Már 9 évesen elhatározta, hogy író lesz, és ez sikerült is neki, igaz, nagyon komoly áron. Szeretett hazájában több évre munkatáborba zárták, később ki is toloncolták. 20 évet élt külföldön, majd az utolsó másfél évtizedre hazatért. Hiába volt súlyos betegsége, volt egy nála jól működő receptje: alkotott. Folyamatosan dolgozott, mert úgy tartotta, hogy ez tarthatja életben. Alekszandr Szolzsenyicin néhány hónappal 90. születésnapja előtt halt meg, 2008. augusztus 3-án. Először 2013-ban nyílt kiállítás Oroszországban az író hagyatékából, és ugyanebben az évben Egy orosz hazafi címmel nyitott az író életútját bemutató időszaki kiállítást a Terror Háza Múzeum.

Ő már mélyről indult

Komoly nehézségekkel indult Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin élete, bár ezekről az első éveiben mit sem tudott, hiszen gyerekként nem tudta saját életét egykor jómódú nagyszüleiéhez viszonyítani. Neki mindabból már nem jutott semmi. Volt idő, hogy

10 éven keresztül éltek deszkafalú fészerben,

mert az őt egyedül nevelő anyja csak azt tudta megfizetni. Korábban ez elképzelhetetlen volt a családban, ugyanis szülei értelmiségiként indultak neki a felnőtt életnek, családjuk pedig biztos anyagi javakban bővelkedő háttérrel rendelkezett.

Apja családja szép tanyát hozott össze, amin jól menő gazdaságot tartottak fenn. Apja volt a családban az egyetlen, akit a gyerekek közül tanulni adtak. Iszaakij Szemjonovics Szolzsenyicin a bölcsészkaron tanult, majd 1914-ben önkéntesként ment a frontra, ahonnan négy év múlva tért vissza, és ahol egy nagyon fontos dolog is történt: egy tábori oltárnál elvette Taiszja Scserbakot. Néhány hónappal később, 1918 nyarán a férfi meghalt, és már nem érhette meg fia születését. Állítólag vadászbaleset áldozata lett, a kezében véletlenül sült el a fegyver, ami hason találta.

Szolzsenyicin 1974-benForrás: Bert Verhoeff / Anefo

Szolzsenyicin anyja még jobb családból származott. Az író anyai nagyapja napszámosból lett gazdag birtokos, aki egészen 1918-ig élvezhette a két kezével létrehozott kis birodalmat, ami a polgárháborúban, többek között a kuláküldözés következtében került ki a keze közül. Szolzsenyicin anyja az író soha nem látott apjához hasonlóan családja első értelmiségije volt, de az elszegényedés után gyorsírni tanult, és különböző irodai munkákat vállalt, hogy valahogy fenn tudja tartani magukat. Halogatta fia iskolába adását is, pedig a gyerek Szolzsenyicin nagyon tehetséges volt, de anyja féltette többek között az osztályidegenség bélyegétől. Végül Szolzsenyicin elkezdte az iskolát, ráadásul óriási lendülettel. Állítólag

már 9 évesen elhatározta, hogy író lesz,

és 11 évesen már el is készült a kockás füzetecskéjébe írt, Kék nyíl, avagy V. V. című kalandtörténetével. Az írás mellett az önképzésre is fordított időt.

Rengeteget olvasott, elsősorban oroszokat, de nagyon szerette Jack Londont is, a legnagyobb ámulattal pedig Tolsztojt olvasta. Egész fiatalon falta óriási lelkesedéssel a Háború és béké-t. És az irodalmi rajongás mellett Szolzsenyicin állítólag megszállottan olvasta az újságokat is kisiskolásként. A középiskolát fényes eredménnyel végezte el, és a dicséretes teljesítmény egyben azt is jelentette, hogy nem kell felvételiznie, bármelyik, általa választott egyetemen folytathatta tanulmányait. A jó 10 éve már írónak készülő Szolzsenyicin érdekes módon egy, az irodalomtól távolra vezető utat választott: a matematika-fizika szakot a Rosztovi Egyetemen. A választás azonban nem jelentett végleges szakítást. Két évvel később már beiratkozott a moszkvai irodalmi főiskolára, és

a két felsőfokú képzést párhuzamosan végezte.

Hamarabb kezdte, így hamarabb is végezte el a természettudományi képzést, így az irodalmit már matematika- és csillagásztanárként fejezhette be.

Önként, szívvel a frontra

Azonban az irodalmi elmélyülés elmaradt. Ugyanis 1941-ben vette át irodalmári diplomáját, éppen azokban a napokban, amikor Molotov bejelentette a háború kitörését. Szolzsenyicin pedig 

boldogan bevonult volna, de alkalmatlannak minősült,

mert az orvosi vizsgálatokon daganat kezdeményét fedezték fel nála. Ennek ellenére októberben mégis megkapta a behívóját. Édesapja a tüzéreknél szolgált, így Szolzsenyicin is oda kérte magát. Eleinte csak a szállító hadosztályhoz került, de egy év múlva már a tüzérségi szakiskolát végezte, amit hadnagyi ranggal sikerült befejeznie. Később már az egyik tüzérségi osztag parancsnoka lett, katonai karrierje csúcsán volt, többször kitüntették.

Szolzsenyicin már munkaszolgálatoskéntForrás: Sputnik/Sputnik

Őszinte és felelőtlen levelek

A háború alatt, szabadidejében naplót vezetett, novellákat írt, aztán elkezdett levelezni egy régi, egyetemi barátjával, aki vegyvédelmi parancsnokként szolgált. A levelezést 1943-ban kezdték, és mivel egységeik nem voltak messze egymástól, többször találkoztak is. A katonai elhárítás szempontjából

nem is ez volt a gond, hanem a levelek,

és így a beszélgetések tartalma is. Két év után, 1945-ben fedezték fel az elhárításnál a levelek gyanús tartalmát. Szolzsenyicin hiába dolgozott ki titkos kódokat katonai, politikai vezetőkre, helyszínekre, végül elkapták őket.

Volt, hogy Sztálint bandavezérként emlegette, és ez azzal együtt, amit Oroszország háború utáni életéről vizionált, vagy csak az, ahogy forradalmat emlegetett, elég volt ahhoz, hogy egy csapásra véget érjen addigi, rendezettnek mondható élete. A levelekben a sztálini Oroszország nagyon erős kritikáját fogalmazta meg, így elkezdődött életének megpróbáltatásokkal teli szakasza, amit végigdolgozott. Szolzsenyicint 

8 év kényszermunkára ítélték. 

Kezdetben Moszkva közelében, egy zárt kutatóintézetben végzett tudományos munkát: akusztikai lehallgató-készülék kifejlesztésével foglalkozott, és közben számos kiváló tudóssal találkozott, mondhatni, a börtönfolyosó lett az akadémiája. Majd 1950-ben Kazahsztánba került, ahol kőművesként és öntőmunkásként dolgozott a lágerben. A táborban megfogalmazott műveit emlékezetében rögzítette. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie.

Első "szabad", fegyveres őrizet nélkül töltött napja 1953. március 5., Sztálin halálának napja volt. Akkoriban a dél-kazahsztáni Kok-Terek falu határáig terjedt a mozgástere, viszont volt egy tevékenység, ami az írás mellett boldoggá tette: a helyi iskolában matematikát és fizikát tanított. Verseit, színdarabjait titokban írta, és itt született meg első, nagyobb regénye, A pokol tornáca is. A látszólagos nyugalom nem tartott sokáig, mert daganatos betegsége ebben az időben kiújult. Ezért 1954-ben engedélyezték, hogy a taskenti kórházba menjen kezelésre, és a sugárkezelések után állapota javult. Közben pedig folyamatosan írt, már csak azért is, mert időközben az a meggyőződés alakult ki benne, hogy haladékot kapott a sorstól, és ez addig tart, amíg ír, vagyis teljesíti küldetését. Kórházi tapasztalatait a Rákosztály című kisregényében dolgozta fel.

Lapozzon a folytatáshoz!