Szersén Gyula, a szinkronmunkáiért Életműdíjat kapott színművész beszél háborúról, forradalomról, hűségről, szakmáról

2018.10.09. 21:28

És melyik volt a legelső szerepe a Nemzeti Színházban?

Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című művében játszottam Stuffot a Katona József Színházban, ami akkor a Nemzeti kamarája volt. Ez volt az első és utolsó színpadi találkozásom Mezey Máriával. Életem első meghatározó főszerepét pedig 1966-ban kaptam meg, Hunyadi Lászlót Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiakban című művében. Abban édesapja Hunyadi Mátyást alakította. Bármerre néztünk a színpadon, mindenütt Kossuth-díjas művészeket láttunk. Lukács Margit volt Szilágyi Erzsébet, Kállai Ferenc Szilágyi Mihály várkapitány, Agárdy Gábor Henrik, Czillei futára, Sinkovits Imre pedig Czillei Urlik.

Minden szereplőt fel tudna sorolni?

Alighanem. Vörösmarty darabját majdnem kétszázötvenszer adtuk elő, még Helsinkiben is turnéztunk vele. Marton Endre sok magyar klasszikust „leporolt”, amelyek hihetetlen sikerrel mentek. Az említett Vörösmarty-dráma mellett például Madách Imrétől a Csák végnapjai és a Mózes. Az utóbbit négyszázszor adta a teátrum, címszerepében Sinkotvits Imrével. Ugyanakkor Marton Endre volt az is, aki elsők között hozta be a nyugati színdarabokat. Kedves szerepem volt a Bolond Peter Weiss művében, a Marat halálában. De szerettem a Czillei és a Hunyadiakkal egy időben futó Két nő közt című amerikai vígjátékot is, amelyet az egyik szereposztásban mi játszottunk Balogh Zsuzsával, a másikban pedig Tordai Teri és Fülöp Zsigmond. Később cserélődtek a párok, én is játszottam Terivel, Zsiga meg Zsuzsával – színészileg izgalmas kihívás volt.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Azért az is tény: akadtak feszültségek is az akkori Nemzeti Színházban.

Az is meghatározza a kötődésemet a Nemzeti Színházhoz, hogy a hatalom így vagy úgy, de folyamatosan támadta, próbálta bomlasztani társulatot.

Miként támadott a hatalom?

Annak az évnek a tavaszán robbantották fel a színház épületét, amikor diplomáztam, így voltaképpen egy nem létező Nemzeti Színházhoz szerződtem oda. Túl a dolog szimbolikáján, a robbantás mentálisan is megviselte a társulatot. A metróépítésre hivatkoztak, amelyet állítólag nem bírt volna ki a tizenkilencedik század végén átadott, már akkor komolyabb felújításra szoruló épület. Csakhogy, azóta kiderült, hogy a legtöbb metróterv még figyelembe vette, hogy a Blaha Lujza téren ott fog állni a Nemzeti Színház. Végül mégis másként lett. A hatalmi destrukciót példázza az is, hogy a Nemzetinél töltött éveimet örökös igazgatóváltozások jellemezték: hét igazgatóm volt negyven év alatt. A hatalom mindent megtett, hogy „megzavarja” a normális működést. Mindig volt egy másik színház, amelyet engedtek fókuszba kerülni – például Szolnokon, Kaposvárott, vagy az önállósodott pesti Katona József Színházat –, amely változások persze fluktuálták a Nemzeti Színház társulatát.

Az ön világlátásával miként voltak elviselhetőek a Kádár-kori hétköznapok?

A zavaró tényezők ellenére a Nemzetei Színháznak sokáig megvolt a maga belső világa. Az újabb és újabb direktorokkal – becsületükre legyen mondva – olyan színházat csináltunk, amilyet egy Nemzeti Színháznak mindig is csinálnia kell. Hangsúlyt helyezve a honi klasszikusokra, bemutatva a nemzetközi drámairodalom nagyjait, és nem elzárkózva a hazai és külhoni kortárs szerzők legjobbjaitól sem. Mindez önmagában is ellenállást jelent a hígabb lelkületű, szűkebb látókörű elképzelésekkel szemben.

Sosem fordult meg a fejében, hogy elszerződik?

Sinkovits Imrének volt egy mondása: „Hazát, hitet, hitvest sosem cserél az ember!” Mi, a Nemzeti Színház elkötelezett színészei érvényesnek éreztük ezt a hitvallást a teátrumra vonatkoztatva is.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Főszerepek sorát játszotta, amit egy Jászai-díjjal honoráltak 1986-ban.

Tudom, hogy korábban is fel voltam terjesztve különböző díjakra. Ám hiába rehabilitáltak, talán rajta maradtam valamilyen listán. Tény, hogy Aczél Györgyöt a Jászai-díjam előtti évben váltották le az MSZMP KB kulturális titkári posztjáról. Bizonyos kitüntetések kapcsán mindig is volt, van is valamilyen „púderezés”. Végül is érthető, amikor harminc-negyven jelölt közül csak négyen-öten kaphatnak meg egy díjat. Ilyenkor működnek döntnökökben a szimpátiák, antipátiák, és a politikai vonzódások is mérlegre kerülhetnek.

Elkötelezett nemzeti színházi színészként maradt hű teátrumához, de nyugdíjasként már a Pesti Magyar Színházba járt vissza. Bántotta a helyzet?

Az íróasztalom felett ki van akasztva Feleki Kamill egy 1986-os interjúrészlete. Ő már akkor arról beszélt, hogy a színház a maga klasszikus értelmében megszűnt. Ugyanis már akkor sem volt jellemző a karakteres, beazonosítható színház – talán egy-két művészszínházat leszámítva. A Pesti Magyar Színház távozásom idején már nem volt beazonosítható. Nyugdíjasként csak addig jártam vissza oda, amíg ki nem futottak a darabok, amelyekben marad még feladatom

Azért néhány évig még később is színpadon volt más társulatok vendégeként. De aztán beszüntette a színházi működését. Kizárólag a színi világ változásai miatt?

Egy idő után a színésznek a méltósága miatt is tudnia kell nemet mondani a felkérésekre. Jobb, ha a teátrumi közönség a legjobb formámban emlékszik majd rám. A verses megmutatkozásokkal nincs gond: az önálló estem szövegei örökre beépültek a memóriámba. Amellett hosszú évekig voltam narrátora az Óbudai Társaskörben Baranyi Ferenc operamesés estjeinek is, csinálnám ma is, de valamiért abbamaradt a sorozat. A mai napig fellépek tárlatmegnyitókon, a Lyukasóra című művészeti folyóirat élő produkcióiban, verseskötetek bemutatóin.

A szinkronkészítés világa – sok máshoz hasonlóan – teljesen megváltozott. Azzal a változással megbékélt?

Valóban más volt a hangulat, amikor Charles Bronsont szinkronizálva ott álltam a Henry Fondát szinkronizáló Sinkovits Imre mellett a Volt egyszer egy vadnyugat című film négyszer nyolcméteres vászonra vetített részletei előtt. Szinte színházi szituáció volt, egy héten át ismétlődött, mire elkészült a tökéletes magyar változat. Ma már mindez egy laptop előtt történik, fejemen fejhallgatóval, amin az eredeti szöveg fut, ráadásul idő sincs annyi, mint régen. Mindez árt a művészi igényességnek, s ma már csak a legprofibbak tudják igazán jól csinálni. Évtizedek óta szinkronizálok, úgy gondolom, tartozom annyival a műfajnak, hogy amíg bírok, részt veszek benne. A szinkronmunkámat elismerő díjnak azért is örülök, mert azt a szakma adja a teljesítmény alapján. Ilyen esetben nincs púder, meg kell ugrani a szintet, amiért kijár az elismerés.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Házasságában mióta tart a hűség?

Ötvennégy éve álltunk oltár elé.

Még a kilencszázhatvanas években történt, hogy az ön által is említett Tévedések vígjátéka című darab egyik előadásának szünetében összetévesztettem édesapámmal, már csak azonos jelmezük miatt is. De amúgy is markáns, jóképű pasik voltak mindketten.

Rám is tapadtak volna a nők, mint légy a légypapírra. Szépfiúkat játszottam, sportos ember voltam. Még negyvenöt éves koromban is fociztam, tagja voltam a színészválogatottnak. Ám ami a kalandozásokat illeti: idéztem már Sinkovits Imre mondását.

Feleségéről, családjáról mennyit árul el?

Imádott feleségem találkozásunk idején kiállításrendező volt. 1967-ben megszületett a lányunk, aki ma egy olasz-német vállalat menedzsmentjében dolgozik. Unokáim közül a kisebbik került közel a művészethez, táncos volt, máig készít koreográfiákat.

Közel a nyolcvanhoz nyugtalanítóbbnak érződik az idő múlása, vagy nem törődik vele?

Önálló estemnek van egy részlete, amelyet én magam írtam: „Hetvennyolc év, hogy eljárt felettem,/ hogy gyermek voltam sosem feledtem,/ Ám, repülni tudok még most is képzeletben,/ Mert a bánatot, meg a halált mindig kinevettem!” Hozzáteszek egy rövid részletet Vas Istvántól is: „Aminek nem én kellek, az énnekem se kell./ Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom./ Elveszi úgyis./ Vegye el, ha van ilyen hatalom./” Már csak annyit mondok, hogy kerek legyen a válasz: Istenben és magamban is hiszek, így aztán nagy baj nem érhet.

Előző
  • 1
  • 2
Következő