megfelelően akarta a lemez hangzását befolyásolni. A következő, A Tele van a város szerelemmel album hangzása valóban jobbnak tűnik. Ennek esetleg a közben megszerzett határozottság az oka?

Az első lemez hangzása valóban csapnivaló. De így is szerette a közönség. Sajnos kiderült számunkra is, hogy ha a világ legjobb dalánál egy milliméterrel lejjebb húzzák a potmétert a keverőpulton, már nem olyan hangos az ének,

nem olyan a hangulata, és ki lehet dobni a kukába az egészet.

Én pedig sajnos megbíztam az ottani hangmérnökökben. Egyébként mindig is gondjaim voltak a lemezeim megszólalásával. Csak olyanokkal tudok együtt dolgozni, akik teljes odaadással és lelkiismerettel dolgoznak egy projekten. A második albumon már más stábbal dolgoztunk. 2012-ben jelent meg a Hallgass, ha jót akarsz-sorozat első rész, ahol már úgy hangzanak a dalok, ahogyan mindig is szerettem volna. Ma már a hatodikon dolgozunk.

A fiók tele van a régi kazettákkal, a korábbi ötletekkel, amelyekből a mai napig születhetnek dalokFotó: Polyák Attila - Origo

A Prognózis 1987-ben, egy évvel a második, feltételezem, jól fogyó lemezük megjelenése után szűnt meg. Ezt innen nézve kicsit nehéz felfogni, hogy miért nem mentek tovább. 

Minden közösségben, így a zenekarosdiban is a kezdeti lelkesedés után problémák adódnak. Az egyik erre akar menni, a másik meg arra. Aztán megjelennek a zenekar környékén a hölgyek, a feleségek, akik mindig jobbnál jobb ötletekkel állnak elő, és akkor elindul a széthúzás. Ezt nevezzük a műfajban Yoko Ono-effektusnak. Amikor ilyeneket tapasztaltam, elkezdtem a függetlenségre törekedni.

Egyszer azt nyilatkozta a Prognózisról, hogy „igazából nem futottunk be”. Gondolom, ez rátehetett az induló széthúzásra. Azért keresem ilyen vadul az okokat, mert innen nézve nagyon nehéz felfogni, hogy egy zenekar a második, jól fogadott lemeze után egy évvel szétmegy.

Belefáradtam a külső-belső hadakozásba. Kifelé a lemezgyárral kellett egyezkedni, belül meg a basszusgitáros inkább lakodalmas zenét akart csinálni. Az akkor jött divatba, és üzletet látott benne. Erre mondtam, hogy

ez már nem fér össze ezzel a stílussal, ezért elváltak útjaink.

Közben meg rá kellett ébredni, hogy váltás történt a külföldi zenei stílusokat illetően is. Egyre erősödött a lakodalmas melett a heavy metal is.

„Egyedül kell haladni, mert ez az én utam: megírom a zenét, megírom a szöveget, meghangszerelem, eléneklem”Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi történt a Prognózis után?

Úgy gondolom, hogy ha az ember életében lezárul egy szakasz, akkor átgondolja, hogy mi volt a helyes, mit kellene máshogy csinálnia. Ezek a kérdések bennem is felvetődtek. Akkor mentem el külföldre vendéglátózni. Svájcban játszottam másfél évig.

Kikkel ment a kinti zenélés?

Egy teljesen más felállású Nevada zenekarral aktuális és örökzöld dalokat játszottunk. Ez számomra munka volt. Amit kedveltem a műsorból, az például Chris Reától a Road to Hell, vagy Elton Johntól a Sacrifice és a Creedence-ek voltak.

Ennek a vendéglátózásnak mi volt a célja?

Ismerkedés a nagyvilággal, ötlet-, erőgyűjtés és készülődés a hazatérésemre. Nem utolsó sorban pénzkereseti lehetőség.

Közben a fejében ott volt már a szóló pályára lépés gondolata?

Igen. Úgy mondanám, hogy rájöttem, hogy egyedül kell haladni, mert ez az én utam: megírom a zenét, megírom a szöveget, meghangszerelem, eléneklem. És ami a legfontosabb: saját nevemen vállalom a produkciót ennek előnyeivel és hátrányaival. A zenekaros felállásoknál előbb-utóbb előjönnek a belső feszültségek. Nálam tiszták a szerepek. A mostani felállásban mindenki tudja a maga helyét, feladatát, mindenki tudja, hogy hol húzódnak a határok, mik az erősségei és mik a gyengéi. Én kockáztatom a jó hírnevemet, az én nevem áll a lemezeken,

ha baj van, nekem kell megoldani, így hát enyém az utolsó szó.

Sok példa van erre a világban. Mert említhetnénk David Bowie-tól elkezdve Bruce Springsteenen át Melissa Etheridge-et. Csak Európában ez a zenekaros közösködősdi vált divattá leginkább a Beatles nyomán, míg Amerikában meg a szólisták mentek. Elsősorban Elvis nyomdokain.

Vörös István eljátszotta a dalt, ami a jubileumi koncert ráadása leszFotó: Polyák Attila - Origo

Hogy készültek akkor és, hogy készülnek most a dalok?

A Prognózis idején úgy készültek a dalok, hogy a nagyszerű billentyűsnek, Jankai Bélának vagy nekem voltak zenei ötleteink, amiket összecsiszoltunk. A szövegeket mindig én írtam. Meg nagyon jó dobosunk volt, Bártfai Gyuri, akinek nem kellett mondani, hogy mit kell csinálnia. Amikor megszűnt az együttes, kicsit gondban is voltam, mert számomra a dob nem volt olyan egyértelmű. Jött mindenféle dobos, és csapkodtak össze-vissza mindenfélét, én meg hallottam, hogy nem így kéne szólnia. A 90-es években járunk ekkor, és akkortájt mondta valaki, hogy ha azt akarod, hogy úgy szóljanak a dalok, ahogy te szeretnéd, akkor írd meg, hangról hangra. Aztán jöttek a zenei szoftverek, amik segítettek és segítenek a mai napig a hangszerelésben. Először megszületik a zene, aztán a hangszerelés, és szinte a kész dalra megírom a szöveget. Így kelnek életre dalaim, persze zenekaros próbán ez még alakulhat, változhat a zenésztársaim ötletei alapján.

Tudni lehet, hogy ügyes marketinges volt... Ma hogy megy ez?

Van egy team, amelyik ezen dolgozik. Nagyon jó, hogy hasonlóképpen gondolkoznak, és kellőképpen lelkiismeretesek.

Kik jártak a nyolcvanas években Prognózisra, és kik járnak most Vörös Istvánra?

Ha valaki eljön a koncertünkre, akkor érzi, hogy ez egy oda-visszahatás, ez egy kölcsönös kommunikáció a közönség és az előadó között. A közönség saját magát fedezi fel a dalokban, ki- ki a maga történetét. Közösen énekelünk, ilyen egy örömkoncert. Ez volt akkor is, és most is. A látogatók között széles a spektrum. Ahogy valaki megfogalmazta, az a stílus, amit én játszok, a kultrock műfajába sorolható. A közönség összetétele is ezt tükrözi.

Legutóbbi interjúk a rovatból