Titkok és hazugságok spirálján ereszkedik le a néző Viktor Rizsakov legújabb rendezésében a Nemzeti Színházban. Örömmel teszi, mert az Álomgyár látványos és abszurdan szellemes előadás, néhány egészen hihetetlen színészi teljesítménnyel. De van visszatérés a hollywoodi álom csábító szakadékából?

„Itt az idő, szólt a Rozmár, hogy beszéljünk sok dologról: cipőkről, hajókról és pecsétviaszról, káposztákról és királyokról, hogy miért forr a tenger árja, s vajon a disznónak van-e szárnya.”

Lewis Carroll klasszikus meséjében sok ehhez hasonló „költemény” olvasható – az Alice tükörországban persze valójában a legkevésbé sem mese, inkább abszurd szatíra, tele abszurd fecsegéssel. Akárcsak a világhírű, kortárs orosz drámaíró, Ivan Viripajev Álomgyár (Dreamworks) című darabja. Amely nem az a kifejezett vígjáték, még ha sokszor nevet is a néző. Bár néha csak kínjában.

Katona Kinga és Trill Zsolt az Álomgyár című darabban a Nemzeti SzínházbanForrás: Origo

Mert a Nemzeti Színház előadása is olyan tükröt tart a nézőknek, amelyben a kép bizony sokszor torz. És az átkelés sem túl kellemes a túloldalra. Persze, először adódnak az ismerős közhelyek: a hollywoodi álomgyár kliséi, és az azokat elutasító ellen-klisék. David és barátai fényűző, kellemes élete mindenki álma, még a hétvégi kokainozós – lerészegedős bulik is vonzóak. Itt mindenki gazdag, gyönyörű lakásokban és még gyönyörűbb ruhákban, irigylendő munkával: főszerkesztők, könyvkiadók és üzletemberek, vagy éppen megvilágosult életvitel-guruk, mert persze ez a sznob társaság az aktuális szellemi divat követésében is élen jár: a kokain és koktél mellett a buddhizmusról fecsegnek végeérhetetlenül, egy igazi (?) láma társaságában! Mintha csak a Gazdagok és szépek sorozatot látnánk, egy amerikai nagyvárosban: a díszlet két hatalmas kivetítő, rajta esőáztatta, éjszakai felhőkarcolók. És Viktor Rizsakov rendező még további „segítséget" is ad, hogy a néző egy szappanopera világában érezhesse magát: amikor David barátai először megjelennek, mindenféle idióta hollywoodi kosztümöt viselnek, szárnyas tündérkétől egy hatalmas Ted mackón át a tini nindzsa teknőcig. És a jelenet alatt a legváratlanabb, és a legkevésbé megfelelő helyeken felhangzik a bekevert műnevetés. Olyan mondatok után, amelyekben semmi vicces nincs. Ettől a nézőnek magának nemhogy elmegy a kedve a nevetéstől, de pár perc után nyomasztani kezdi ez a szép új világ.

Aztán amikor kiderülnek a titkok és hazugságok – Frank (Kristán Attila) elszerette Teddy (Rácz József) feleségét, de azóta már őt is csalja; David felesége szenvedett attól, hogy kételkedett a férje szerelmében; Max és John láma titkos szerelmespár - persze jöhetnek megint a szokott közhelyek a talmi csillogásról és arról, hogy lám-lám, a pénz sem boldogít, de még jó emberré sem tesz.

Ám mindez valójában csak a felszín. Ahogy a rengeteg fecsegés is – csak nem káposztáról, disznószárnyról és pecsétviaszról, hanem lélekvándorlásról, arról, hogy milyen az igazi férfi, és mi valójában a szeretet. David nem azért nem hiszi el, hogy Sally megölte Franket, mert nem tudja róla elképzelni, hanem mert megszokta, hogy itt mindenki gátlástalanul összevissza beszél, vagy éppen hazudozik – részben unalmukban, részben, mert elsősorban önmagukat akarják becsapni.

