Dvorszky Hedvig, a kortársak krónikása

2018.11.19. 11:58

Fiatal művészettörténészként a kiállítási zsűrikben képviselt véleményéért több fegyelmit is kapott a hatvanas évek kultúrpolitikáját meghatározó állami intézményben, és belső áthelyezessel „büntették”, hogy minél távolabb kerüljön a kortárs művészektől. Később a Corvina Kiadóban elindította Műterem című könyvsorozatát, a Magyar Televízió pedig képzőművészeti műsorokba hívta jelentős tárlatok bemutatására. Évtizedek múltán másokkal együtt megalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, amely már indulásakor ikonikus jelentőséggel bírt a képző- és iparművészeti közéletben. Több száz publikációjával, köteteivel és rádióinterjúival szenvedélyesen képviseli az értékes és minőségi kortárs művészetet. Dvorszky Hedvig Ferenczy Noémi-díjas művészettörténésszel, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjával személyes szabadságvágyról, szemléletbeli különbözőségekről, a hazai iparművészet fejlődéstörténetéről és a Foxi-Maxi Egyetemről is beszélgettem.

Közismert, hogy évtizedeken át, akár a hivatalosnak tekintett értékítélettel szemben, a konfliktusokat is vállalva képviselte szakmai véleményét, lándzsát törve az értéket teremtő képző- és iparművészek mellett. Miből fakadt a külső szemlélő számára olykor egyszemélyesnek tűnő igazságkeresése?

Alapvetően erős az igazságérzetem, amely leginkább gyermekkorom élményköréből táplálkozik. Számomra a világ közepén, a festői szépségű Balatonfüreden születtem, és a vidéki emberek akkori nyitott, kíváncsi, de kellő öntudattal bíró mentalitása már gyermekként belém ivódott.

Milyen útravalót adott önnek a családi háttér és a gyermekkori környezet?

Minden nehézségünk ellenére nagyon boldog gyermekkort éltem meg. A háború után édesapámat eltűntnek nyilvánították, édesanyám nevelt fel bennünket, aki példaképpé vált előttünk. Húszéves korára már péküzlet-tulajdonos volt, és a társával együtt megállapodást kötöttek a panziókkal, minden reggel ők szállították a friss péksüteményt. Később egy trafikot vitt, és én már belenőttem a körülötte kialakult füredi társasági életbe. A Jókai Mór nyaralóháza melletti másik kis családi épületben laktunk, és az iskola után boldogan rohantunk az osztálytársaimmal az Astoria Hoteltől a Szívkórházig húzódó sétaúton, észre sem véve a távolságokat. Fölmásztunk a fűzfákra, és a kacsákkal, sirályokkal teli nádas mellett figyeltük, ahogyan a nyári Balaton áthajlik a télbe. Füred már akkor is híres volt a vendéglátóhelyeiről, és a jövés-menés kötetlensége, jó érzésű szabadsága, az egymás iránti tisztelet és segítőkészség meghatározta a személyiségem.

Hogyan kerül egy ennyire szabadságvágyó fiatal művészettörténész a hatvanas évek kultúrpolitikájának mérvadó intézményébe, az akkoriban alapított Képző- és Iparművészeti Lektorátusba?

Minden Tihanyban kezdődött. Már megint a Balaton... Az ott működő Biológiai Kutatóintézetben ismerkedtem meg társasági kapcsolatok révén a többi fiatalemberrel, köztük Konok István kutatóval, az intézet egyik ambiciózus munkatársával. Az ő inspirációjának köszönhetem, hogy művészettörténész lettem, mert rokona volt a magyar kulturális életben akkor már ismert Konok Tamás festőművésznek. A baráti körükben láttam meg először a művészetek szépségeit, és így adódott, hogy az ELTE Bölcsészkarának művészettörténet szakát végeztem el 1965-ben. Az utolsó két évben felnőttek érkeztek közénk, egyetemistákhoz, hogy művészettörténészek legyenek, és rendszeresen elkérték a jegyzeteinket, mert finoman fogalmazva sem voltak a megfelelő tudás birtokában, de az osztálytársaim – eléggé elitista magatartást tanúsítva – nem adták át nekik a tananyagot. Bennem viszont felfedezhették az otthonról hozott segítőkészségem, és megosztottam velük az ismereteimet. Később a csoporttársaim felhívták a figyelmem, hogy a politikai átrendeződés okán az állambiztonságtól leszerelt személyeket szerették volna így diplomához juttatni, és elhelyezni a közéletben. Úgy adódott, hogy amikor már a kezembe kaptam a diplomám, valamelyikük, akit elláttak funkcióval, jelezte néhányuknak, hogy alakult egy új intézmény Képző- és Iparművészeti Lektorátus néven, és mielőtt még fagylaltos kislány lettem volna Füreden az egyetemi végzettségemmel, másokkal együtt ebben a hivatalban találtam magam.

