NEW YORK OPERABLOG – 10. Utolsó felvonás

2018.11.19. 11:55

Ha valamely olvasónak volt türelme gyakorlatilag három héten át követni a kéthetes New York-i vendégszereplés blogját, már biztos hiányolta, miféle beszámoló érkezik a kortárs balettestünkről, csakhogy akkor én már itthon voltam... De show must go on, a LOL-programról az Opera közösségi oldalának képgalériája többet mond nálam, én pedig most, a záróepizód törzsszövegében és az eddig nem közölt backstage-fotókban is az összefoglalásra koncentrálhatok!

Hadd legyen mindenkihez egy jó szavam! Nem akarnék neveket írni, hisz az Operát vállukon hordó kollégákat az olvasók nemigen ismerhetik, gyanítom, ők sem hírnévre vágynak. De legalább a keresztneveikkel szeretném érzékeltetni, hogy igenis minden részfeladat mögött ott működött egy vagy több emberünk, és nem egy órát vagy egy napot, hanem alsó hangon hónapokat, néha egész évet is. És ez a munka nemcsak az USA keleti partjával fennálló hatórás időeltolódás miatt jelent egész napos készenlétet, hanem azért is, mert az Operának van úgymond egy normál napi működése is, amelybe sokszor nem, vagy nem teljesen fért bele ennek a kívülről „hab a tortán” típusú, belülről inkább Amerika kolumbuszi felfedezésének megélt projekt szervezése.

Mert az utat kitalálnom és a parancsot kiadni viszonylag egyszerű. De Virágnak, a terhelésre keményedő helyettesemnek, Xéniának, a turné alatta dolgozó főszervezőjének és a hozzájuk szervesen kapcsolódó különböző titkárságok munkatársainak tényleg másfél éve nonstop gályázása van ebben, méghozzá egyre növekvő intenzitással, az említett két hölgy számára folyamatos helyszíni döntési és koordinációs feladatban kicsúcsosodva. Nemzetköziseink, Ági és Csilla tekintetén sosem lehetett látni, mit gondolnak a harmincadik új változatról, mentek harcba a repjegy módosításának ingyenességéért vagy a szobák átfoglalásáért (majd azok lemondásáért) ugyanúgy.

Grand Theatre, grand jeté – Kattintásra galéria nyílik!Forrás: Magyar Állami Operaház

A főzeneigazgató, Balázs vagy 200 órát próbált a zenekarral, gyakorlatilag lehetetlenül sok anyagot tanult egyszerre és vezényelt el, csaknem 6 különböző este műsorát, mellette Gergő és János mint karmester is idomult a körülményekhez, előbbi végig is asszisztálta a napokat. Kata a zenekar anyukája volt, Hédi az énekkaré, Gábor pedig karigazgatóként felügyelte a kórus szakmai állapotát. Alex, az egyik extraklasszis koncertmesterünk azonnal beült szekund tuttit játszani a szabadnapján, ha valaki kidőlt, Haruka, a másik nagy nyereségünk a huzatos ház előtt is lelkesen muzsikált vonós társaival, és Ernőnek, a harmadik szólistarangú koncertmesterünknek sem esett le a gyűrű az ujjáról, ha az előcsarnokban kellett hegedülni – sőt, balettelőadásra is beült, ahogy a balett és műszak is a Carnegie Hall-béli koncertre, mert együtt rezgett itt mindenki.

Tamás, a balettigazgatónk már rég eltökélte, hát most végre elhozta együttesét az Újvilágba, megoldotta a napi gyakorlásokat, Roland és Anna szervezte a munkát, Mariann, Angéla és Edit igazította a darabokat, az ügyelők, Ági, Marci, Laci és operai oldalon a játékmesterek, Erika, Orsi és Berci állták a sarat.

