A mikrofonállvánnyal szerelembe eső Dave Gahan behatolt az álmainkba

Vágólapra másolva!

Eljött hát az az ünnepinek mondható nap, amikor egy A-listás, a világ bármely stadionját rogyásig megtölteni képes világsztár nem azért érkezett kis országunkba, hogy Budapesten bulikázzon, hanem éppenséggel azért, hogy megtöltsön egy megyei jogú város melletti hegyvonulatok által körülölelt idilli rétet. Ez röviden azt jelenti, hogy a legsúlyosabb világegyetemsztárok közé tartozó Depeche Mode a soproni VOLT Fesztiválon koncertezett. És milyen jól tette.

Hankó Viktor

Vágólapra másolva!

VOLT Fesztivál Volt Fesztivál 2018 telekomvolt2018 Depeche Mode

Bár már este kilenc után jártunk, mégis szép késő délutáni hangulatban álldogálltunk az ország egyik legszebb környezetével megáldott fesztiválján. Sokat segített az emelkedett érzet elérésében az is, hogy

végre nem szakadt az eső úgy, ahogyan a koncertet megelőző órák alatt folyamatosan.

Ennek a tulajdonképpen némi túlzással napsütötte koncertkezdésnek az volt az egyedüli hátulütője, hogy az egyszeri fesztiválturista mindennek nevezhette a látványt, csak éppen vérbőnek nem. Színes pacák fogadtak minket a hatalmas kivetítőkön és nagyjából ennyi, ment is a Going Backwards a világkörüli turnénak apropót adó Spirit című albumról.

Az igazság az, hogyha két zsírkrétával kiszínezett zsepi lett volna a díszlet, akkor is elemi erejűt robbant volna a lelkekben az élmény, annyira súlyosan, mélyeket döngve, embert nem kímélve dübörgött elő az említett szerzemény.

Én konkrétan felvisítottam, hogy „jesszusom, de súlyosan szól”.

Hozzátenném, hogy nem vagyok hangmérnök, csak egyszerű halandó, akiből kimasszírozták az ütemek az oda nem illő csakrákat.

Dave Gahan az először képernyőre kerülő tehetségkutatós énekes szemtelenségével viselte gyönyörű csillámlós zakóját miközben hibátlanul énekelte a néhány tízezresnek tűnő tömegnek azt, hogy "don't say you love me". A tömeg pedig mindezek ellenére mondta, hogy "love you". Mondta?

Ordította, mint akik egy várat védenek a töröktől.

Figyeltem a szintipop Mick Jaggerét, ahogyan félelmetesen ruganyosan tekergett a mikrofonállvány körül, közben azon gondolkodtam, hogy vajon mit szólnának ehhez a Mexikói úton, a Táncművészetin. Merthogy nem csak a Dave Gahan életkorában lévő jó anyám, de az ott hallgató fiatal tehetségek sem értenék egészen, hogy ez a pasi mitől tudja még mindig ezt csinálni, amit nagyjából minden második-harmadik napon.

Legalább ellenpólusként ott volt a szinti mögött Andy Fletcher, aki meg bámulatosan zavarba ejtő volt, ahogyan jóllakott óvodást idéző idétlen mozdulatokkal próbálta kiengedni a benne feszengő eksztatikus tigrist. Oké, Andy nevetséges integetésébe belekötni nem elegáns, senki sem várja tőle, hogy rongybaba legyen. Sőt, pont ezt vártuk tőle mindannyian.

Ezen elmélkedtem, amikor felordítottak mellettem: "ez k...a erősen szól". Egyet kellett értenem az ifjú kollégával. Ezen ugyanis újra és újra fennakadtam.

Dave pedig tovább folytatta a balettelőadást. Mintha egy Tim Burton-film valamelyik eltúlzott mellékszereplője lett volna: embertelenül félelmetes gesztusok egymás utánja volt ő.

Vagy mint egy egyszeri úr, aki eltévedt, véletlenül egy színpadon találta magát, aztán úgy volt vele, hogyha már így alakult, akkor azért csak beleáll.

Ekkorát ripacskodni tényleg csak szívből lehet.

Andy ide vagy oda, én a második díjat mégis csak a dobosnak adnám. Mármint, ha karizmáról van szó. Rendben, csak püfölt a csávó, de azt úgy tette, hogy még az égi angyalok is az ő ritmusát követve tapsikoltak a felhőkön.

Kellemesen adagolt energiák, hol felpörgetett, hol megnyugtatott lendület, ügyesen kontroll alatt tartott masszív érzelmek és érzések. Ez hömpölygött végig. Ennek jegyében nézhettük a videóklipet is a Cover me c. óvatosan, alattomosan visszafogott, s pont ezért annyira erős dal alatt. A zakó is lekerült végre Dave-ről, maradt az atléta, s jött a Precious.

Megmondom őszintén, hogy minden tiszteletem Martin Gore-é, egy nagyon szerethető figura (legalábbis a közönségből nézve), zseniális zeneszerző, egy valódi koponya, de a hangját én (bocsássák ezt meg nekem) sehogyan sem tudtam megszeretni. Mit megszeretni? Egyelőre azon igyekszem, hogy elviselhessem valahogyan. Ennél a pontnál éreztem úgy, mintha a magas hangok talán fülsértőek lennének picit, de ezt már szerintem csak azért vettem észre, mert nagyon akartam valami negatívat is találni végre. Örültem annak, hogy ezt kiszúrtam, de aztán a World in my eyes-zal lemostak a színről.

Azt figyeltem még közben, hogy olyan nyugodtak voltak a népek, amilyen durva erők mozdultak meg a színpadon. Oké, ez már nem az a korosztály, amelyik páros lábbal, habzó szájjal fog ugrabugrálni, de azért vártam volna valami mocorgást. Rendben, az is világos, hogy gyaníthatóan soha nem volt még olyan magas az átlagkorosztály a VOLT Fesztiválon, mint ezen a napon. Még én is fiatal voltam. Ezúton is köszönöm a megjelenteknek azt, hogy

újra nem egy kellemetlenül kiöregedett fesztiválozónak, hanem egy taknyos fiatalnak érezhettem magam,

aki amúgy még nem is élt, amikor a színpadon csörömpölők már régen túl voltak az első komolyabb rehabon.

Megnéztük ugye a szokásos űrhajós videóklipet is, amely közben olyan nyugalom szállta meg a Lőverek tövét, hogy majd belemeditált a világ. Ezek voltak azok a percek, amikor még a mókusok is elégedetten böffenhettek egy nagyot. Béke volt, a felhőket is elfújta ez a földöntúli tisztaság. Nekem enyhe Massive Attack-utánérzésem támadt, de ez talán természetes.

A vetítéssel, Dave Gahan kortárstánc bemutatójával olyan kompakt művészi élményben lehetett részünk, amely boldogabb napokon talán csak a Trafóban adatik meg. Erre pakolta rá Martin Gore és a szintis Peter Gordeno a duettjüket. Martin Gore-ról már szóltam. Maradjunk annyiban, hogy énekelt most is.

Ábrándozom régmúlt időkről, amikor még el tudtam volna csúszni a fesztiválozók feje fölött (erre sajnos-nem sajnos már nincs lehetőség), de

hirtelen olyan tömény erotika ömlik rám a színpadról, hogy a szavam elakad.

A mikrofonállvánnyal durván szerelembe eső Dave Gahan szerintem hosszú időkre meghatározza a jelenlévő hajadonok arcpirító, késő éjjeli álmait.

Sok geg szaladt még végig sok fesztiválon edzett szemeink előtt: volt közönség énekeltetése, csillámlós csizmával ütemdiktálás, pukkant is egy olyat a népünnepély, hogy még ma is visszhangzik. Hadd ne mondjam már, hogy mi volt a Personal Jesus és a Never Let Me Down kettőse után. Nem, nem tudom elmondani. Megállt az idő és meghajlították a teret. Ja, és persze volt egy Enjoy the Silence meg Just Can't Get Enough.

Megállt az írói tudomány. Dave Gahanék idejöttek és elvettek tőlem valamit azért, hogy végre boldogan nőhessek fel, s felnőttként állhassak a Telekom VOLT Fesztivál harmatos gyepén. Igen, azt hiszem valami ilyesmi történt.