És éppen ez teszi olyan hihetetlenül bonyolulttá a darabot, a néző és a rendező dolgát is. Mert az előadás akkor jó, ha sem a nézők, sem a karakterek nem tudják eldönteni, hogy mi igaz és mi nem. Persze, nem a tényekről beszélek - bár nehéz tényként kezelni, hogy Meryl halott, ha a darab nagy részében David vele beszélget. Frank szeretője beismeri, hogy valójában nem terhes, azt csak Frank hazudta, de ez a hazugság a feleség, Sally számára olyannyira valóság, hogy meggyilkolja miatta Franket.

De a valódi nehézséget, az igaz-hamis játék igazi terepét a szöveg maga jelenti. Minden egyes kiejtett szó egyszerre jelenti önmagát és a visszáját is. Nem az ellentétét vagy a cáfolatát, a visszáját, vagyis azt, hogy mi a (helyi)értéke. Ki hiszi el? Elhiszi, aki mondja? Elhiszik azok, akiknek mondja? Elhiggyem én, a néző, aki hallom? Elhiggyem, hogy akiknek mondja, azok elhiszik? És mit higgyek arról, aki mondja: elhiszi, vagy sem? Vagy szeretné elhinni? És mi van, ha elhiszi ugyan, de mégsem?

Szűcs Nelli, Tóth László, Vas Judit Gigi, Kristán Attila és Rácz JózsefForrás: Origo

Egészen elképesztő teljesítményt kíván a szerző és a rendező is a színészeitől: úgy kimondani minden mondatot, hogy egyszerre lehessen elhinni és megkérdőjelezni, és közben mégis hús-vér, szerethető embereket állítani a néző elé. A főszereplő, a nagy színész, Trill Zsolt, mint a nemrég megözvegyült David, tökélyre viszi ezt a lehetetlent: neki úgy kell a halott feleségéhez beszélnie, hogy tudja, valójában saját magában beszél. De ugyanakkor úgy is kell beszélnie, hogy kapcsolata a feleségével azért valóságos legyen. Mindezt olyan természetességgel, amilyet egészen ritkán látni színpadon. És a többi nagyszerű színész – Szűcs Nelli, Katona Kinga, Kristán Attila, Tóth László vagy Rácz József – is mintha köteleken táncolva egyensúlyoznának a szerepeik vígjátéki és drámai végletei között.

De miért ez a szellemi akrobatamutatvány? Miért a végeérhetetlen monológok és dialógusok arról például, hogy egy férfi mit tehet, és mit nem tehet – eszerint David, a főszereplő a legkevésbé sem férfi, hiszen éppen azt csinálja állandóan, amit Elizabeth (a nagyon-nagyon jó beregszászi színésznő, Tarpai Viktória) szerint a férfi nem csinál: kételkedik, önreflexiókba bonyolódik, képzeleg, bezárkózik, és semmi sem áll tőle távolabb, mint a cselekvés, a „csak menni előre” határozottsága. És ha az igazi férfit dicsőítő szónoklatot valójában ironikusan kell érteni? Kicsit túlságosan is az elmúlt évszázadok férfiideál-közhelyeit szajkózza, és az elénk festett kép fájdalmasan egysíkú. De valami igazság mégis van benne, kivált, ha úgy értelmezem, mint a mai genderőrület kritikáját, amely nemhogy a klasszikus férfitulajdonságokat kéri ki magának, de már a megjelölést, a férfi szót is.

Aztán ott az álom maga, amelyre szintén ráhull a sokféle értelmezés, a kétség fénytörése. Mert egyrészt a hollywoodi álom, amelynek igézetében a szereplők élnek, és amely egy ponton túl valóban feneketlen ürességként lepleződik le. John láma és Max például aszerint retteg vagy boldog, hogy amit álmodtak, az szerintük jó vagy rossz előjel-e. Másfelől ott van a szlogen, amit a halott Meryl szeretett mondogatni: az álmaink a mi munkánk, melyeket mindenáron jól kell beteljesítenünk. Milyen kedves, bölcs, mély gondolat. Vagy mégsem? Hát persze, élj az álmodnak. Aki ezektől a facebookon naponta ezerszer kiposztolt Coelho-s rémközhelyektől nem lesz ideges, az magára vessen. Mégis, mennyivel jobb az álmélység, mint a hollywoodi máz? Nem jobb, rosszabb. Mert ráadásul mélységnek hazudja magát. Holott eredetileg kívánni sem lehet szebbet senkinek, mint hogy elérje, amire vágyik.

De hol siklik ki a jó szándék, mikor válik az álom rémálommá – Sally (Szűcs Nelli) például egy gyilkossággal teljesíti be az álmát, hogy Frank szereti és sohasem hagyja el -, hol a kijárat ebből a labirintusból, amely két szembeállított tükör végtelen sokszorozódásában bomlik ki?

A kulcsot az egyik szereplő, az amerikai John láma (a feltűnően tehetséges Bordás Roland) nyújtja talán. Nem a fecsegés az ürességről, vagy arról, hogy ki kinek volt az anyja az előző életében, hanem az, hogy a buddhizmus témaként megjelenik a darabban.

Az Álomgyár című darab jelenete a Nemzeti SzínházbanForrás: Origo

Az Álomgyár sok szempontból a Nemzetiben szintén Rizsakov rendezésében látható Részegek folytatása. Például abban is megjelenik a vallás, és rengeteg szó esik Istenről, bár többnyire úgy, hogy az egyik szereplő fecseg bátyjáról, a katolikus papról, és hogy ő miket mond Isten csendjéről – és ebben szinte senkit nem zavar, hogy az illetőnek nincs bátyja. Másfelől a főszereplő Markot a végén egy prostituált Jézusnak nézi – a csodálatos rendezésben akkor már a színpadot tíz centis víz borítja, és Trill Zsolt mintha valóban a vízen járna.

Ezúttal a buddhizmus valóban fontos gondolatait egy tipikus hamis prófétától kapjuk, mert hát John amerikai fiatalember, csak éppen nemrég megvilágosodott, s most házfal nagyságú plakáton mosolyogva hív megvilágosító előadásaira, nem mellesleg a mecénása, Max szeretője. Az életigazság forrása, biztosítéka tehát Viripajevnél nincs vagy hamis. Megint a mindent kifordító, megkérdőjelező kétely. De éppen ezért, a sok negatívum egy ponton akár pozitívummá is válhat.

Mert a buddhizmus – durván leegyszerűsített – üzenete, hogy ezen a világon minden egy, a sokaság csak látszat, és ha valaki bárki másnak fájdalmat okoz, azzal az egész univerzumot, vagyis önmagát is megsebesíti.

A legnagyobb pesszimistának tartott nyugati filozófus, Schopenhauer – megint rémesen leegyszerűsítve – maga is a buddhizmus hatása alá került. Ő az életet egy borzalmas és értelmetlen kínszenvedésnek élte meg és tartotta, amelytől három dolog adhat lélegzetvételnyi megváltást: a szerelem, a művészet, és az együttérzés. Utóbbi alapja pedig az imént leírt buddhista tétel: a szenvedésben mind egyek vagyunk, vagyis egyrészt nem vagyunk egyedül, másrészt a másik is azt érzi, amit én és fordítva, tehát szó szerint együtt-érzünk.

De mi a forrása a végtelen szenvedésnek? Elsősorban a halandóság. Ami aztán mindenre rányomja a bélyegét. Ahogy Viripajev szereplői többször is elmondják: ezen a világon semmi nem tart örökké. Először David mondja a halott Merylnek, aki erre hatalmasat üvölt: de miért? A válasz egy hatalmas mennydörgés: eddig juthatsz el, halandó, eddig a miért-ig. Miért, ez az utolsó szava a látnok Hanussennek Szabó István filmjében is. Aki jövőbe lát, átlát az embereken, de erre a kérdésre nem tudja a választ. Miért élek, miért halok meg. Miért szeretek, miért gyűlölök. Miért leszek gyilkos, miért leszek áldozat.

Rácz József az Álomgyár című darabbanForrás: Origo

A Részegekben még csak a tragédia lehetősége lappangott: Karl anyja vagy meghalt, vagy nem. Mark pedig valószínűleg tüdőrákban haldoklik – de hát a tükrözések játékában, a locsogás és hazugságok labirintusában eltévedve már ezt sem lehet bizonyosan tudni. A néző eldöntheti, hogy mit hisz – és ez csodálatos ajándék. Meg persze nagy teher: a döntés ugyanis tükör, amely valami fontosat mutat arról, aki döntést hoz.

Az Álomgyárban viszont már nem kérdés a tragédia – nem a tragédia a kérdés: Meryl már a darab kezdete előtt meghalt, Sally pedig „menet közben” öli meg a férjét. A halál jelen van minden pillanatban, nemcsak az újra és újra felhangzó mennydörgésben. De éppen itt tud a negativitás mégis átfordulni valami minimális reménnyé: ahogy nézi az ember ezeket a miért-ek közt hányódó szereplőket, valóban elfogja valami együttérzés.

Rizsakov rendezésének ez a valódi csodája, hogy megteremti a nézőben azt az érzést, amelyről annyi szó esik, de úgy, hogy a darabon belül ne lehessen komolyan venni. De nézve ezeket az embereket, a „miért", az elmúlás és a halál felől nézve őket, hirtelen minden különbség eltűnik.

Ahogy egy másik nagy pesszimista, Kierkegaard írta: házasodj meg, vagy ne házasodj meg, meg fogod bánni. Nevess a világ ostobaságain, vagy sirasd el azokat, meg fogod bánni. Akaszd fel magad, vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni. Vagy – vagy. (Ebből az írásból idéztem, de a címe inkább is-is kellene legyen.) Megszülettél, ezt fogod a leginkább bánni – ez már nincs a szövegben, de erre a gondolatra fut ki. A többi: csak a küszködés különféle módozatai. Mert azt, hogy megszüless, vagy ne szüless meg, már nem te döntöd el.

Az egyéni életutak: különféle küszködés az elmúlás ellen, és hogy válasz érkezzen a miért-re. De a sors közös, ezt érteti meg Rizsakov a nézővel, aki ezután már szeretni tudja a gonosz Franket, akit megölnek, és Sallyt is, aki megöli. Tettes és áldozat ugyanaz: az együttérzés buddhista igazságát nem elég megérteni, viszont az Álomgyár két órája alatt át lehet élni.

És ezzel egyidőben át lehet élni a Schopenhauer kínálta másik megváltást, a művészet csodáját is. Rizsakov rendezése fokozatosan tágul: nemcsak azért, mert egy idő után eltűnik a kivetítő a csillogó nagyvárosi látképpel: megszabadulunk a kulisszától, egy állvány marad, és absztrakt formák villogása a vásznon a szeretetről szóló monológ alatt. Meg a szereplők hatalmas, közeli arca, amelyet a színpadon álló kamera közvetít időnként a kivetítőre.

Forrás: Origo

Az előadás spektruma is tágul: eleinte csak beszélnek a szereplők, aztán a börtön-jelenetben énekelni és rappelni kezdenek, míg a végén, Frank temetése után már mindenki táncol, és utolsóként csatlakozik hozzájuk David és halott felesége is. Az előadás nyelve egyre absztraktabb, akárcsak a vetített kép. Összművészet, totális színház, bólogathat a képzett színházba járó.

Vagy talán inkább haláltánc? Hiszen már élő és halott között sincs ekkor különbség, együtt léteznek a színpadon. És éppen itt tud az előadás végleg felemelkedni az – elkoptatott fogalom, de mondjuk ki – katarzis magaslatára. És ehhez valóban a tánc szükséges, nem elég a zene, amely pedig Schopenhauer szerint a legmagasabb rendű minden művészet között. Hiszen a leginkább absztrakt. De mit tud kezdeni egy hús-vér ember – akár halálában – valamiféle absztrakt megváltással? Viszont a táncot könnyű a test – megint elnézést a patetikus kifejezésért – megdicsőüléseként értelmezni. Azt látni, hogy annyi útkeresés, hányódás, és küzdelem után a szereplők egyszerűen eloldódnak mindentől, ami a szenvedésüket okozta. És az utolsó jelenetben azért kapcsolják fel a nézőtéren a fényt, és azért megy le a két főszereplő a nézők közé beszélgetni – megint csak semmiségekről -, hogy aztán, amikor a végső össztáncra felmennek újra a színpadra, magukkal vigyék a nézőket is. A táncba, a boldogságba, az önfeledtségbe. Létezik ennél magasabb művészet?