Annette a két évet kinti képviselőnkként dolgozta végig, pendlizve két kontinens között, fordítva konferenciatelefont és helyszíni lámpabekötést egyaránt, és ő hozta a hírt 2016 végén, hogy a Koch Színház '18-as őszi programjában van még két szabad hét... De rég volt, istenem! Máté fogta a teljes Magyar Kulturális Intézetet és az Opera fesztiváljának szolgálatába állította, méghozzá igen kreatívan, és még menő amerikai rádióadásokba cipelni is volt ereje. Feri, amíg főkonzulként tehette, tolta teljes erővel a szekerünket, tárgyalni is elment a Kochba, ha arról volt szó. Katalin ENSZ-nagykövetként az első estéért felelt, a többit magánszorgalomból látogatta, és elköszönni is volt érzéke a társulattól.
Anti, András, Gyöngyi, Ákos és Szabolcs egyszerre kellett visszafogja magát és csapatát, és mégis résen lenniük velük, merthogy Amerikában, különösen pedig New Yorkban, és főleg a Legal1 nevű szakszervezeti platform áldásos tevékenységének kitett menő helyeken – pl. Lincoln Center – nagyon másképp megy ám a színpadi műszak munkája, mint akár nálunk vagy Nyugat-Európában, de ezzel most nem rontanám el az olvasók kedvét, és nem akarnám felszínre hozni az idegrendszerünket fél éven át tépázó emlékeket sem. Majd máskor. Lényeg, hogy az öt színpadi tárvezetőnk munkáját az minősíti, hogy zsákban táncolva is felépültek és rendben lementek az előadások, néhány lábon kihordott infarktus pedig sajnos, amúgy is a show-biznisz velejárója. Ezt kell(ene) díjaznunk anyagiakban, pihenésben, nyugdíjkedvezményben egyaránt – és engem ennek kapcsán nem győzködni kell, hanem támogatni.

Néhány énekkari művészünk a Bánk bán kórusából a rendezői bal oldalszínpadánForrás: Magyar Állami Operaház

És volt két fővédnökünk is. Marton Éva másfél évtizede nem kelt át az óceánon, azelőtt viszont 1976 és 1999 között csaknem száz előadást énekelt a Metropolitanben, hogy a többi amerikai várost ne is számítsuk most ide. És a kedvünkért eljön megint, vállalva repülőtéri komplikációkat, jet laget! És egyedül, mert a pénzt mindig fognunk kell. Éva érti, sőt, csak ő értheti igazán, mit jelent New Yorkban magyar művésznek lenni, akinek életpályája az aranyfedezete, és kész azt is, önmagát is hazája tovább élő operai gyakorlatának szolgálatába állítani. Nem lehetünk elég hálásak neki ezért, s ahogy a Magyar Gálaesten beszédével egyaránt keltett csodálatot és derűt, a közönség tapsából felmérhette: bár nem egyszerű hely ez a New York, a tehetség és a kitartás nyomán neki ide is sikerült velünk hazajönnie.

A másik Domingo. Írtam már korábbi posztokban, hogy kapcsolódott hozzánk – magyarok iránti vonzódását önmagában nem magyarázza sem az a tény, hogy Nicky Marko személyében évtizedek óta magyar személyi titkára van, sem az, hogy még Nellie Failoni szervezésében, negyvenöt éve, már 1973. február 16-án (Tosca, Erkel Színház) megtanulhatta Budapest, ki ez a művész. A színházban vele bandukolva már a pesti visszatérést fixáljuk, nekem annyit kell tudomásul vennem, hogy végre szeretne az Operaházban „rendes” előadást énekelni, egy okkal több, hogy sürgessük hát az építkezést.

De voltak velünk artisták is, akikről ma már illő volna úgy gondolkodni, ahogy Péter, a kultúráért felelős államtitkár nem szűnő intenzitással sugallja. Ők művészek: az erőemelő vagy a tissue-n dolgozó artista ugyanúgy a sport és a balett határán balanszíroz, mint az RSG, amelyet összművészeti jellege és átjárhatósága miatt ugyanúgy kész vagyok művészi kategóriaként értékelni. A Fricska Trió ugyanezt az alkalmazott néptánc és az akrobatika mezsgyéjén teszi, ráadásul olyan életkedvvel, amelyből mélyet kellene szippantani minden szomorúzenésznek. Ezekkel az artistákkal már nemcsak számokból álló műsor, de dramatizált program is szervezhető, remélem, a gálaesten erre is sikerült több példát mutatnunk, nemcsak az esti flashmobokon.