Dvorszky HedvigForrás: Origo

A Lektorátusnál mi volt a feladata?

Mint ismeretlen, fiatal művészettörténésznek részt kellett vennem a különböző képzőművészeti zsűrik munkájában. Azt gondoltam, hogy a meglátogatott tárlatokról és a kiállító művészekről formálhatok majd szakmai véleményt, de meglehetősen hamar, három hónap után rájöttem, hogy ez nem így van. Gyakorlatilag jegyzőkönyvbe kellett vennem a zsűriben helyet foglaló bírálók többnyire politikai alapon kifejtett véleményét. Gyülemlett bennem a felháborodás, különösen akkor, amikor rádöbbentem, hogy mindez az alkotókra nézve következményekkel is jár. Abban az időben, amikor mindenki megcsinálta a házi feladatát, és nem volt szokás kérdezni, hitetlenkedve fogadták az ellenvéleményem. Behívattak az igazgatói irodába, majd kifejtették, hogy ideológiailag nem vagyok eléggé felkészült és Foxi-Maxi Egyetemre utasítottak (a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem gúnyneve – a szerk.), mire közöltem, hogy nem megyek el, mert az ott tanító tanárnőtől már a bölcsészkaron sem kaptam megfelelő minőségű tudásbázist. Ez általános megrökönyödést váltott ki, az egyik főnököm megpróbált hatni rám, kevés sikerrel. Már ekkor megszületett bennem a döntés, hogy elmegyek, de az akkori udvarlóm, a későbbi férjem felvilágosított, hogy ez nem ennyire egyszerű. Egyrészt a legcsekélyebb másik lehetőség sem kínálkozott számomra, hogy kortárs művészek között működjek, ugyanis a múzeumi munka bezártsága távol állt tőlem, másrészt akkoriban munkakerülésnek minősült, ha valakinek nem volt munkahelye, büntették, így vissza kellett mennem dolgozni. A későbbiekben még volt két-három hasonló összetűzésem, amikor kiálltam egy-egy művész mellett, és ezekért kaptam is néhány fegyelmit, majd – úgymond, óvatosságból – áthelyeztek az építészeti, beruházási területre, hogy minél távolabb kerüljek a kortárs képzőművészettől.

Olyan korban állt ki a letiltásra ítélt alkotók mellett nőként – nem mellesleg ekkor már édesanya is volt –, amikor ehhez sok férfi sem érzett elég bátorságot. Volt eredménye, hogy őket próbálta képviselni?

Mai fejjel is be kell látnom, hogy akkori tevékenységem kis pont volt csupán a gépezetben, de kétségtelen: azzal, hogy néhányan nem óhajtottunk simulékonyan részt venni a rendszerben, kialakult rólunk egyfajta kép, és ha lassan is, de megkedveltek bennünket a művészek. Az, hogy valaki szakmai és nem politikai szemmel állt hozzá egy bíráló folyamathoz, a szokatlanság erejével hatott, és biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a zsűriző társak később bátrabbá váltak.

Mikortól érezték igazán, hogy repedezik a jég?

A hetvenes évektől kezdődően már észleltük a változás előjeleit. A kisebb-nagyobb, különböző művészi látásmódot magukénak valló művészcsoportok körül megjelentek újságírók, akik, ha nem is szakmai szemmel, de végre publikáltak a művészekről. Idővel engem is megkértek, hogy írjak az alkotásaikról, kiállításaikról, és ezzel párhuzamosan megfogalmazódott az igény egy addig nem létező nyilvános tér kialakítására is, ahol a művészek az őket érintő kérdéseket megvitathatják, és tárlatokat is rendezhetnek. Az állam rájött, hogy jobb szelepet nyitni, ezért a nem támogatott, kísérletező művészek a Rákóczi úti Fényes Adolf Teremben kaptak erre lehetőséget, persze önköltséges alapon. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének kaposvári, szekszárdi, szegedi, szombathelyi, pécsi és salgótarjáni megyei szervezetei a különböző szakágak számára nagy gyűjteményes kiállításokat rendezhettek, ezek lettek a később nemzetközi hírű biennálék. A leghíresebb Miskolci Grafikai Biennálén kezdődött el először az erőszakos állami uralom elleni tiltakozás, annak ellenére, hogy ez volt az egyik leginkább támogatott esemény, és az ott kiállító alkotók komoly díjakat is nyertek. Az általunk vívott szellemi küzdelmek éppen ezeken az erősen ideologizált helyeken zajlottak és törtek felszínre legerősebben, de hasonló helyszín volt Salgótarján vagy éppen Kecskemét is, ahol a zománcművészet egyik irányzataként a mitologikus tematikát, a népművészeti és zománctechnikai tradíciók felélesztését megcélozva, Kátai Mihály vezetésével kialakult az ősi magyar kultuszkövetés hagyománya. A másik oldalon pedig ott állt az avantgárd, amely a nyugati modernizációt kívánta követni, egyszóval az a kultúrharc, amelyet manapság is a szemléletek közti különbségnek hívunk, egyáltalán nem új keletű...

Dvorszky Hedvig fiatal művészettörténészként a '70-es évek végénForrás: Picasa

A szimpóziummozgalommal elindult a magyar művészeti élet jelentős fejlődési szakasza. Melyek voltak azok a képző- és iparművészeti közösségek, amelyek leginkább képviselték az újító szellemiséget?

Kezdetben elsősorban Pécsen jöttek létre szimpóziumok. A szobrászok is végre kimozdultak a délvidékről, és festőket is hívtak maguk mellé a villányi alkotóházaikba. A kerámiaművészetben Schrammel Imre vezetésével, aki az ausztriai, csehországi és németországi szimpóziumok tapasztalatait hozta és barátait hívta Magyarországra – kialakult a jelentős szemléletbeli változást képviselő Siklósi Kerámia Alkotóház. A Vas megyei Velemben létrejött a textilesek szimpóziuma, később a zalaegerszegi Gébárti-tónál a belsőépítészek, Zsennyén kezdetben az ipari formatervezők, majd a textilművészek alakítottak ki szabad alkotóműhelyeket. Visszatérve pályám alakulására, meg kell említenem, hogy revelatív hatással bírt, hogy a korábban klasszikus értékeket reprezentáló, nagy hírű és jelentős ízlésformáló erővel bíró Corvina Kiadó szerkesztőjének Körner Évát, a hazai kortárs, újító szellemiségű művészet iránt elkötelezett szakembert nevezték ki. Megszabadulva a rossz emlékű Lektorátustól, a hetvenes évek derekán kerültem oda, és ekkortájt indult el Műterem című művészettörténeti könyvsorozatunk is. Bőven több volt ez, mint művészeti mozgalom, ezekben a műhelyekben kifejezetten rendszerváltó hangulat alakult ki. Ekkorra a külföldi és belföldi, lázadó hangulatú viszonyokkal már nem nagyon tudott mit kezdeni az államhatalom.

Dvorszky Hedvig Magyar László kárpátaljai festőművész kiállításának megnyitóján Budapesten, a Duna Palotában 2014-benForrás: MTI/Czimbal Gyula

A rendszerváltás után Fekete Györggyel és Schrammel Imrével együtt megalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, amely korszakváltónak bizonyult a szakmában. Miért kellett ennyit várni az iparművészet önálló folyóiratára?

A képzőművészeti alkotások véleményezésében túl sok volt a szubjektív döntés, a tárgyi kultúra értékítéleténél viszont csakis a mesterségbeli tudást lehet alapul venni, ez pedig egyidőben keveseknek állt érdekében. Azt azért tegyük hozzá, hogy a Corvinából engem és másokat is elbocsátottak, mert az új igazgató angol nyelvű könyvkiadóvá alakította volna a profilt, így már nem volt szükség ránk, művészettörténészekre. Akkor már nyakig benne voltunk a rendszerváltásban és a privatizációban, utóbbi minden „lehetőségével” együtt. Jókor kellett jó helyen lenni, és ezt nyilván az új vezető is tudta. Azt mondhatom, hogy minden nehéz helyzetemben időben érkezett egy új lehetőség, vagyis vigyáztak rám odafentről. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal élére akkor nevezték ki Jékely Zsolt építészt, aki meghívott, hogy dolgozzunk együtt, végül itt ért Fekete György invitálása a Művelődési és Közoktatási Minisztériumba...

