A nagyhangú liberálisok, akik kocsmastílusban a baletten gúnyolódnak

2018.10.29. 20:40

Apáti Bence az Állami Operaház magántáncosaként az elmúlt bő másfél évtized alatt végigtáncolta a klasszikus balettrepertoár legnagyobb szerepeit. Az öntörvényű művészről köztudott, hogy a balett mellett kedveli az ökölvívást, szereti a nívós tetoválásokat, részt vett kereskedelmi televíziós vetélkedőkben, játszott filmszerepet is. Most annak kapcsán invitáltuk beszélgetésre, mert a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztját elnyert Kiss-B. Atilla, a főzeneigazgatói tisztségre kinevezett Pfeiffer Gyula mellett Apáti Bence lett a balettigazgató. A 888.hu publicistájaként, majd pedig a Magyar Idők főmunkatársaként író, valamint az Echo TV és a Hír TV közéleti műsoraiban ugyancsak rendszeresen szereplő balettművész szólt az Operettszínház pályázata körüli „félreértésekről” is, valamint az új vezetési terveiről beszámolva elmondta: aki szeret dolgozni, annak nem kell tartania semmitől. Az is természetes számára, hogy senki világnézetét nem fogja firtatni, de egy jóleső vitára mindig készen áll a színházi büfében vagy az öltözőben.

Nagyon akarta ezt a pozíciót?

Amikor Kiss-B. Atilla felkért, őszintén elmondtam: eltávolodtam a balettől, publicisztikákat írok, tévéműsoraim vannak. Erősen kellett győzködnie, több fontos művészt is megemlítve, akik szerették volna, hogy vállaljam a felkérést. Ezzel együtt, éppen a politikai megszólalásaim miatt végig azt gondoltam: személyem inkább jelenthet hendikepet. Végül a szakmai zsűri mégis értékelte a szakmaiságot.

Pályázatukat nem is kezdték ki, miután az eredményhirdetés után napvilágot látott az Origóban. Kapott érte elismerő szavakat olyan emberektől, akik másként gondolkodnak a világról, mint ön?

A magukat függetlennek tartó, valójában ellenzéki újságírón kívül a szakmámban még a legharcosabb vitapartnereim is gratuláltak. Mégpedig azért, mert ők munkásságomat illetően is rendelkeznek azzal az ismerettel, amellyel az Indexhez hasonló szerkesztőségekben nem rendelkeznek. Azok ugyanis rendre kétségbe vonták, hogy megvannak-e azok a képességeim, amelyek alkalmassá tesznek a feladatra.

Máris előjött önből a publicista. Amely tevékenység az egyik ellenzéki újság cikke szerint nem passzol a posztjához. Felidézik: publicistaként számonkérte az egyik tévériporteren, hogy műsoraiban úgy reklámozza úton-útfélen a Katona József Színházat, hogy elfelejti megemlíteni, hogy munkakapcsolatban áll a színházzal. A cikk szerzője oda futtatja ki gondolatmenetét: érdemes lenne megvizsgálni, hogy etikus-e az ön részéről, hogy újságíróként vállal balettigazgatói posztot az Operettszínházban; illetve illik-e egyáltalán elfogadni a felkérést, ha esetleg vannak mögötte a szakmaiságot is meghaladó szempontok.

Az elmúlt másfél évben névvel vállalt, több száz publicisztikám közül egyben volt szó az Operettszínházról. Megemlítettem benne, hogy az állami fenntartású Operettszínházban a következő évadban is műsoron marad Karafiáth Orsolya Macskadémon című darabja – annak ellenére, hogy nem igazán sikeres, hiszen még az ellenzéki 24.hu-ban kormánykritikákat megfogalmazó írónő eszmetársai közül is sokan lehúzták. Írásomban az ajánlottam: akik kulturkampfot, diktatúrát emlegetnek, azok néha a programfüzeteket is lapozgassák, ha már nem járnak színházba.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Amúgy a Veiszer Alindával kapcsolatos, hajánál fogva előrángatott analógia ráadásul elég előítéletes: honnan tudhatná bárki is, hogy működésem kezdete, 2019. február 3-a után mit fogok írni az Operettszínházról? Természetesen távol fogom tartani magam az olyan megnyilvánulásoktól, amelyeket más esetében kifogásolok. Ezt valószínűsíti az is, hogy bár nem egy újságíró barátom van, mégsem biztattam, kértem közülük senkit, hogy kampányoljanak értem a pályázat során; ahogy azt sem kértem, hogy kampányoljanak a jelenleg még balettigazgatóként regnáló Bodor Johanna, vagy a februárban ugyancsak leköszönő direktor, Lőrinczy György ellen.

