Amikor csak kenyérrel él az ember, avagy lássuk, mire megyünk Opera nélkül

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/86. levéláriaKedves Tatjána Néném!Kikéri magának, hogy elegem van már a hüledezőkből, akik nem értik, miért kerül sokkal többe egy nagy értékű operaház felújítása egy kisszínházénál, és hogy restellem már magyarázni, miért is igényel sok ember munkája nagyobb zsák pénzt, mint tízszer kevesebbé? Egy minapi interjúban tényleg erre vetemedtem, és sok mindenben nem értünk egyet Kegyeddel, de abban igen, hogy bármelyik régi lemezt örökké pörgetnem is a munkám része. Hogyne, az. De akkor modellezzük a másik „végletet" is: milyen, ha nem olyan fontos az Opera, vagy ha esetleg nincs is? Vigyázat, operakedvelők és balettrajongók számára olvashatatlan gondolatkísérlet következik.

Van egy kedves hölgyismerősöm, komoly nő, intézményt vezet – és mellé portugálrajongó is. Ha ő beszél a luzitánokról, nem azt érzem, mint kisgyerekként, mikor a sportkommentátorok oly kényszeres és közhelyes szinonimakonzervjei közt se a „hispán", se a talján, se a „luzitán" megjelölést évekig nem értettem. („De hát nincs is ilyen csapat a vb-n!") Mindegy különben, de az érdekes, hogy jó sorsom bár szerte a világba pár helyre elvetett, de például Albánia, Bosznia és Bulgária mellett Portugália az az európai ország, amelynek területére még sose léptem. Ebből már következik is pár dolog: ha Lisszabonban feltűnő operaélet lenne, már járnom kellett volna arra.

Pedig, olvasom, a helyi Opera dicséretesen korai létesítmény, mármint a miénkhez képest. 1793-ban nyílt, gyakorlatilag Mozart halála után épült, míg a mienk csak Wagner halála után – ez hatalmas különbség volna, ha a mi őseink között akkor, 1884-ben nincs egy addig már 5000 este operát vezényelt zeneszerző-zongorista fazon, akinek ráadásul tehetséges fiai is voltak, bizonyos Erkelek. És négy évvel később már itt pörgött Mahler, és mire Puccini és Mascagni ideértek, elmondható volt: 25 év alatt pótoltuk 250 év elmaradottságát, mondjuk, Münchenhez képest. Színvonalban igen – beágyazottságban nem.

És ez Lisszabonra is igaz, mert ott meg ugyan száz évvel korábbi az épületavató, de sosem vittek nagy repertoárt, az opera- és balettjáték megmaradt ünnepi eseménynek – nálunk meg szinte minden nap ünneppé vált, de finanszírozása örök parlamenti téma maradt, amolyan „amore fragile". Néném most igazán megkérdezheti, mire is kívánnék kilyukadni? Hát csakis arra, hogy ezek szerint létezik másik út, úgy is van operajátszás, ha szinte nincs. Nem lenne nagy kedvem hozzá, de eltagadhatatlanul létezik.
Kérdések az alapos összevetéshez: mekkora is ez a Portugália? Mint Magyarország. Hányan lakják? Ahányan mi vagyunk. Anyagi helyzet? Se jó, se rossz, mint idehaza, nálunk a háború és a kommunizmus nagyobbat harapott, náluk Salazar rendszere meg jó pár év katonai junta... módosítok: valamivel jobban állnak nálunk. De régóta fennáll-e maga az ország? Hagyományai, kiforrott kultúrája? Ibérek és luzitánok... több ezer év itt is, de ott is, az utóbbi sok száz esztendő ugyanúgy keresztény alapokon. Nemzetállam-e? Az bizony. Uniós tagország? Régebben, mint mi. A főváros neves, szép hely volna? Látatlanban mondom, hogy Budapest mindent visz, de a képek alapján Lisszabon se kutya, rengeteg vízzel, sok történelemmel. Hányan laknak a városban? Ugyan a szorosan vett city csak félmilliós, de agglomerációja kétmilliót rádob még erre, valójában minden negyedik portugál a fővárosban vagy annak szélén él: pont, mint a mi kismagyar valóságunk.

A lisszaboni operaház épülete Forrás: --

Van-e ott operaház, s „földje" jó? Írtam is, gyönyörű ékszerdoboz, mint az Ybl-palota, annyian is férnek bele pont. Művészeti élete „kövér"? A walesi bárdokosos kérdésre már nehéz válaszolni. Saramago ugyan híres és Nobel-díjas, de a zenei élet minden spanyolos nevű sztárjáról kiderül, hogy vagy valóban spanyol (baszk, katalán), vagy dél-amerikai. De ezt a differenciát még ne bontsuk mélyebbre. (És persze, Cristiano Ronaldo.)

Amit eddig kiderítettünk, nem alma-körte összehasonlítás képét mutatja: a lisszaboni Opera és a budapesti alaphelyzete ugyanaz. Egy „ősi" nemzet lakóhelye Portugália, egy európai közepes nagyságú ország, amely ráadásul éppúgy megadja az állampolgárságot a portugálul beszélő braziloknak, ahogy mi határon túli magyar testvéreinknek. És egyetlen operaháza, amely adottságaiban a mienkhez hasonló, a jövő szezonban 6 operacím 28 előadását játssza majd, másfél tucat szimfonikus hangversenyt mellé, és befogad néhány tánc-vendégelőadást. Ez 50 este egy évad alatt...

Talán kitalálta már Néném, hogy természetesen nincs saját balettegyüttese (ugyanakkor van Portugál Nemzeti Balett, 54 tagja van, szemben a mi 130 tagú Magyar Nemzeti Balettünkkel). És nincs saját zenekara sem, minek is, hisz évi 50 fellépésre sehol nem alapítanának komoly operazenekart. A Portugál Szimfonikus Zenekar ül az árokba és a színpadra, mert ez a ház a főváros koncertterme is egyben. 99 hangszeres muzsikus és 58 énekkari művész alkotja a művészgárdát, előbbiek között két magyar hegedűs hölgyet is felfedeztem – talán a néhai Peskó Zoltán páréves zeneigazgatása táján kerültek oda? –, utóbbiak a lisszaboni San Carlo Operaház kórusának tagjai. (Nálunk 210 zenekari és 160 énekkari művész szolgál.)

És akkor most veszek egy nagy levegőt. Joggal kérdezheti ezek után bárki, aki itthon nem az Opera eredményeitől kap szélütést (azokra nem kíváncsi), hanem az állami támogatás mértékétől: tessék mondani, miért nem a portugál módon visszük az opera és a balett ügyét, ezt az úri huncutságot? Ezt a ránk hagyományozódott, soha meg nem értett taplót a populáris kulturálódás törzsökén? Ez a portugálos tessék-lássék mit is jelentene minálunk? Mondom máris számokban, úgy a legegyszerűbb, aztán ha egyszer oda ténylegesen is eljutunk, az érzetek szintjén a bőrünkön lesz majd.

Tehát a „portugál modell" szerint 1200 közalkalmazottunkból 1000 azonnal elbocsátható. A maradék 200 kolléga viszi az Operaház épületét, irányít, szervez, reklámoz – nagyjából úgy, mint a mai Müpa, amelynek nincsenek saját együttesei. (Nagyságrendileg ennyien is vannak a Duna-parti szomszédvárban, habár ott az épületet magát egy másik vállalat, egy magáncég működteti, a 2005-ös PPP-konstrukció „nagy vívmányaként", amely borzadály nálam a 2008-as, bő egymilliárdból készült Kis Vuk-rajzfilmrettenet mellett van a polcon.) A Budapesten működő 5 nagy állami zenekar – Budapesti Fesztiválzenekar, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, MR Szimfonikusok, Concerto Budapest és MÁV Zenekar – szépen felosztja az évadot, mindegyik vállal egy-egy opera- vagy koncertsorozatot, az énekkari munkát hasonló elven a Nemzeti Énekkar és az MR Énekkar látja el, együtt akár 120-an is vannak, a legnagyobb orosz opuszokra is elegendően. Senki nem fog elpusztulni, hangversenyekkel együtt is évi 10 fellépési többlet igazán bele kell férjen, pláne némi pluszpénzért, pláne a mostani telítettségek mellett.

A Magyar Állami Operaház Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az Opera zenekara és énekkara után balettegyüttesünket, a Magyar Nemzeti Balettet is meg kell szüntetni ez esetben, mert néhány előadásért amúgy sem lehet és nem is érdemes fenntartani (szó szerint: feltartani a táncosokat, hogy megrekedjen a karrierjük). Természetesen a Győri Balettet, a Pécsi Balettet és a Szegedi Kortárs Balettet időnként meg kell hívni egy-egy produkcióval, hogy Budapest is lásson valami táncot, de ne ragaszkodjunk élő zenekaros műhöz, a hangfelvételi play back olcsóbb. Ha meg kitör az egyik évszakos fővárosi fesztivál, azok komolyan támogatott rendezvénysorozatok, el lehet hívni a szomszédos erősebb és kultúrában is combosabb országok állami balettjeit, Pozsony, Prága, Varsó, de akár Maribor vagy Lemberg is szívesen átportyázik oda, ahol lefedetlen terület nyílt... (Jó, egyik sem a világ élvonala, de ennyiért mit akarunk?)

Az Erkel Színház „természetesen" bezár, így viszont költeni sem szükséges rá (pár évig még), át kell adni pl. a musicaliparnak, ahol hatalmas nézőtérrel sok pénzt keres majd vele valaki: de az állam meg bérleti díjat húzhat belőle, talán még 500 milliót meghaladót is, de akár multilevel cégek is itt örülhetnek egymásnak és a hónap értékesítőjének, láttunk már ilyet a 2000-es évek elején az Erkelben. A bérleti díjból kijöhet az esetleges premierek gyártási költsége, amely feladatot természetesen külső vállalkozás végez majd, akár a frissen felépített és megnyitott Eiffel Műhelyház vadonatúj gyártóegységeinek bérbe vételével, és akkor a gyártási ár is barátságosabb lehet...

Néném, tudja, mi az igazán durva ebben a büntet(end)ő gondolatkísérletben? Hogy Magyarország legrégebbi, legnagyobb és legtöbbet muzsikáló zenekarát szüntetjük meg, amely 1837 óta működött? Vagy a legnagyobb énekkart, amely szintúgy csaknem 200 esztendős, két éve pedig a világ legjobb operakórusának szavazták meg? (Bachtrack.com, London) Vagy hogy Közép-Európa legnagyobb és legnívósabb balettegyüttese oszlik fel? Vagy hogy gyártó- és a színpadi műszakunkat, az ország első gárdáját is szélnek kell ereszteni? Persze, ez gond: de mivel a magánénekes se fényevő, hanem előadásokból él(ne), nagyon sok jó szólistával is erősítjük majd Európa más országait, bár nem pontosan erre a küldetésre szerződtünk...

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Forrás: MTI/Máthé Zoltán

A legnagyobb és hosszan kiható problémája mégis az lenne a portugál modellnek, hogy 600 ezer helyett már csak 50 ezer nézőért „létezik" majd az intézmény, s hogy se valamennyi magyar gyerek szülőágyához (Útravaló Program), se az összes városi könyvtárba (Magyar Opera200) nem jutunk el ezután, de Magyarország 300 középiskolájából se jöhetnek többé hozzánk (OperaKaland). És hogy nem lesz érdemes a művészeti felsőoktatásban egy csomó szakon végezni, hisz mi adtuk a legtöbb állást, szerződést és munkát eddig. És hogy így veszítjük el a kultúrának azt a jövőbeli síkját, amely pedig arra volna hivatott, hogy (eddigi) önmagunkhoz hasonlóan színpadra tegye az „ősmagyar"zenét (Erkel-operák, Bartók, Kodály), esélyt adjon kortárs alkotóknak, létével kiművelje a két nagy klasszikus összművészeti műfajunk iránt érdeklődőket. Mert az Operaházzal szemben előbb-utóbb úgyis kinyitó luxushotel és a pesti felső párezer gond nélkül meg fogja tölteni a zenei Halászbástya, az Ybl-palota 1000-re csökkent férőhelyét – viszont lesz 6-7 szabad milliárdja a magyar kultúrának, és a TAO-kalapban is ott marad egy további milliárd. (Ja, hogy viszont majd a vendéglősök, a taxisok, a butikosok megérzik ezt, és onnan meg nem megy adójövedelem a költségvetésbe? Az állami ráfordítás és a másodlagos bevételek közel egyenlegét – hiába támasztottuk alá független tanulmánnyal – még sose hitte el nekünk senki...)

Ennyi elég a szinte totális pusztulásból (habár Norvégiában pl. egyáltalán nincs orvosképzés, az aztán totális döntés volt anno!), évi 50 előadással karok-lábak nélkül működő Magyar Állami Operaház nem lehet érdeke senkinek. Tudom, illetve inkább remélem, hogy a portugál utat komoly ember járni nem akarja nálunk, de ha nem akarunk mégis a lisszaboni energiaszintre, a tetszhalál állapotába kerülni, a jó szándék – és az infrastruktúra tényleges fejlesztése – mellett muszáj lesz a működési támogatást is a nagy európai házak legalább harmadáig felhozni a mostani hatodról. Az Opera mindenhol csúcsintézmény, a művészeti élet és képzés kovásza, olyan hely, amelyet csak nagyvonalúan, kiállításban szabad vinni, a szegényházi lét ellentétes az elvárásokkal és a helyárakkal is. Vagy hogy mást mondjak: egy európai középhatalom kötelező reprezentatív kelléke is. Legyünk rajta mindig, hogy ne csak utóbbi cél, a portugál modell teljesüljön. Mindenkinek mondom, a bármilyen irányból hüledezőknek, ceterum censeo.

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"

Szilveszter