Árendás József Munkácsy Mihály-díjas grafikusművésszel, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával, megszámlálhatatlan filmes és színházi plakát alkotójával trendekről, önmagukat utcalányokként riszáló kulturális tapaszokról és a kontrasztok által teremtett belső feszültségről is beszélgettem.

 

A tömören megfogalmazott gondolatok egyaránt megjelennek az írásaiban és a plakátjain is, amelyekben epigrammaszerű lakonikussággal fejezi ki magát. Miért ilyen fontos ez az Ön számára?

Egy narratív, elmesélő plakáton lehet, akár fél óráig is elbóklászik a szemem, de egy igazi plakátnak ütnie kell. Első blikkre szóljon valamiről, egyértelműen, röviden, velősen. Ne lehessen elvenni belőle, de hozzáadni se kelljen semmit. Természetesen egy jó plakát többsíkú jelentéssel bír, lehet, hogy felfedezhetőek benne finomságok, rejtett tartalmak, vagy másodlagos jelentések – amiket a szemlélő észrevehet, ha figyelmesen megvizsgálja –, de ezek az első pillanatban még láthatatlanok, mert nem ez a plakát elsődleges funkciója. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki közérthetően beszél, de egyben gyönyörűen is fogalmaz. Mindenki érti, amit mond, miközben olyan irodalmi nyelvet használ, hogy öröm hallgatni.

Árendás József

Csehszlovákiában, Imelyen született 1946-ban, rá egy évre telepítették át a családot Magyarországra. Mikor rajzolt először?

Az életem már születésem előtt „elkezdtem", édesanyám a háború végén, a legnagyobb harcok közben hordott a szíve alatt és a bombázásokkor rettenetesen félt egyedül-velem. Érzékenységem már ekkor kialakulhatott. A háború okán rossz csontozattal jöttem a világra, nem alakult ki rendesen a csípőm. Soltvadkerten laktunk, onnan hozott föl édesapám Pestre '49 körül, hogy megműtsenek és diftériát kaptam, ami sokkal veszélyesebb kór, mint egy csípőműtét, naponta haltak meg benne az emberek. A Szent László Kórházban, begipszelt csípővel, reggelente én számoltam meg a halottakat. Ott kértem először papírt, ceruzát és kezdtem el nyomorék, beteg embereket rajzolni. Ebben az időben játszódott Bereményi Géza Eldorádó című filmje, amikor a moziban láttam, az felért számomra egy lélekelemzéssel.

Hogyan kezdett el plakátokkal foglalkozni?

Tatán jártam gimnáziumba, és bútortervező akartam lenni, mert politechnikán asztalosságot tanultunk és imádtam a gyalult fenyő illatát. Jó kézügyességem is volt hozzá. Szombatonként dolgoztunk a műhelyben, pácoltunk, politúroztunk. Persze mellette a városi rajzszakkörnek is tagja voltam, ezek voltak az én képzőművészeti előtanulmányaim és sokat köszönhetek első mesteremnek, a grafikus Kerti Károlynak. Negyedikes, tizennyolc éves koromban megnyertem egy amatőr képzőművészeti kiállítást (az Országos Amatőr Képzőművészeti Kiállítás első díja, a szerk.) és ez a siker terelt igazán a rajzolás, a képzőművészet felé. Amikor érettségi táján jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, a matematika tanárnőm majdnem elsírta magát, mert én voltam a legjobb matekos az osztályban. Nagyon sokat köszönhetek a matematikának, racionalitást, logikát, következetességet. Néhány későbbi pályatársammal együtt többször jelentkeztünk a Képzőre, de nem vettek fel. Egyik évben a főiskola előkészítőjére jártam, minden nap a munka után este kilencig rajzoltam, de a következő évben megint kirúgtak, hiszen hatszáz jelentkezőből fölvettek vagy tízet és ennek legalább a fele munkásmozgalmi múlttal rendelkező szülők csemetéje volt. Maradt négy-öt hely, hát a szemét is kirajzolhatta az ember, hiába. Az egyik fiaskó után pedagógus édesapám azt mondta: Kisfiam, jó dolog ez a művészet, de nem lennél inkább „csak" rajz-földrajz szakos tanár?...Így hát elmentem felvételizni a pécsi pedagógiai főiskolára. Soha nem felejtem el: rekkenő nyári hőségben festegettem az udvaron és apám boldog arccal jött felém: – Megérkezett a posta, fiam, kibontottam, elolvastam, maximális pontszámmal fölvettek. – Édesapám – mondtam – én ennek nagyon örülök, de... és a szeme előtt széttéptem a levelet. Ugyanis már a felvételin tudtam, hogy tévútra kerültem. Nem voltak haszontalanok ezek az évek és 1967-ben felvettek az Iparművészeti Főiskola tipo-grafikai szakára.

Több grafikusművész, tervezőgrafikus társával együtt alapította meg a Magyar Plakát Társaságot. Akkor azt mondta, hogy megmentették a magyar plakátot. Miért kellett megmenteni?

A plakát diadala és sikere a XX. században érte el a csúcspontját, ezt tudomásul kell vennünk. Ma már millió dolog helyettesíti – akár az utcán is, ahol korábban megjelent – és átvette a szerepét az internetes hirdetés, a televízió, persze elképesztően drága a bérleti hely is. Megváltoztak a viszonyok, sok kulturális intézmény nem tudta és ma sem tudja megfizetni a kihelyezést, vagy csak éppen három-négy napra, akkor meg minek?...

Visszatérve a kérdésre: a Magyar Plakát Társaságot azért alapítottuk, hogy a „plakátos szemlélet", tehát a ránk jellemző fogalmazásmód, a gondolat és a vizualitás egysége megmaradjon. Ma már a plakát is bevonult a képtárakba és a kiállítóhelységekbe, az utcán a kulturális tapaszok helyét elfoglalta a banán és a leértékelt krumpli hirdetés. Ezeket én nem nevezném plakátnak. Változik a világ, ma már természetes az, hogy a zsebünkben ott van az okostelefon, mindenki fényképez és mégis kevés az igazán jó fotó. A vizuális nyelv gyönyörű és széles, de nehéz tudatosan kezelni. Egy érdekes példa: amikor az autós piacon ötven évvel ezelőtt megjelent a Volkswagent (a bogárhátút) reklámozó plakát, egy hatalmas fekete felület közepén csak egy apró kis pötty volt. Mindenki nézte, hogy mi az és felismerték, hogy egy bogár! A plakát ilyen: egy kontrasztokkal teli vizuális játék, de közben csábos, színes ruhájában riszálja, mutogatja magát, mint egy utcalány. A filmeket illetően pedig: vannak ugyan art mozik és művészfilmek, amelyekhez igényesebb grafika készül, de a kommersz amerikai filmek meg is érdemlik azt a vacak plakátot, amit kapnak. A filmmel ellentétben a színház intimebb, közvetlenebb műfaj és úgy gondolom, hogy a színháznak még szüksége van individuálisabb plakátokra, szerte a világon. A nemzetközi seregszemléken, biennálékon komoly tekintélye van a színházi plakátnak.

Zalaegerszegen, Ruszt József színházában töltött grafikusként huszonöt évet, talán ez az időszak volt a leginkább meghatározó az Ön számára színházi plakátok tervezőjeként. Erre hivatott művészettörténészek számos alkalommal elemezték – többek között rangos szakfolyóiratokban – alkotásait.

A nyolcvanas évek elején egy barátom hívta fel az alakuló egerszegi színházi vezetés figyelmét rám. A munkafolyamat egy külön show volt, mert én Budapesten élek és a tervezett munkákat (katalógus, hirdetés, plakát) le kellett küldenem 210 kilométerre, ami nem volt egyszerű. Vonattal utaztattam az anyagot, mert a posta egy hét alatt sem ért volna oda. A kalauznak adtam pár forintot, a színházi titkár meg Egerszegen várta a küldeményt a vasútállomáson. Vagy telefonon elmeséltem a rendezőnek, hogy mit szeretnék: ez piros lesz, az meg fekete. Előfordult azért többször is, hogy leutaztam a vázlatokkal. Később – mivel színes szkenner még nem volt, – faxoltam valami maszatot, hogy körülbelül így fog kinézni. Küzdelmes időszak volt, de szerettem.

Laikusként kérdezem: hogyan jutott el a négyszínes plakáttól a két szín használatáig?

Mielőtt még belebonyolódnánk a dologba: Antall István – nagyon szeretett haverom, barátom volt – egyszer Zalaegerszegen nyitotta meg egy kiállításomat és elkezdte taglalni, hogy hogyan oldok meg mindent két színből a színházi plakátokon és a színházi kiadványokban. Nem szoktam megszólalni kiállításmegnyitókon, de akkor odafordultam hozzá, elnézést kértem, hogy megszakítottam, s mielőtt rendkívül bonyolult esztétikai kalandokba bocsátkozott volna, elmeséltem, hogy a színház akkori gazdasági igazgatója az első négy színnel készült Turandot plakátom után odafordult hozzám és azt mondta: Józsikám. Nagyon szeretlek, de négy szín nem lesz. Csak kettő lesz, érted? Erre van pénz. Innentől folytatódott a megnyitó. Adva volt egy domináns szín, ami kifejezte a rajzokat és valami kísérő szín. Ennyit az esztétikáról és a praktikumról. Egerszegen beleláthattam egy vidéki színház életébe, ami teljesen más, mint a fővárosi teátrumok. Legnagyobb sikereimet a színházi plakátjaimmal értem el.

Mely gondolatok határozzák meg életét és vezérlik az alkotómunkájában, a tervezésben?

A munkáimban szeretem például a kontrasztokat. Ha valami túl laza, akkor egy kis geometriát teszek hozzá és ez ad neki valami belső feszültséget. Fény és árnyék. Az az élet része. Ha nem volnának árnyoldalak, nem is tudnánk élvezni az örömöket. Képzelje el, lenne egy kis könyv, rá lenne írva: Az Élet, maximum száz oldalon. Nem lennének konfliktusok és mindent tudnánk előre: dög unalom lenne, Isten ments tőle! Hetven év után úgyis rájön az ember – ha küzdelmesen is –, hogy így tökéletes minden, ahogy van.

Csak a saját maga szórakoztatására is készít munkákat?

Persze, nincs már klasszikus értelemben vett plakátmegrendelő. Folyamatosan könyvek és folyóiratok grafikáját tervezem itthon a számítógépen. Az utóbbi tíz évben örömplakátokat is készítek (főleg magamnak), ezeket pedig időnként kiállítják, elviszik külföldre, legközelebb éppen Lengyelországba és Franciaországba.

Lengyelországban egyébként már több évtizede jelen van több más magyar alkotó művével együtt a Varsó melletti Wilanów Plakátmúzeumában, ahol kiállításuk is volt.

Azért a lengyel fővárosban látni a hirdetőoszlopokon saját plakátomat, hatalmas méretben kinyomva, az nem akármi. Irigykedtek is a lengyel kollégák, mert nehogy azt higgye, hogy Varsóban csak jó plakátok vannak, ott szintúgy kitesznek sok mosóporost is, de akkor – azt hiszem hatan mentünk ki magyarok – velünk volt tele az egész város (Wilanów Varsó külvárosa), el is jöttek vagy ezerötszázan a megnyitóra.

Térjünk vissza a beszélgetés elejére, ahol a plakát lehetséges definíciójáról és funkciójáról beszélt. Amikor Magyarországon elindult a tervezőgrafikusi képzés, többek között azt fogalmazták meg célul, hogy olyan, a gyakorlati életben jól használható mesterségbeli tudást kívánnak a hallgatóknak átadni, amely egyben trendkövető is. Ma merre tart, követi-e a trendeket a magyar plakát?

Hét-nyolc évig a főiskolán, a mesterképzőben tanítottam és minden hallgatónál azzal kezdtem, hogy a trendet, vagy a divatot is tudomásul kell venni. Ha negligáljuk az is baj, ha szolgamód követjük, az is baj. De ha én, mint alkotó kimaradok az egészből, az a legnagyobb gond.

A trend egy életérzés is

, én sem egy szürke öreguras öltönyben ülök maga mellett. A vizuális műfajokban, a plakát készítésének technikájában is megjelennek trendek. Nem az a lényeg, hogy klasszikusan kézzel, vagy a technológiát felhasználva számítógéppel is rajzolunkHa nincs mögötte gondolat, tehetség és tudás, rajzolhat valaki akármennyit, a ceruzának kitörhet a hegye. A főiskolán a tipográfiával is megismerkedhettünk, saját nyomdánk volt, ahol ólombetűket is szedhettünk. Ma már minden számítógép betűhalmazt is rejt. Nem kell szégyellni a betűt, a tipográfia a plakát szerves része. A tervezőgrafika a betű, szöveg és grafika, fotó együttese. Az előbb a Turandotról is beszéltünk: ma már talán csak az Isten tudja, milyen volt az előadás, de az a plakát még mindig jó. Vajon miért? Hisz elmúlt a premier, elmúlt az aktuális funkció és még mindig marad benne valami, talán egy vizuális összkép, ami még több évtized után is élvezhető.