És nem szeretnék a saját szólistáinkról sem elfeledkezni. Nem volt módunk napokkal az első Bánk bán előtt érkezni. Nem pihenhettek négycsillagos szállodában – itt még hűtő se volt, csak minden második szint folyosóján jégkockagyártó gép (amely tényleg egy gyár hangerején működött). Nem limuzinból vagy legalább buszból szállhattak ki a művészbejáró előtt, hanem gyalogolni kellett tíz percet. És muszáj azt is leírnom: semmiféle „amerikai” gázsi nem járt senkinek, jó, ha a magyart ki tudtuk szorítani. Mégis mindenki érezte, hogy valami különleges, fogalmazzunk úgy: ki tudja, mikor visszatérő lehetőségnek a része, csapatjátéknak tehát, amelynek tétje nemcsak a saját reputációja – az is, persze –, de a magyar művészet, sőt a nemzet teljesítményének megítélése is.

És mi is megpróbáltunk jól dolgozni, akik hírét szerettük volna vinni mindennek, mert ez is része a munkának, a feladatnak. Az első héten György, a másodikon András intézte és gyűjtötte a megkereséseket és megjelenéseket, váltották egymás, de aki épp otthon volt, az is aktív volt és maradt, hisz máskor volt nappal itt, mint ott. Melitta pedig két hetet mosolygott át a protokollterhekkel, és még konferálni is maradt ideje, ereje, idegzete. Attila folyamatosan fotózott ott is, ahol a merev amerikai szabályok nem engedték, az ő nagyszerű képeit osztogattam meg önökkel, remélem, a képaláírások nem rontottak rajtuk sokat.

Ez tehát a David H. Koch Theatre, korábban itt működött a New York City Opera is – jelenleg csak a New York City Ballet a rezidens együttesükForrás: Magyar Állami Operaház

A blog meg... ha tudtam, írtam, nyilván tele elfogultsággal, jó sok program volt még az esti előadásokon túl is. Higgyék el nekem, nincs azzal semmi baj, hogy én most sem voltam sehol, a Central Parkot és az Empire State Buildinget is elmondásból ismerem, viszont újabb előadást láttam a Metben, és a Watson Hotel főhadiszállásán, a Koch Színházban, a Carnegie Hallban és a Főkonzulátuson is elrepült az idő. Az viszont jó, nagyon jó, hogy a Magyar Állami Operaház sok éven át – műfajainak mérete, a túrák költségessége miatt – otthonába szorított csapata ebben a két esztendőben sokat utazhat és utazhatott, mert a szabadnapok ugyan varázsosak, de az út maga a teljesítményről szól, amelybe tanulmányút-jelleget is csempész a lelkiismeret.
Immár mindenki itthon, apróbb rándulásokon, rosszulléteken túl nagy baj nem történt: 367 ránk bízott, bonyolult mátrixon keresztül érkező-távozó ember élete a legnagyobb kincs, de sem abban, sem a hangszerben vagy másban nem esett kár, a 21 tonnányi díszlet, jelmez, kellék és lámpa már hazafele ring az óceánon.

Most még gyűjtjük a kései megjelenéseket, aztán közreadom ehelyütt is azokat: döntsék el önök, hogy egynémely – természetesen névtelen – sárgulástól csöpögő itthoni forrás jólértesültségével szemben volt-e valódi közönsége, sikere és teljesítménye a New York Opera Tournak? Miközben az igazolójelentéseket, úti beszámolókat és elszámolásokat körmöljük idehaza, és megköszönjük a 2017-es, az utat lehetővé tévő kormánydöntést és Szijjártó Péter, valamint prof. Dr. Kásler Miklós miniszter úr támogatását is, abban reménykedünk, ha hazánk és nemzeti művészetünk méltó képviselete kitüntetést nem is feltétlen ér (nem is azért csináltuk), de irigyeink fondorlatai révén legalább fegyelmit és meghurcolást sem érdemel...

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK