Keresztény Évad? Miért? Miért ne?

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója egy páholyban 2017. november 22-én

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/88. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Nem, nem az állásomat védem a Keresztény Évad meghirdetésével, hiába cikkeznek erről egyesek a túlparton – ők bizonyára nem olvasták sem a tavaly írott pályázatomat, sem azt a 2016-os cikket, amelyben először gondolkoztam erről nyilvánosan. Azt meg ki is tudná közülük, hogy a nagy operaházak valóban öt évre előre terveznek, és hogy a gépemen már 2014 óta ott van egy Keresztény Évad vázlata... (És nem „Keresztyén”-é, mint a 168 óra jegyzetírója oly jellemzően téveszti el, számára aligha jelent bármit az az egy betű különbség. Arra pedig ugyancsak nagy szemeket meresztek, hogy a Tannhäuser és maga, Wagner filozófiai forrásvidéke „nem is katolikus”. Ki állított ilyet? Csak nem a keresztény/keresztyén szinonimájának gondolja a szerző a katolikust?)

Szóval, Kedves Néném, hogy mit is védek? Nem, tényleg nem az állásomat, hisz az is bolond, aki operaigazgatóvá lesz Magyarországon. És a méla Tempefői sulykolt csokonaizmusa minden korban igaz, az elmúlt 134 esztendő átlagos 4 vezetői szezonját most haladom meg kétszeresen. (És megőszülve, a többi fogyatékosságot most hagyjuk.)
Néném, én az állásaimat védem. Vagy inkább – mert még bárki félreérti a többes jelentés miatt – az állásainkat. Azt a szellemi territóriumot, amely intelligensen volt képes ráépülni a görög műveltségre, Róma jogára, Mózes öt könyvére és a négy evangéliumra, no meg az egyetlen szeretetparancsra, amely létrehozta fizikailag is a mai értelemben vett Európát – aztán meg Amerikát, és megvetette lábát a többi kontinensen akkor is, ha megvetették érte. Az opera és a balett ugyanis „europikum”, itteni találmány, része, sőt nem kis részben összegzése is az európai kultúrának: imigyen meglehetősen direkt összefüggés tartja az európaisággal egy platformon az opera ügyét.
A Sztárklikk nevű – kiválósági nomen est omen – oldalon megjelenő filozófus nívós cikizése szerint majd biztos leszek szíves a Don Carlost kifelejteni az inkvizíció miatt... Már miért tennénk ilyet? Az egyház története gyarló emberek lépéseivel is terhes, már Verdi partitúrája is leteszi a voksát az igazságtalanságok ellen. Meg hogy biztos levetkőzik-e majd Salome a Hétfátyoltánc alatt? Szerintem a lényeg nem a fizikai mezítelenségben van, hanem a tetracha, Heródes megőrjítésében. (A filozófus pedig nézegesse Maria Ewingot, sőt, Catherine Malfitanót is, ha az erotikát mindenképp szopránok közt keresi.) Mások azt delirálják, hogy akkor csak keresztény darabok lesznek az évadban: dehogy. Aki a tematikus szezonokat nálunk ismeri, tudja: a premierekben, egyes különleges vagy kísérőrendezvényekben és a szezonvégi fesztiválon érhető tetten az adott évi fókusz, amúgy természetesen játsszuk a repertoárunkat, széles palettán mozogva. De mondom, a kereszténység a látenciában is mindig ott van. Olyanok is lehetünk bár, mint egy cöliákiás kombájnpilóta: akkor is a gabona határozza meg az életünket, ha nem akarjuk. Néném nehezen szíveli a hülye képes beszédemet, úgyhogy inkább előveszem Antall József tömör bonmot-ját: nálunk még az ateista is keresztény. Úgy bizony, akarom mondani: ámen.

A Parasztbecsület című operának a próbája 2014-ben a Magyar Állami Operaházban Forrás: MTI/Kallos Bea

És ugyan miért ne lehetne Verdi és Wagner, Richard Strauss, a Faust-mondakör, a Shakespeare-adaptációk, a magyar operatörténet, a Ring-tetralógia kontextusa és Puccini verismóban kiteljesedő Itáliája után olyan szezont szerkeszteni, amelyben a keresztény szellemű, azzal foglalkozó vagy abba ágyazott alkotások szerepelnek? 2020 szeptemberében Eucharisztikus Világkongresszust tartanak Magyarországon. Budapest lesz akkor a keresztény világ fővárosa, százezrek érkeznek hozzánk – és abban a hónapban KeresztFeszt lesz az Opera színházaiban is. Elsőre nagyon keményen hangzik, hisz míg más vallások, egyéb közösségek (akár származási alapon) vidáman megszervezik a saját rendszeres fesztiváljaikat, mi, keresztények a templomok árnyékos-hűs teréből szemérmesen pillogunk kifelé – már az, aki legalább bement oda. De miért ne lehetne Keresztény Évada akár a Magyar Állami Operaháznak? Jézus Krisztus elővenné vagy eltenné a korbácsot, ha azt látná: egy igencsak világi intézmény nyit teret Neki, és mutatja fel a műfaj rejtőzködő, vagy akár tényleg jó mélyre rejtett keresztény kincseit?
És van tovább, lesz tovább, hisz egy európai élvonalba törő operaház számára három-négy évre előre kell világítania a műsortervezés fényszórójának. Messze az idő, míg a naptár 2019/20-at nem mutat. Ám operai értelemben már az is a körmünkre ég, így jövő júniusra azzal ugyanúgy el kell készülnünk – a műsorterv köszöni, jól van, itt bújik a gépemen. Éspedig Keresztény Évad lesz az.
Támadnak majd minket – de a keresztények ehhez hozzászoktak. Akik viszont a lándzsarázás, az állam(i intézmény) és egyház szétválasztásának szajkózása közben a lényegre pillantanak, tehát arra, mit is teszünk a szómarketing mellett, rendkívüli gazdagságú operaműsort találnak, amiben – és ezt nem esik jól leírni – semmi rendkívüli sincs. Az függ a mi tehetségünktől, mennyire tudjuk felmutatni a mindig, vagy legalábbis gyakran sokszor slágerdarabokban is ott húzódó, vagy akár azokat meg is alapozó keresztény vonást? S hogy restek, szégyenlősek vagy bátrak leszünk-e áldozni a művészi píszí oltára helyett a valódin?

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója egy páholyban Forrás: MTI/Máthé Zoltán

De Néném, hagyjuk már a rébuszokat. Miről is van szó? 33 + 1 műről biztosan, ez jó nagy merítés a végleges választáshoz (mindet egyszerre lehetetlen volna műsorra tűzni). Ha egy mondatban muszáj őket jellemeznem a keresztényi tartalom felől, hát nosza, próbáljuk meg az előfordulás sorrendjében!
TANNHÄUSER (Wagner): a mindenkori művész őrlődése az érzéki hívságok és a tiszta szerelem között, római zarándokúttal, a megváltott élettel, újra kihajtott pápai pásztorbottal.
DON GIOVANNI (Mozart): az ördög örök, ajánlata vonzó, csábereje nagy, de gátlástalan is a végletekig – a végén pokolra kerül, még akkor is, ha nélküle tán unalmasabbnak tűnik az élet.
ARABELLA (Strauss): az igazit várja régóta a lány, aki nagyon más, mint ő – csodálatos nászi rítus és szerelmi kettős alapozza meg házasságukat, amelyet isteni elrendelésnek tekintenek.
HUNYADI (Erkel): a Jóisten végül csak gondoskodik arról, hogy László áldozatának árnyékában sértetlen maradjon a másik fiú, a magyarok jövendő nagy királya, Mátyás.
MESTER ÉS MARGARITA (Gyöngyösi): e bonyolult történetben fellép a Sátán, jelen vagyunk Jézus perénél és kivégzésénél is, de a harmincas évek Moszkvájában is – tanító alkotás ez.
REKVIEM (Verdi): ez a halotti mise az egyetlen nagy gyászopera – minden lelkiállapotot átfog, dermeszt, perel, könyörög, végül rebegve vigaszt talál.
A NYUGAT LÁNYA (Puccini): az egyetlen drámai mű, amely emberáldozat nélkül képes boldog véget érni – a bibliás női szív által megszelídített gengszter kap még egy esélyt.
STIFFELIO (Verdi): protestáns lelkész mutat példát a megbocsátásra, hűtlen feleségéhez még akkor is visszatalál, ha az após közben primer dühvel végzi ki a csábítót.
TRAVIATA (Verdi): az igaz szerelemre szomjazó escortlány halálos ágyánál igazi, szent gyónás zajlik – ha fájdalom közepette is, de kisimulnak viszonyok, megváltatnak bűnök, sorsok.
A DIÓTÖRŐ (Csajkovszkij): mese egy ideális karácsony-éjszakáról, amely bár kápolnában indul, majd rossz gyerekálomba fordul, míg a család és barátok ölelésében mégis jó véget ér.
A VARÁZSFUVOLA (Mozart): a Jóság és a Szeretet próbák során teljesedik ki bennünk, így tanít a hercegi pár szerelme, és naiv tisztaságra a be nem avatottak világos erkölcsű élete;
A LOMBARDOK (Verdi): testvéri ármány és békülés, keresztesek harca a Szentföldön és kiengesztelődött halál Jeruzsálem kapui előtt – képek az egyház viszontagságos periódusából.
MEFISTOFELE (Boito): a Sátán újra kész, hogy a Faustot megvezesse, Margitot gyermeke megölésébe taszítsa – a végén azonban itt is angyalok szava szól, az isteni megbocsátásé.
FRANCESCA DA RIMINI (Zandonai): Dante a Pokol ötödik énekében ír a brutális szerelmi négyszögről, amelynek a vége halál, de itt megint felmagasztosulva.
MATHIS, A FESTŐ (Hindemith): újra a küzdő művész a középpontban, aki a reformáció nagy századában az isenheimi oltártripichont festi meg, és műve győz saját kétségei felett is.
A BOLYGÓ HOLLANDI (Wagner): két egymásnak rendelt ember drámai találkozása meg nem értés közepette – a vég megváltás, de egymás megismerésének mennyei magasfoka is.
MÁTÉ-PASSIÓ (Bach): a Megváltó szenvedéstörténete időt hagy az elmélkedésre, és az Operaházból gyülekezeti terem lesz, ahol együtt hallhatjuk és nézhetjük az ikonikus szavakat.
PARASZTBECSÜLET (Mascagni): szicíliai történet a húsvéti mise hátterével, amely előtt egy szerelmi háromszög rivális férfijai mennek párbajra egymással.
MESSA DI GLORIA (Mascagni): egy felhőtlen, szinte naiv, őszinte örömű feltámadási mise, amelyben az itáliai naiv hit áthat mindent és mindenkit.
DON CARLOS (Verdi): egy bizonytalan infáns, akit végül szerzetessé lett nagyapja ment a bajtól, de addigra már szerelme, jó barátja és Flandria szabadsága is elesett számára.
A KÁRMELITÁK (Poulenc): opera az apácákról, akiket nem tudott betörni a francia forradalom, s akik Jézusért döbbenetes Salve Reginát énekeltek a guillotine alatt.
SALOME (Strauss): vérgőzös születésnap a hegyen, ahol Jézus Keresztelőjének fejét veszik, de a lüktető, halálra perzselő romlottságon mégis átsugároznak a jánosi nagy tanítás sorai.
AZ ÁRNYÉK NÉLKÜLI ASSZONY (Strauss): opera az élet áldott értelméről, a család és a hitvesi szerelem fenntartásáról – s felhangzik a még meg nem született gyermekek katartikus kara.
ANGELICA NŐVÉR (Puccini): egy zárda sem szakíthatja el az anyát gyermekétől, ahogy elhunyt kisfia után hal a felőrlődött apáca, abban mégis isteni elrendelést sejtünk.
PSALMUS HUNGARICUS (Kodály): a zsoltáros kétségbeesett magyar fohásza Istenéhez – igazságtalanságok során át is van enyhülés.
BUDAVÁRI TE DEUM (Kodály): öröm, köszönet, némi ráolvasás és misztikum, de főleg sok-sok grandiózus tabló a hálaműben, amely a török iga alóli szabadulást ünnepli.
AZ APOSTOLOK SZERETETLAKOMÁJA (Wagner): a Mester szinte ismeretlen időskori műve, gigantikus férfikarral, sok szólistával, zenekarral – és a Parsifal felé mutató igékkel.
ISTVÁN KIRÁLY (Erkel): a honalapító is búcsúzik, a szerző is ezt teszi, s közös futásuk végén nem marad más, mint a hit – a haza és az életmű sorsát az égiek kezébe letenni.
PARSIFAL (Wagner): az utolsó mű, amelyet 30 éven át védett Bayreuth joga – és amely a Nagypénteki varázzsal egy erősen istentelennek tűnő élet penitenciája és kiegyenlítése.
SZÉKELY FONÓ (Kodály): a mi Trianon-esténken a Galántai táncok és a Psalmus Hungaricus mellett ez a mű szerepel – a lengyel rendező a finálét csak a mennyországba tudja helyezni.
SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL (Mozart): a bájos keleti szabadító-daljáték végén igazi keresztényi feloldozás zajlik, a sértett basa képes bosszúját ki nem tölteni a keresztény szökevényeken.
HOVANSCSINA (Muszorgszkij): orosz hatalmi és ortodox vallási belháború, amelynek végén ugyan az új rend győz a régi felett, ám annak képviselői életáldozatukkal nemesítik a harcot.
A TÉKOZLÓ FIÚ (Debussy): ritkán előadott gyönyörű kantáta egy szíveket lágyító, boldog végű történetről, amelyet az általános dekadencia dacára kivételes mélységgel és szépséggel teli.
+ 1: PASSIÓ (Gibson): evangelizációs erejű film Jézus földi életének utolsó napjairól – sok vérrel és verejtékkel, szenvedéssel és igazságtalansággal, miként az a valóságban is történt.

Néném, ugye, ilyen fárasztó felsorolás! Inkább milyen roskadozó gazdagsága ez valamennyiünknek? A kereszténységé gazdag kultúra, tán a leggazdagabb, de számunkra egészen biztosan a legfontosabb. A Magyar Állami Operaház ennek operai vetületét tudja kikutatni, és a nézők elé tárni abban a majdani egész évadban, és a Kongresszust megelőző május-júniusi fesztiválkor. Igyekezzen mindenki, mert mi odatesszük magunkat. Hú, most szörnyű sor jön ám: ha Isten is megsegít!

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá”

Szilveszter

2018. augusztus 30., Budapest