... ahol főtanácsosként dolgozott a Képzőművészeti Főosztályon. Mi vitte rá, hogy ismét az erős szabályrendszerrel működő hivatalnoki munkát válassza?

Szakembernek hívtak, nem adminisztrálni. Mindig is távol állt tőlem a klasszikus hivatalnoki lét, amikor első munkahelyemre bementem, már akkor is borzongtam tőle, hogy harisnyát kellett húznom, holott a Balatonnál még ősszel is mezítláb szaladgáltunk. Fekete György (a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas belsőépítész, az MMA tiszteletbeli elnöke) akkor helyettes államtitkárként a második évét töltötte a minisztériumban. Ő mindvégig élharcosa volt a magyar iparművészeti szakma érvényesülésének, olyan akciókat indított el, amelyek szakmai, szakszervezeti és szociális jellegű, művészi érvényesülést segítő programok voltak, és a szakma képviseletéről a legnehezebb időszakokban sem mondott le. Mindent egybevetve: inspirált az újabb közös munka. Művészettörténészként izgalmas volt számomra, hogy végre az iparművészet területén is kialakulhattak a korábban elgondolt és vágyott nagyívű koncepciók. Részt vehettem a Kozma Lajosról és a Moholy-Nagy Lászlóról elnevezett ösztöndíj létrehozásában, és akkor fogalmazták meg a Nemzeti Kulturális Alap célkitűzéseit is. Az előbbi sikerek alapján álltam elő az ötlettel, hogy legyen végre önálló megjelenési felülete a kortárs alkotó iparművészeknek, így jött létre a Magyar Iparművészet. A szerkesztőség helyszínét a Schrammel Imre által akkor rektorként vezetett Iparművészeti Főiskolán találtuk meg, Fekete György többek között, szakmai szempontból a nagy nemzetközi vásárok rendezésében szerzett tapasztalatát hozta magával, Schrammel Imre pedig a szimpóziumi, valamint a külföldi tevékenysége által sok-sok fiatalt elért, egyszóval volt kiről írni. Tudatosan alakítottuk ki a nagyszerű szerkesztőbizottságot, amelyben muzeológus, néprajzos, egyházi és világi iparművészettel foglalkozó kiváló szakemberek adták a szakmai garanciát és írásaikat. Misszióként tekintettünk arra, hogy fölmérjük az iparművész szakmák századfordulótól elért eredményeit, áttekintsük a hazai és nemzetközi kínálatot, az aktualitásokat, és megismertessük a mindenkori fiatal generációt és alkotókat a nagyközönséggel. Egyetlen cél lebegett előttünk: hitelesen dokumentálni a mi időnket.

Forrás: Origo

Ez a cél végül nem csupán a folyóirat főszerkesztésében, korábbi televíziós szerkesztői munkájában és interjúköteteiben – például a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni vagy a Művészet és szakralitás sorozataiban megjelentekben – merült ki. 2004-ben meghívták a Magyar Katolikus Rádióba is, ahol a kortárs művészet területein túl, még szélesebb körben beszélgetett a hazai közélet szereplőivel.

Mint annyi más tevékenységemhez, rádiós munkámhoz is egy véletlen folytán jutottam. Szűk tizenöt évvel ezelőtt hallottam, hogy alakul egy új rádió, amelynek alapító-vezérigazgatója, Juhász Judit, korábban Antall József kormányának szóvivője, a Magyar Katolikus Püspöki Kar sajtóirodájának vezetője és a Magyar Rádió vezető tisztségviselője, riportere is volt, így a sajtótájékoztatókról már ismertük egymást. Mivel kíváncsiságom az évtizedek során sem lankadt, most is szerettem volna ott lenni, ahol mai szakmai közéletünkre kiható események történnek.