 

A cikk valójában azt kéri számon: miként lehet egy állami intézmény vezetője olyan ember, aki nyíltan kiáll az adott kormányzat mellett.

Vass Lajos 2006-ban miniszteri biztosként, majd 2007-től 2010-ig főigazgatóként állt az Operaház élén. Bölcsészként diplomázott, 1986 és 1989 között a KISZ Szolnok Megyei bizottsági titkára volt, egyben a Szolnok Megyei Tanács művelődési osztályának helyettes vezetője, majd vezetője volt. Életrajza szerint 1988 és 1991 között elvégzett három évet a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelméleti szakán, ahogy az is olvasható róla, hogy szocialista színekben indult a 2006-os országgyűlési választásokon, csak elbukta. Utána ő lett a főnököm az Operaházban. Alföldi Róbert legalább szakmabeliként került a Nemzeti Színház élére, ám nem sokkal korábban, deklaráltan balliberális értelmiségiként, rendszeres szereplője volt a fénykorában két-hárommilliós nézettségű Heti Hetesnek. Majd megkapta az ország legfontosabb színházát. Álszent és hazug dolog, amikor azok támadnak engem, akik az említett esetekben csendben voltak.

Szakmai kifogásként hozta fel az ellenzéki sajtó: Kiss-B. Atilla pályázata a döntésig nem volt nyilvános, illetve a társulati szavazáson ő kapta a legkevesebb voksot.

Ezek a megjegyzések ugyancsak komoly szellemi problémákat jeleznek. Akik ezeket a felvetéseket teszik kommentárjaik centrumába, azokról valóban elképzelhető: soha az életben nem voltak még színház közelében sem. Ugyanis a színházvezetői pályázattal nem a társulatot, a közvéleményt kell lenyűgözni, hanem a fenntartót meggyőzni. Amúgy egy multicég, de még egy középvállalkozás esetében sem életszerű, hogy a majdani beosztottjai döntsenek a vezetői posztra aspirálók személyéről. Engem, mint az intézmény balettművészét, soha nem kérdeztek, hogy ki legyen az Operaház igazgatója.

Apáti Bence Bernardo szerepében Leonard Bernstein West Side Story című musicaljének próbáján az Erkel SzínházbanForrás: MTI/Kallos Bea

A balettigazgató személyéről időnként szavazott a balettegyüttes, időnként nem szavazott. Szavazatunk időnként találkozott a fenntartó elképzeléseivel, időnként nem. Ha úgy érezte, hogy segíti a döntésében, akkor figyelembe vette, ha nem érezte úgy, teljes joggal negligálta. Ugyanakkor természetes, hogyha mégis megszavaztatják egy színház társulatát – vagy a társulat úgy dönt, hogy szavazni akar –, akkor az a legnagyobb valószínűséggel – leszámítva a szélsőséges helyzeteket –, az addig helyzetben lévő vezetést támogatja. Egy társulat olyan, mint egy család. Márpedig hiába iszik esetleg az apuka; maradozik el otthonról az anyuka – az akkor is a család. Esetünkben, mivel nem olvasták a pályázatot, rájuk is hatott mindaz, amit körülöttünk gerjesztettek, s aminek ellenkezőjéről Kiss-B. Atilla társulat előtti, ötperces felszólalása nem tudta meggyőzni őket. Sokan elhitték, hogy ha mi kerülünk pozícióba, akkor díszmagyarban kell majd részt venni a reggeli balettgyakorlatokon, mi több, náci bakancsok csattognak majd az intézmény folyosóin. Mindez természetesen nettó hülyeség.

Arról is esett szó bizonyos fórumokon: Kiss-B. Atilla személyében – az opera világán kívül – bizonyos értelemben kevésbé ismert jelölt nyerte meg az Operettszínház igazgatói pályázatát.

