Bedroom Folk Budapesten, avagy kortárs darabokról I.

Vágólapra másolva!

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 295 levélária Kedves Tatjána Néném! Hogy az elmúlt napokban mit csináltam? Például láttam egy vadonatúj operát Párizsban, és még előtte pénteken bemutattunk egy friss táncopuszt a budapesti Müpa Fesztiválszínházában is, ha már tartott a CAFé. Van bennük közös, van köztük különbség, s így tanulságok is mindkettőből fakadnak. Kortársazzunk egy kicsit, az úgyse olyan egyszerű...

Ókovács Szilveszter

Vágólapra másolva!

Ókovács Szilveszter Ókovács szerint az Opera

Néném tudja, hogy táncíró aztán nem vagyok (valójában annyi minden nem vagyok, hogy az már-már sokoldalúság), mégis kijut a szerencséből immár nyolcadik éve, hogy némi 2001-2005 közti operaházi „alapozás" után, 2011-től Solymosi Tamás számomra mindig elérhető kommentjeivel kalauzoltatom magam egyre beljebb a balett világába. És élményekkel, hisz azokon keresztül lehet leginkább megismerni ezt a külön(ös) univerzumot.

Biztos nem vagyok haladó az úton, csak haladgatok rajta, de annyi már így is bizonytalanság nélkül kideríthető számomra, hogy mióta a kortárs balett kilépett a maga spicc cipős territóriumából és döbbenetes eszközbővülése vált így lehetővé, azzal az ún. kortárs tánc terepére jutott. Tévedt? – kérdi Kegyed, de szerintem nem. A legmagasabb képzést kapott, legkifinomultabb táncművészek klasszikus nagybalett-karanténba zárása úgy hatna, mintha Glenn Gould nem játszhatott volna Hindemithet vagy Strausst, csakis Bachot. Más kérdés, és persze értem én, hogy az e területen állandó elkötelezettséggel munkálkodó más, jellegüknél fogva sokkal kisebb művésztársaságok számára például a Magyar Nemzeti Balettnak, tehát az Opera együttesének kortárs produkciói nem annyira vágyott kihívást jelentenek, de ezzel meg kell tanulni együtt élniük, ahogy nekünk is boldog-boldogtalan csoportok Diótörőivel. A mi művészeink kvázi kamaráznak ilyenkor: ami a zenekarunk számára a különböző kamaraformációk lehetősége, a szakmai önművelés és horizontnövelés esélye, azt érezhetik ilyenkor a táncosaink is.

És e gyakorlatban olyannyira elkötelezettek vagyunk, hogy az Eiffel Műhelyházban jövőre, tehát már néhány hónap múlva nyíló Bánffy-terem táncelőadásai épp e szellemben jönnek majd létre minden évben: a kísérletezés, a „másik arc" kibontakoztatása miatt. Még akkor is, ha egyes kritikusok az alternatív jelzővel illetni szokott csoportoknál is jobban, műfaj-féltékenyebben figyelik e tevékenységünket. (Mondjuk, ezt kevéssé értem, hisz mérhetetlen intoleranciának, súlyos elfogultságnak tűnik.)

A Bedroom Folk című opusz, amelyet a múlt pénteken láthattak először a Müpába zarándokolt rajongók (az előadás sorozata a CAFé részeként ment ott), annyira új, hogy az izraeli koreográfus saját együttesén kívül eddig még senki sem táncolta, ők is csak három éve mutatták be. Gyakorlatilag „nincs"-ekre épül, mert zene igazából nincs, csak ritmus, díszlet sincs, csak néha egyetlen rúdon leereszkedő reflektor, történet sincs, csak érzetek. Siker viszont van, ahogy erőfeszítés is. Majdnem fél órán keresztül kattog egy folyamatosan változó képlet, ostinato ez is (így gondoltuk összekapcsolni a korábban betanított Walking Maddel, amely a nagy klasszikus monotóniára, Ravel Bolerójára épül), s ez végeláthatatlan idő nyolc táncosnak. Belegondolni is nehéz, nekem lehetetlen is, mennyire nehézzé teszi az agymunkát, a gyakran külön mozgó, de gyakran találkozó mozdulatsorok időzítését egy ugyan „számolható", mert kötött ritmusú, de elúszásra is nagyon alkalmas zakatolás.

Ez a ga-ga stílus idehaza teljesen szokatlan formanyelv, a betanító balettmester el is magyarázza, hogy dekonstruálnak, tehát a klasszikus balett nagy gonddal kialakított tartását, pózait, voltaképpeni saját gesztusrendszerét erőszakkal nyomják el a darabbal művészeinkben. Akik persze, nem hajlandóak tartósan torzulni (mi is lenne velünk utána a Hattyúk tavában, két hét múlva?), de újabb szerepként felveszik a tanult nyelvet, és hengerelnek vele. Nyolcan járják, groteszk, gyakran nevetségesen fura mozdulatokkal, elnézve őket, olyan tréning érhette ezt a nyolcast az utóbbi hónapban, amiről csak egymással tudnak igazán beszélni: micsoda erős mikroközösséget hozhat létre egy ilyen különös koreográfia a színpadon is!

Sokcsúcsú szívem egyik csücske a mi egyik orosz-ukrán házaspárunk, a szülésből bombaformában visszatért Starostina Kristina, akit a betanító – a művészete iránti hódolatból – a Bedroom Folk-koreográfiát tekintve is vadonatúj feladattal bízott meg, az alkotó távoli egyetértésével. A hátsó sorba, három férfi mellé állítja a magas balerinát, így nem 4 lány és 4 fiú táncolja a számot, hanem a második sor asszimetriája végig feszíti a térformákat és az agyunkat is: vajon miért történik mindez? Végül is csak annyi, ha jól gondolom: a hálószoba mindenhol mást rejt, intim szféra, alapesetben áthatolhatatlan, s amiről nem tudunk biztosat, az hiába triviális, sejtelmünk sincs arról, tehát titkot szuggerálunk oda is. Testi és érzelmi rejtelmekről beszélünk, és hol direkt mozdulatokból, hol pedig az elvonatkoztatás művészi burkát lehántva kell saját értelmezést keresnünk – de erről majd később, legközelebb, az operánál.

Férje mellett áll tehát az orosz lány: Kekalo Iurii görögös (valójában tehát ukrán) félistenként hajtja tehetségét ebbe a nagyon új igába is. Magyarokból, ázsiaiakból, szlávokból kovácsol döbbenetes egységet ez a titkos ga-ga világ, az apró, szokatlan rándulások mérnöki rajzasztalon tervezett rendje és káosza. Játsszuk még később is, Néném le ne maradjon a Bedroom Folkról – intem ezzel, és persze, a párizsi Berenicét is látnia kellene, de egyrészt magam is az utolsó előadást fogtam ki az Opera Europa konferenciájával egybekötve, és ez az élmény már csak a pár nap múlva esedékes új levélbe fér bele...