Feltételezem, hogy ebből az alapvetésből került kapcsolatba a Magyar Művészeti Akadémiával is.

Amikor még nem volt nyilvános közösségi terük a kortárs alkotóknak, Péterfy László Kossuth-díjas szobrászművész hívott el azokba az alkotói csoportokba, ahol a művészek – többnyire saját lakásaikon – átbeszélték a művészeti közélet helyzetét, később így kerültem el Makovecz Imréék építészi irodájába, ahol szintén rendszeressé váltak a találkozók. Az Akadémia akkor még egyesületi létében a szókimondó és egymás közt is minőségi vitát folytató személyiségeket hallgatva és figyelve, tulajdonképpen rátaláltam a szellemi akadémiámra. Makovecz Imre építész, Balassa Sándor zeneszerző, Gyurkovics Tibor író, és még jó néhányan valóban az alkotómunka és a művészeti értékek mibenlétéről beszélgettek, megvitatva az aktuális társadalmi helyzetet is. Valószínűleg szívesen vették, hogy akad köztük, aki papírra veti és dokumentálja mindazt, ami foglalkoztatja őket, és bemutatja az életművüket, alkotásaikat. Másrészt visszaigazolva láttam gyermekkori nyitottságom, hiszen ez a munka nem egy zárt elefántcsonttoronyban zajlott, hanem a széles nyilvánosság beemelésével, ami talán a legfontosabb, ha igaz, pontos és közérthető nyelvezettel szeretnénk megismertetni gondolatainkat a körülöttünk lévő világról.

Erre legjobb példa Evezz a mélyre című, válogatott írásait és interjúit tartalmazó új kötete, amelyet november 20-án 11 órakor mutatnak be a Magyar Művészeti Akadémia Andrássy úti irodaházában. A könyvből – amely részben a magyar iparművészet néhány jelentős állomását tárja az olvasó elé – kirajzolódik értékrendje és szenvedélyes életútja a művészeti közéletben: mintha személyes vallomásként adna tanúbizonyságot erről.

A mai napig a legújabb alkotói kezdeményezések érdekelnek, minden gondolatban, találkozásban és alkotásban a szépség és az igazság morális egységét keresem. Számos alkalommal, döntő pillanatokban kellett felvállalnunk értékeinket, szellemi közegünket és hovatartozásunkat, még ha hitvallásunk olykor reménytelennek látszó helyzetbe is sodort bennünket. Aki utánunk érkezik, biztosan máshogyan látja majd, de miért is ne tenné? Miért ne alkothatná meg a saját képét, ahogyan mi is tettük? Hiszen nem megtagadni kell az elődök munkáját, hanem úgy folytatni, hogy az folyamatosan érvényes tartalommal bírjon. A magyar iparművészet ma is fejlődik és gazdagodik – a folyóirat szerkesztőségében is változásoknak nézünk elébe –, ami pedig eddig történt, azt én így láttam. Az én korosztályom így látta. Ugyanakkor a Magyar Katolikus Rádióban kapott szabad interjúkészítési lehetőségeim során a rendszerváltozásban aktív, ismert és kevésbé ismert nagyszerű emberekkel volt lehetőségem beszélgetni. Az ő alkotómunkájukat, illetve véleményüket jó megosztani a közönséggel, és így magam is közvetlen tapasztalatokat kaphattam a szűkebb körökben már korábban is ismert és létező „másik Magyarország” valódi létéről. Meggyőződésem, hogy mindezeknek a közönség elé tárása a maga régi hagyományokra épült biztos nyugalmával, jelentős mértékben hozzájárult, és ma is hozzájárul a sokat gyötört magyar nemzeti önismeret újjáélesztéséhez. Az említett kötetben egyébként szeretném kifejezésre juttatni, hogy a művészet és a közönség kapcsolatát minőséggel helyreállító sokszínű tevékenységekben a személyes vallomások dokumentatív szerepe egyenlő a klasszikus levéltári és egyéb dokumentációk értékeivel, és mindezen túl az egyes életművekben is jelentős minőséget képviselnek. Szerepük nélkülözhetetlen a jelen és a jövő történelmi megélésében és alakításában. Valóban így válhat hasznos értékké a kötetbe illesztett eddigi munkásságom bibliográfiája, ami részben egy korszak dokumentuma is.

további tartalmak a rovatból