Ma már elég egyet guglizni, hogy kiderüljön: személyében Kossuth- és Liszt-díjas, a világ legjelentősebb koncerttermeiben, operaszínpadain is rendre megforduló művész nyerte el a posztot. Kispest-drukkerként gyakran járok meccsre, sok ismerősöm van a szurkolók között, akik nem titkolják: nem járnak Operába, Operettbe. Nagy különbség köztük és a pályázatunkat, személyünket megkérdőjelező ellenzéki újságírók között, hogy ők nem is írnak arról, amit nem ismernek. Nagyon hiányoznak az Operaház művészbüféjében, öltözőiben lefolytatott színvonalas szellemi csörték, ahol hasonló kvalitású emberekkel lehetett politikáról, kultúráról eszmét cserélni. Olyan figurákkal viszont nem tudok vitatkozni, akik önmagukat végtelenül liberálisnak és elfogadónak tartják, ám tájékozatlanságul, politikai csőlátásuk mellett adott esetben simán szitokszóként használják a balettot.

Hogy lehet azt szitokszóként használni?

Az ön által idézett folyóirat főmunkatársa kollégáival együtt rendszeresen azon ironizál, hogy „cicanadrágban” ugrálok a színpadon. Hozzáteszik: „Balettos, azok meg, tudjuk ugye, hogy milyenek.” Ez a kocsmák, a trollok szintje.

Ha már szó esett a fociról: írta egyszer – utalva rá, hogy az élete színesebb, mint hinnék –, hogy még Esterházy Péterrel is focizott párszor. Az miként történt?

Édesapám, Apáti Miklós író, költő, újságíró volt, és nagy műveltségű emberként kritikákat is publikált. Hivatásának köszönhetően sráckoromban többször is a szigligeti alkotóházban nyaraltunk. Ott gyakoriak voltak a focimeccsek, amelyeken én kapus voltam, egyrészt a termetem miatt, ráadásul jól is védtem.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Esterházy Péter azzal a szöveggel kért el édesanyámtól, engedjen a kapuba, mert ha nem én védek, mindig kikapnak! Tizenegy-tizenkét éves voltam akkoriban, és az igazsághoz tartozik: részünkről hamarosan véget értek a szigligeti nyarak. Ugyanis a rendszerváltást követően nemzeti érzelmű édesapám kormánypárti újságíró lett, majd a Horn-kormány színre lépése után ellenzéki, aki az Új Magyarország munkatársaként az akkori médiaháború közepén találta magát. Körülbelül ugyanazt kapta a másik oldalról, amit most én. Egy szép napon azt mondta: soha többé nem hajlandó Szigligetre menni.

 

Édesapja 1973-ban nyerte el az elsőkötetes szerzők irodalmi díját, 1978-ban kapott József Atilla-díjat, 1992-ben pedig Táncsics-díjjal ismerték el újságírói munkásságát. Élte javarészt a Kádár-korszak határozta meg. Miként viselte ő, illetve családja annak a világnak a játékszabályait?

1981-ben születtem, annyit tudok a Kádár-korról, amennyit a szüleim elmeséltek. Utálták a kommunizmust, aminek román változatáról is sokat hallottam Erdélyből származó édesanyámtól, Lukácsy Katalintól, aki hivatását tekintve színésznő. Apám vegyészként kezdte a pályáját, majd újságíróként dolgozott. Arra volt a legbüszkébb, hogy egy esztétikai, morális kérdés kapcsán még a korszak legfőbb kultúrkorifeusával, Aczél Györggyel is sikerült összebalhéznia. Ez egzisztenciális szempontból nem könnyítette meg helyzetét, de más értelemben viszont megkönnyebbülés volt a számára. Az akkori hatalomtól való távolságát mutatja az is, hogy régi barátja Lezsák Sándornak – így került közelébe az akkoriban létrehívott ellenzéki kerekasztalnak. Amikor édesapám két éve elhunyt, a temetésén is Lezsák Sándor mondta az egyik búcsúbeszédet. A másikat pedig Fekete Péter, aki akkor még a Békéscsabai Jókai Színháznak volt az igazgatója, az ő teátrumában mutatták be apám utolsó színművét, a Karády katonáit. A lényeg: gyerekkorom óta nemzeti, jobboldali reflexiók határozzák meg a gondolkodásomat, otthonról hozom magammal ezt a világlátást. Ezért is fáj, amikor a pályafutásomról, hátteremről mit sem tudó figurák azzal magyarázzák publicisztikai működésemet, hogy bizonyára megvettek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő