Engem nem dobhatnak mély vízbe, mert ott születtem

Bagi Iván
Bagi Iván
Vágólapra másolva!
Verseket ír, március közepén egy irodalmi lapban megjelennek a válogatott költeményei. Bagi Iván tizenévesen már humoristaként Nacsa Olivérrel hihetetlen sikereket ért el, aztán írni kezdett, nyolc könyve megjelent. A költészettel is egészen fiatalon foglalkozni kezdett, de verseit még nem olvashatták az emberek. Szeretné, ha hamarosan verseskötete is megjelenne. Bagi Ivánnal beszélgettünk. 
Vágólapra másolva!

Írók, filozófusok és Nobel-díjas költők sorait idézi. Rendkívül intelligens, felettébb művelt ember. Nézem, ahogy leül, fészkelődik, leveszi a zakót – vagy kell a fotóhoz? Visszavegyem? – kérdezi. A szemében ott bujkál, szemtelenül tekereg a gyerek – mosolyogva csillog, „na, ebből mi lesz?" – ezt olvasom ki belőle. Olvastam néhány versét. Üvöltött, dörömbölt a lelkemen minden sora. Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá – itt ül velem szemben a humorista, akinek a versei mélyen megérintettek. Valahogy mégis csak elindul a beszélgetés, nehéz dolgokról beszél, nevelőintézet, a szeretet folyamatos keresése, a népszerűség fény- és árnyoldalai, és persze az irodalom. Elmélyült lélek, különös, belső világgal. Bagi Iván komoly ember. Humorista. Író. Mostanában újra verseket ír.

Bagi Iván fotó: Talán Csaba

Alkotó időszakomat élem

„Már nyolcéves korom óta írok verseket. Huszonnégy éves koromig írtam is örömmel. Ugyanis Tomaji Attila, kortárs költő volt az irodalomtanárom a gimnáziumban. Ha az ő magával ragadó, különleges személyisége kisebb hatást gyakorol rám, valószínűleg nem jelent volna meg egyetlen könyvem sem, mivel nem lett volna bennem annyi becsvágy, amely egy hosszabb regény megírásához szükséges" - mondja Bagi Iván.
A Bródy Imre Gimnáziumba járt, amikor harmadikos korában, egy - a budapesti gimnáziumok között meghirdetett - irodalmi versenyen harmadik helyezést ért el a verseivel. Nem sokkal ezután, egy országos költészeti versenyen bejutott a legjobb 15 induló költő közé, de a döntőt végül Varró Dániel nyerte.

fotó: Talán Csaba


„Nagyon csalódott voltam. Úgy éreztem, valami meghalt bennem. Így aztán egy időre felfüggesztettem a versírást. Helyette regényeket kezdtem írni. Érdekes, hogy akkor, sőt még egészen sokáig biztos voltam benne, hogy prózában jobb vagyok, mint lírában. Nyolc könyvem jelent meg eddig. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes anekdotám is: Arról korábban is sokszor meséltem, hogy Fábry Sándornak 20 éves korom óta küldök véleményezésre különböző terjedelmű írásokat, aki meglehetősen rossz véleménnyel van róluk. Sőt, ahogy hallottam, ezzel időközben ő maga is turnézik nagyobb baráti társaságokban. Ezért legutóbb azt találtam ki, hogy megtréfálom, és legközelebb nem az én verseimet küldöm át neki. Így is történt: Joszif Brodszkij kiváló orosz Nobel-díjas költő verseiből szemezgettem, természetesen úgy állítván be őket, mintha a saját verseim lennének. Másnap meg is érkezett a szokásos lesújtó vélemény részéről e-mailben. Rögtön felhívtam, és elmondtam neki, hogy nem az én verseimet küldtem el, hanem a nagy orosz lángész műveit. Mire ő jót derült a leleményességemen, én pedig határtalanul felszabadultam, mert rájöttem, hogy nem nála van a bölcsek köve. Ugyanezt gondolom a kurrens irodalmi folyóiratok főszerkesztőiről is, akik néhányszor már visszaküldték a verseimet, mondván nekik nem ütik meg a mércét. Jack London: Martin Eden című könyve éppen erről a dilemmáról szól. A főszereplő, aki egy tehetséges író, folyamatosan küldözgeti a különböző irodalmi lapok szerkesztőinek az írásait, mégis mindenhonnan elutasítják, és bár ez a rengeteg kudarc őt is meglehetősen lelombozza, ennek ellenére szinte soha nem adja fel. Én az első pár alkalmat követően csúnyán letörtem, és nem próbálkoztam tovább. Legalábbis nem egyfolytában. Aztán egy szép napon úgy döntöttem, hogy fordítok egyet a dolgon. Elhatároztam, hogy a jövőben nem rovatvezetőket és szerkesztőket fogok megkeresni, hanem kortárs költőket, akik szegről-végről a kollégáim. Miért ne kérhetném meg őket, hogy olvassák el az általam jobbnak ítélt verseket, és mondjanak véleményt róluk. Kíméletlen őszinteséggel. Ez a legfontosabb. Érdekes módon, mivel úgy gondoltam, hogy a lírában jóval gyengébb vagyok, mint a prózában, ezért nem csináltam ebből hiúsági kérdést. Ha ők sem tartják jónak a verseimet, nem erőltetem tovább a verselést, viszont, ha ne adj' isten mégis látnak bennük némi fantáziát, akkor pedig hosszú távon akár értékes műhelymunkát is végezhetünk együtt, elmélyedve a költészet alapjaiban, mivelhogy nekem még ebben is fejlődnöm kellett. Így hozott össze a sors Orbán János Dénes költővel, akinek bátortalanul megmutattam egy-két versemet. Ő volt az első szaktekintély, aki elismerte a költészetemet – azt mondta, hogy szerinte vannak köztük ígéretes alkotások is. Ezen persze nagyon meglepődtem, hiszen egészen más reakcióra számítottam. Egyébiránt most sem vagyok biztos benne, hogy jó verseket írok. Egyedül afelől nincs kétségem; hogy ezen a területen még sokat kell fejlődnöm. Engedje meg, hogy büszkén elújságoljam Önnek, hogy március 17-én az "Előretolt Helyőrség" nevű irodalmi kulturális lapban néhány versem is helyet kap a ver rovatban, illetve, ha minden a terveimnek megfelelően alakul, akkor az idén ősszel megjelenik az első verseskötetem is. Farkas Wellmann Endrével dolgozom ezen a könyvön, ő segít kiválogatni nekem, mely versek kerüljenek bele ebbe a kötetbe. Nem titok, hogy elég sok verset írok mostanában. Ami azt illeti, idáig nem voltam túlságosan termékeny költő. Talán a jövőben ez is másképp lesz."

fotó: Talán Csaba

Amikor a régi verseiről kérdezem, Bagi Iván azt mondja: sok közöttük a fésületlen kócos iromány. Néhányban még szarvashibák is találhatók. Úgy véli, van, akinek megnyílik a költészet, és van, akinek nem.
„Ez egyaránt vonatkozik az íróra és az olvasóra is. Ha nem nyílik meg, akkor Karl Ove Knausgård szavaival élve, legfeljebb arról beszélhetünk, hogy az önjelölt poéta csak versnek látszó irományok összehozására képes. Nekem – úgy érzem – olykor megnyílt a költészet világa a régi verseim születése közben is."
Azt nehéz megmondani, hogy mitől jó egy vers. Erre csak azt tudom mondani, amit Vonnegut a Macskabölcső című regényében a festészetről ír. Ott a főhős azon morfondírozik, hogy mitől lesz jó egy festmény? Mire a mester gondolkodás nélkül rávágja a választ: Ha az ember már eleget látott, akkor biztosan tudni fogja. Szerintem ugyanez érvényes a versekre is." (nevet)
„Most újra felfedeztem magamnak ezt a műfajt, szenvedélyesen írok, eddig ötven versem gyűlt össze, még legalább ugyanennyit szeretnék írni. Jelenleg jól haladok: ha nekiülök, könnyen és jól írok, de ennek a műfajnak is megvan a maga vesszőfutása, nehézsége, kínlódása. Nyilván erőltetve nem jó verseket írni. De mivel én hosszú évek óta nem írtam egyetlen verset sem, ezért számomra ez most egy óriási felfedezés. Rajongó örömmel rovom a sorokat. Hetente három-négy verset is megírok."
A versírás nálam ösztönösen működik – mondja.
„Nekem lelkiállapotaim és történeteim vannak; amiket igyekszem érzékletesen ábrázolni, elmesélni."

Félénkség helyett a szorongás tompasága nyom szorosra.
Félelem a hétköznapitól,
a rendestől, a megszokottól.
Attól, hogy az alkotás öröme nélkül múljanak el a napjaim.
Mindez persze lutri.
Mindig az adott naptól függ, amit vagy kifogok, vagy nem.
Ha szerencsém van, hirtelen mégis más leszek:
a legnagyobb! Legenda, aki előttem sosem volt, és nem is lesz.
De nincs mindig szerencsém,
10-ből 9-szer nem szerzem meg a zsákmányt,
és a lényegem bent ragad
szűk, sötét, nyirkos odújában.

Részlet Bagi Iván: Az élet körforgása című verséből

A batyu

Nem lehettem senkié, hát mindenkié leszek!
Nem pusztulhatok le.
Én a kosz és a mocsok gyermeke vagyok!
Az elkallódás csodaszép virága,
a szerelemé, ami a vak sorsra bízta sorsomat.
Nem haltam meg, hát élek!
Ez lesz az én himnuszom,
amit minden reggel vidáman énekelek!

Részlet Bagi Iván: Nyomorunk erejéből című verséből

A verseivel, regényeivel az a célja, hogy az élet legáltalánosabb kérdéseit a lehető legszemélyesebb történeteken keresztül bemutassa.
A verseiben és a regényeiben is őszinte – már amennyire az ember őszinte lehet.
"Nem tudunk mindig őszinték lenni, mivel nem akarunk megbántani másokat. Romain Rolland szerint az őszinteség is csak egy adottság. Nem mindenkiben van meg. Én azt hiszem, bennem megvan. De ezt nem az én tisztem eldönteni."

fotó: Talán Csaba


A verseiben és a prózai műveiben is kíméletlenül megjelenik a rideg gyerekkor: a nevelőintézet, a szeretethiány, az erő, a félelem.
„Mindenkinek megvan az a néhány éve - esetemben egész pontosan 24 évről beszélünk -, amit a legrégebbi múltjából hoz magával. A gyerekkora, a nyomora, a keresztje, egyszóval a saját batyuja, amitől ő hiteles tud lenni, illetőleg művészként abból képes építkezni. Nekem az első 20 évem rettenetesen nehéz volt. 9 éves koromig árvaházakban éltem. Aztán a nővérem magához vett, de sajnos nem csinálta végig, amit vállalt: 18 éves koromban Hollandiába disszidált, engem pedig lepasszolt a bátyámnak. Aztán egyéb rossz dolgok is történtek velem, amelyekre most nem térnék ki, hiszen erről a témáról már nagyon sokat beszéltem. Szóval egy nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy mindez éppen így történt. Persze régebben másképp gondolkodtam erről, a mardosó önsajnálat miatt. Ma már belátom, hogy nincsen olyan dolog az életemben, amiből ne tanulhatnék valamit. Amitől ne lennék több. Ilyen nem létezik."

fotó: Talán Csaba


Amikor arról kérdezem, hogy mire tanította meg ez a nehéz „batyu", Iván felnéz, megint csak azt látom, hogy ott bujkál a szemében az a tipikus gyermeki mosoly, és sorolni kezdi.
„Ha jól belegondolok, mindig rá voltam kényszerítve arra, hogy a legfontosabb kérdéseken töprengjek. Kénytelen voltam nagyobb összefüggéseiben szemlélni a dolgokat. Egyik nagy kedvencem, Aldous Huxley kimerítően taglalja ezt a kérdést. Szerinte a létezésnek három alapvető síkja van. Az első az emberi sík, ahol csupán szubjektív igazságok vannak – itt nem tudunk igazán jók, boldogok és kiegyensúlyozottak lenni, mert ebben a dimenzióban a szubjektív igazságok mindent eltorzítanak. A második az állatok síkja: az egyszerű ártatlanság szintje, amelyhez az ember sohasem képes felnőni. A harmadik pedig az örökkévalóság síkja, amely végül értelmet ad mindennek. A batyumnak köszönhetően időnként képes vagyok az örökkévalóság szemüvegén át szemlélni a dolgokat. A Minden semmijében című novellámban azt írom, hogy nem dobhatnak mély vízbe, mert ott születtem. Ebben a világban rendkívül fontos, hogy az ember lehetőleg edzett legyen, dörzsölt és éber. Ha úgy tetszik, a jég hátán is megéljen. De visszatérve az alapgondolathoz: amennyiben az ember belátja, hogy a sorsa, sőt a végzete egyáltalán nem átok, hanem olyan lehetőség, amelyből ki lehet indulni, akkor sokkal jobban fogja érezni magát a bőrében. Az emberek egy része meghal egy kicsit, amikor felnő. A gyermeki fogékonyság, a nyitottság képessége nyomtalanul elillan belőlük. Ugyanakkor, ha ez egy tehetséges művészben megvan, akkor arra örömmel rácsodálkoznak, mert ő bennük is maradt ebből egy kevés, amivel rezonálni tudnak erre a gyermeki, játékos, bohém nyitottságra. Tartózkodóan, szemérmesen, de elmennek a színházba, moziba, koncertre, vagy elolvassák a verseket, regényeket, novellákat. De talán soha nem tudnak annyira felszabadultak lenni, mint a művészek. Lehet, hogy a művészek csak ebben az egy tulajdonoságban különböznek azoktól az emberektől, akik nem azok. Soha nem mondom azt, hogy ők átlagemberek, mert senki sem átlagos. Mindenki tehetséges valamiben, csak nem biztos, hogy megkeresi vagy megtalálja. Én a saját csomagomtól tehát ezt a gyermeki nyitottságot kaptam, hiszen a gyerekkorom és a kamaszkorom is meglehetősen elhúzódott. Néha találkozom régi ismerősökkel, iskolatársakkal, és úgy látom, hogy felnőttként örömtelen, ingerszegény életet élnek. Persze, a felnőtt létnek is megvannak a maga előnyei, de azért nem árt, ha valami megmarad a gyermeki bolondság hevéből. Ahogy Fritz Heidegger írta: "Bennünk, szívünk legbenső csücskében, él valami; ami felülkerekedik minden bajon, az öröm, eredendő bolondságunk utolsó maradéka, amiről alig van csak sejtésünk." Lehet, hogyha lett volna családom, gyerekszobám, most egy teljesen másik ember ülne itt."

Csak vagy.
Létezel.
Önmagadban önmagad.
Tudsz mindent – illetve tudod, hogy csak érezni lehet a mindent.
Érteni a semmit.
A nagy büdöset.
Élsz – ritkán –, ahogy Rejtő mondta.
Halsz hetven évet, és élsz talán hármat.
Az életösztön a ludas.
Ott van a vagányságod elásva.

Részlet Bagi Iván : Rejtőzködő vagányság című verséből

Már van apám és anyám is – még ha nem is ugyanabban a dimenzióban, mint én

„Vannak szüleim, még ha nem is ebben a dimenzióban élnek. Édesapámmal egyébként a halála előtti néhány évben egészen egymásra találtunk. Intelligens, tehetséges író volt, csak elpocsékolta a talentumát. A változatosság iránti vágy, a megrögzött agglegény élet fontosabb volt számára a családi élet kötöttségeinél. Nagyszerű két év volt, amit vele tölthettem. Sajnálom, hogy nem vitte sokra – hogy nem tudott, és talán nem is akart élni a tehetségével. Kényelmes lusta alkata felülkerekedett rajta. Szokták mondani, hogy valahol a fiú mindig az apja útját járja be. Erre én csak annyit tudok mondani, hogy én büszke vagyok rá, és mivel Ő bennem él tovább, azon leszek, hogy a tőle örökölt írói vénával maradandó műveket hozzak létre. Tartozom neki ezzel. Magunknak."

Bagi Iván fotó: Talán Csaba

Édesapja olvasta az írásait. Azt mondta: lehetnek jók is és rosszak is. Iván úgy érzi, hogy édesapja titkon jó véleménnyel volt az írásairól.
„Ahogy említettem, most már vannak szüleim. Csak nem ebben a dimenzióban élnek. Ráadásul rendszeresen beszélgetek velük. Anyám kevésbé beszédes."

Anya, kérlek szeress!
Megéheztem, de ilyenkor már nem kéne ennem
Nélküled úgyis csak szorongva habzsolni tudnék
Elég, ha jössz.
Tedd a vállamra a kezed!
Legyen vaskos öled az ágyam!
Egyengesd el a fáradt takarót alattam
Fiad vagyok és álmos.
Gyógyíts meg egyetlen szavaddal!
Hidd el: egészen magunkba szálltam.
Amim csak van, megosztom Veled.
"Hiányod átjár. Huzat. A házban"

Részlet Bagi Iván : Mama gyere című verséből.

Bagi Iván fotó: Talán Csaba

A skatulyák

Amikor arról kérdezem, nem bánja-e, hogy az emberek többsége humoristaként ismeri, és fogalma sincs arról, hogy mennyire művelt, olvasott író, hogy filozófusokat, írókat, költőket idéz folyamatosan, csak rám néz, mosolyog, és azt mondja:
„Jaj, ne hozzon zavarba! Nem vagyok én olyan művelt. De értem mire gondol. Folyton beskatulyázzuk egymást. Ez nem a közönség hibája. Ez a mi emberi gyengeségünk. Gondoljon csak bele, hogyan tudnánk tájékozódni az életben, ha nem tennénk fel mindenkit valamilyen polcra?

Ha élne az Apám,
mert túlélte volna a gégerákot,
és megkérdezném tőle,
zavarja -e, hogy ő is csak egy ócska klisé,
valószínűleg ezt válaszolná nekem:
– A vérnyomásomon kívül most semmire sem tudok gondolni.
Azok a legnagyobb klisék, akik klisékben képesek csak látni az embereket, amúgy sem érdekel: ki milyen speciális egyéni rendszerrel sematizál. Az nem rólam árul el sokat, hanem őróla. Előbb-utóbb te is belátod, hogy nem ez a kérdés a legfontosabb.
– Mi a legfontosabb, Apa?
– Hogy most itt vagy. És nem vártalak hiába.
Bagi Iván: Klisé

Vigyázni kell, hogy az ember el ne szálljon!

Az első rádiófelvételük 1996-ban volt Nacsa Olivérrel. Aztán 1998-ban megnyerték a Humorfesztivált. Iván azt mondja, hogy ami a karrierjük emberi vonatkozását illeti szerencséjük volt, mivel nem egyik napról a másikra szakadt rájuk a hihetetlen siker és népszerűség.
„2003-ban a TV2-n, a Banánhéj című műsorunk elképesztő sikert aratott. Mondhatom, hogy az volt az első igazi berobbanásunk Olivérrel. Fiatalon csöppentünk bele a szakmába. Forró fejjel elkövettünk kisebb-nagyobb hibákat. Például nem kellett volna a bulvárlapokban annyit szerepelni. Bár mi nem a bulvár sűrűjébe kerültünk, hanem inkább az úgynevezett „friendly-bulvárba". De persze az ember folyamatosan fejlődik, és ha odafigyel, árnyaltabb lesz a gondolkodása. Azt is megtanultam, hogy a siker miatt könnyen nagyképűvé válik az ember. Ez pedig öreg hiba. A felszínes csillogás bárkit képes megtéveszteni, kiüresíteni."

Az elmúlt 15 évben 200 önálló televízióműsort készítettek Nacsa Olivérrel. Ezt nem minden humorista mondhatja el magáról. Nagyon különböző személyiségek, de barátok. Vagy ahogy Nacsa Olivér fogalmazott egy helyütt: inkább testvérek. Ugyanis a munka miatt olyan sokat vannak együtt, hogy nincs igényük arra, hogy a privát életükben is összejárjanak.

Bagi Iván fotó: Talán Csaba

"Legyünk mindig bolondok és éhesek"

A Duna tv-n kéthetente láthatják a nézők A Bagi Nacsa Show-t. Erre mindketten büszkék. Szeretnék, ha lenne egy rendszeresen jelentkező önálló estjük is valamelyik pesti belvárosi színházban. A humornak és a nevetésnek gyógyító erőt tulajdonítanak. Olivérrel úgy vélik, hogy a humorérzék segít az embernek kritikusan szemlélni a saját személyiségét, ezért olyan fontos hogy tudjunk nevetni önmagunkon.
„Az ember sosem lehet elégedett a helyzetével. Steve Jobs mondta, hogy legyünk mindig bolondok és éhesek. Természetesen nagyon jól érzem magam a bőrömben, el sem tudom mondani, mennyire örülök az új feladatoknak, kihívásoknak, a közös sikereknek, az irodalmi terveknek, de azt hiszem, maradéktalan elégedettség nem létezik."
Jelenleg a verseskötetén dolgozik. Kacérkodik az éneklés gondolatával is, és azt is szeretné, ha egyik-másik regényét megfilmesítenék. De ami mindennél fontosabb számára, az a családja – amiért a leghálásabb a Jóistennek; hogy már ő sem árva. Hazatalált.