Hogyha egészen csütörtökig sikerült abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy Sopronban egy idilli rét vár ránk, hát a mai napon arcon csap minket a vérzivataros valóság. Ez itt, kérem szépen, egy kőkemény kőfejtő, ahová ördögvillával érkezni a legkevesebb. Erre a napra talán még az ördögcsákány, de talán az ördögütvefúró is kevés. Színtiszta rock és metál, atomvillanás az ország nyugait határánál.

Ne hagyjátok, hogy manipulálják a lelketeket - trillázta ezeket a szavakat mintegy jóllakott bóbitaként egykoron a Moby Dick kecsesen bársonyos hangú énekes-előadóművésze a kábeles mikrofonjába valamikor egy korábbi VOLT-on. Na, már akkor is tudni lehetett, hogyha valakikre érdemes odafigyelni a mélységes magyar trash-metál szcénában, azok ők. Persze mindazok, akik remegő ujjú nővérkeként már hosszú évek óta rajta tartják ujjbegyüket a magyar metál ütőerén, tudhatják, hogy a Moby Dick egy életre belevéste magát a (magyarul csak szemét fémnek fordítható) műfaj legnagyobbjai közé. Ugass kutya! című múlt századbeli szemtelenül őszinte bemutatkozó albumuk egyetlen problémája, hogy magyar nyelven íródott. Bár kétségkívül szerencsés helyzetben vagyunk mindannyian, hogy anyanyelvünkön dúdolhatjuk azokat a sorokat, hogy Többemeletes a hétvégi házad is, / Kacsalábon forog / Háziorvosod, bejárónőd van, / Kinyalják a s*gged is.Viccen kívül komoly kultúrtörténeti lenyomat - értelmetlen lenne nem meghallgatni legalább egy-két dalt.

Azt pontosan nem tudhatjuk, hogy a keresztény rock az vajon magával a kereszténységgel egyidős, vagy egyenesen az égiek lejátszási listáját jelenti-e a műfaj, de kétségkívül a témakör egyik legfényesebben ragyogó csillagáról van szó, amikor kiejtjük remegő ajkainkon a nevet: Skillet. John és Korey, férj és feleség Tennessee-ben 1996-ban gondolt egy nagyot, és valamiért se a rotakapa, se a kézműves méz nem jelentett olyan sokat számukra, hogy a nagyot gondolás ezekben teljesedjen ki - hát alapítottak egy rockzenekart. Végül is annyira nem para, hogy életük kaland-játék kockázatában az utóbbit választották, hiszen még a Grammy rögtönítélő bizottsága is szimpatikusnak találta őket két jelölés erejéig. Monster és Feel Invincible c. alkotásaik egyértelműen a mennyekben fogantak.

Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.Nos, ezeket a sorokat nem Lukács Laci írta, mert bár hiába ötvenéves, neki ugyan tökmindegy, hogy ki jön be a szobába, úgy duzzad benne a férfierő, hogy rajta kívül aztán tényleg senki más sem fér már be abba a helyiségbe. Szemfülesek már levonhatták a következtetést, hogy valószínűleg az attitűdbeli különbség miatt nem Karinthy Frigyesnek köszönhetjük a Tankcsapda zenekart. A fél évszázados főnixmadárral felsorakozó debreceni kultúrroham nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen a VOLT. Ha másért nem, hát azért mindenképpen érdemes legalább a hangverseny kezdő taktusait megvárni, hogy hallhassuk, amint egy ötvenéves ember beleordít a mikrofonjába: „a színpadon a szájonb***tt Tankcsapdaaaa”. Hát kétségkívül nem lehet azt állítani, hogy olyan, mintha az ember folyamatosan vőfély próbálna lenni.

Lukács László a Tankcsapda koncerten Bécsben 2017.11.05.Forrás: Páris Márton

Az nyilvánvaló, hogy ennyi masszív tesztoszteroninjekciót nagyon nehéz ekkora dózisban ép ésszel elviselni. Keresztény riffek, házi cica módjára széjjeltépett gitárhúrok, nógrádi sós ropiként kettétört dobütők. Ez a csütörtök. Ehhez edzeni kell a lelket. Na, pontosan ebben segít Csernus Imre a Diákhitel Kávézó elnevezésű helyen, ami persze valójában nem egy kávézó. És persze valójában Csernus Imre is inkább emlékeztet egy lánctalpas harckocsira. Szóval, ha valakiben pont a Tankcsapda előtt merül fel, hogy milyen komoly törést jelent az, hogy az anyja 25 évvel ezelőtt oly' kecsesen kihajította a kedvenc plüssmackót a szemetes konténerbe, akkor az inkább még most intézze el magában, vagy hallgasson örökre. Az előadását messziről meghallgatni azonban érdemes. Nem állítjuk, hogy ha már a vízilabdázó lányokat gatyába tudja rázni, akkor Önt is, kedves frissen érettségizett fesztiválozó-olvasónk, de azért a gyertyaláng kigyúlhat a lélekben. Még ha csonking nem is ég majd a kanóc.

Pro tipp haladó fesztiválozóknak: karámból elszabadult nyihogó és vinnyogó csacsik módjára ugrabugrálni felhőtlenül a hajnalig szakadó esőben az Unicum Bar elmondhatatlanul szerethető lakossági elektronikus zenei szettjére. Ha van még örök szerelem ezen a földön, hát az itt vár ránk.

(Egyébként ma lép fel az Iron Maiden is.)